A nacionalista jobboldali politika ellenzői – kölcsönös, mély ellentéteik ellenére is – óhatatlanul egy tömbbe tömörültek, hiszen a palesztin–izraeli konfliktus rendezése Izrael minden más problémája megoldásának alapfeltétele. Ez a tömb összesen 61 mandátumot szerzett a 120-ból, és ezzel létrejött az úgynevezett „torlaszoló többség”, amely azonnal nyilvánvalóvá tette, hogy az eddigi kormánypárt, a Likud még akkor sem tud kormányt alakítani, ha összes lehetséges ultranacionalista és ultraortodox szövetségesét maga mögé állítja. Ilyen értelemben győzött Izraelben a baloldal.
A választások általános eltolódást eredményeztek a baloldal felé: nemcsak a baloldali Merec (Demokratikus Izrael) erősödött meg, nemcsak a Munkapárt parlamenti frakciójában kerültek túlsúlyba a kompromisszumos megegyezés hívei, hanem a jobboldalon is a szélsőséges, fanatikus pártok szenvedték el a legnagyobb kudarcot. A Tehija (Megújhodás Pártja), amelynek legismertebb egyénisége Geula Cohen képviselőnő volt, be sem jutott a parlamentbe. A jobboldalon a legsikeresebb a Tzomet párt volt, amely területi igényeit nem misztikus bibliai érvekkel, hanem csupán biztonsági megfontolásokkal támasztja alá, és a hangsúlyt a közélet tisztaságára helyezi (s ezen a téren a Merechez áll legközelebb). Némi iróniával tehát azt lehet mondani, hogy a választásokon még a jobboldalon is a baloldal győzött…
Ortodoxok, arabok, bevándorlók
A választások utáni helyzet második leglényegesebb újdonsága, hogy a vallásos pártok az új parlamentben nem a mérleg nyelveként fognak működni, tehát nem zsarolhatnak gátlástalanul, mint eddig tették. Ami egyáltalán nem akadályozza a kormányban való részvételüket: Rabin miniszterelnök, aki kormányának a lehető legnagyobb parlamenti támogatást akarja biztosítani, számít rájuk, feltéve, ha választóiknak „csak” érdekeit kívánják képviselni, és nem előjogokat akarnak kicsikarni számukra. Az ortodox pártok egyébként a „nagy politika” kérdéseiben szinte mindig semlegesek, ezért csak a legritkább esetekben maradtak bármilyen színezetű kormánnyal szemben ellenzékben. A kampány alatt inkább a Likudnak ígértek hűséget, de már a választások másnapján Rabin előszobájában tolongtak. Egyikük máris csatlakozott a koalícióhoz, a másik bizonyos anyagi kedvezmények ellenében ígéretet tett, hogy bizalmi szavazásoknál nem fog a kormány ellen szavazni; a harmadik kitart az ellenzékben. Egyelőre…
Az öt arab képviselő (három kommunista és két „nemzeti”) a „torlaszoló többség” szerves része, amely nélkülük nem is jött volna létre. Rendkívül figyelemreméltó, hogy egyetlen felelős izraeli politikai tényező sem kérdőjelezte meg jogukat, hogy ők határozzák meg Izrael jövendő politikai irányzatát. A Munkapárt és a Merec köreiben olyan ajánlatok is elhangzottak, hogy az arab pártokat vegyék be a kormánykoalícióba, és hogy egy arab miniszter nagyon jótékonyan hatna Izrael hírnevére a világban. Nem kizárt, hogy ez még a mostani választási időszakban meg is valósul. Legalábbis valószínű, hogy Izrael történelmében először arab képviselő tagja lesz a Knesszeth külügyi és biztonságügyi bizottságának.
Az is elhangzott, hogy a kommunisták sem „eleve alkalmatlanok” a koalíciós tagságra, amióta nincs kihez fordulniuk Moszkvában, és akarva-akaratlanul függetlenek lettek. A választások után – talán 1948 óta először – a Munkapárt képviselői tárgyszerű tárgyalásokat folytattak az arab pártokkal arról, hogy mit remélhetnek választóik a kormány „kívülről” jövő támogatása fejében.
A választások előtt óriási kérdőjel volt, hogyan fognak szavazni az új, nagy többségükben oroszországi bevándorlók, akik a szavazók több mint tíz százalékát képezték. Joggal feltételezték, hogy mint új bevándorlók, első ízben többnyire a hatalmon lévő pártra szavaznak, s hogy mivel szocializmusellenes és nacionalista érzelmekkel érkeztek új hazájukba, a jobboldali pártokat fogják előnyben részesíteni. Nagy meglepetésre többségük a Munkapártra szavazott, amely így nekik is köszönheti győzelmét. A bevándorlók „pálfordulásának” fő oka az, hogy a kormány teljes kudarcot vallott az új munkahelyek létesítése terén – nem kismértékben azért, mert erőforrásait nagyrészt a megszállt területek fejlesztésére fordította, odatelepedni viszont nagyon kevés bevándorló volt hajlandó. A másik ok: a bevándorlók „zsidó származásának” tapintatlan firtatása az ortodox vezetés alatt álló belügy- és befogadásügyi minisztériumban.
A kutya ugat, a karaván halad?
De hát a Likud nemcsak a bevándorlók körében vesztett. És nemcsak a korrupciós botrányok sorozata tette népszerűtlenné. Óriási hangsúlyt helyezett propagandájában a megszállt területek megtartására, márpedig több mint egy éve minden közvélemény-kutatás arra utalt, hogy az izraeliek egyre szorosabb összefüggést látnak a romló gazdasági helyzet és a „területgyarapító” politika között, amely miatt Izrael mindeddig nem kapta meg az amerikai kormánygaranciákat a bevándorlók fogadására szánt 10 milliárdos kölcsönre. Az izraeli zsidó lakosság 74 százaléka – de még a Likudra szavazók 51 százaléka is – hajlandó lenne lemondani egy biztonságos béke érdekében a megszállt területekről, vagy legalább azok nagyobb részéről. Az új kormány szinte első lépése a megszállt területeken folyó építkezések befagyasztása volt. Ezzel valószínűleg megteremtette az esélyt arra, hogy Rabin közelgő washingtoni látogatása idején Izrael megkapja az amerikai kormánygaranciát.
Samír (volt) miniszterelnök szerint viszont a Likud az „ellenséges sajtó” miatt vesztette el a választásokat. A Haaretz izraeli liberális lap erre így reagált: „Samír mindig azt hajtogatta: A kutya ugat, a karaván halad; azaz a sajtó tiltakozik, ő pedig kész tényeket teremt. (…) A sajtó »megrendszabályozására« irányuló kísérletek persze szinte mindig visszaütnek. Az izraeli írott sajtó például a Likudnak köszönheti az utóbbi években bekövetkezett virágzását, miután a Likud kiherélte a televíziót. A nézők például csak a kábeltelevíziókon fogható külföldi adókból tudták meg, hogy az Intifada folytatódik, és hogy mi a valódi helyzet Gázában.”
Izraelben tehát nyert a baloldal. De mit nyert ezzel a világ? Jicchak Rabin kormánya feltételezhetően az előbbinél racionálisabb, pragmatikusabb, sokkal kevésbé misztikus elemeken alapuló politikát fog folytatni. Mivel Rabin az Egyesült Államokkal való szoros együttműködés feltétlen híve, a jövőbén Bush (vagy bárki más a Fehér Házban) az eddiginél sokkal nagyobb megértésre számíthat Jeruzsálemben. Az izraeli–arab (pontosabban: az izraeli–palesztin) viszály azonban hallatlanul bonyolult: ha gyors és átfogó megoldást akarna bárki is elérni, valószínűleg nagyon gyorsan felrobbanna a közel-keleti békekonferencia és az új izraeli kormánykoalíció is. De szerencsére most a palesztinok is, az izraeliek is egyetértenek azzal, hogy még nem a végleges rendezés, hanem csak a palesztin autonómia van napirenden, és csak három évvel az autonómia bevezetése után kell elkezdődniük a tárgyalásoknak a végleges rendezésről. Az új izraeli kormány talán az előzőnél elfogadhatóbb autonómiajavaslattal áll elő, és igyekszik javítani a megszállt területek, valamint az izraeli arab lakosság életkörülményeit, ami alapjában változtathatja meg a légkört a béketárgyalásokon. Ehhez azonban minden félnek hozzá kell járulnia. A mostani izraeli politikai erőviszonyok között a jelenleginél kompromisszumkészebb kormány megalakulására alig van lehetőség. Ha ez a kormány kudarcot vall, valószínűleg egy sokkal keményebb vonal kerül előtérbe. Óriási hiba lenne, ha a palesztinok és az arab államok olyan következtetéseket vonnának le, hogy éppen azért fokozhatják követeléseiket, mert most mérsékeltebb izraeli kormánnyal állnak szemben. Ha az arab partnerek felismernék, hogy az új izraeli kormány történelmi esélyt kínál a palesztin alapjogok biztosítására, s ezen esély valóra váltása érdekében ők is rugalmasságot tanúsítanak, jó irányba mozdulhatna el az egész közel-keleti helyzet.
- Külföld [6]