Hans Paeschkének, a „Merkúr” alapítójának, 80. születésnapjára
A 80-as évek közepéig úgy tűnt, hogy a történelem a „posthistoire” kristályos állapotába érkezett. Arnold Gehlen kifejezése volt ez arra a furcsa érzésre, hogy minden változik, de már semmi sem halad. Rien ne va plus – már semmi igazán meglepő nem történhet. Úgy tűnt, hogy a rendszerkényszerek üvegburája alatt minden lehetőség kihunyt, minden alternatíva befagyott, a még nyitott opciók jelentéktelenekké váltak. Időközben ez a hangulat az ellenkezőjébe csapott át. A történelem ismét mozgásba lendült, felgyorsult, sőt forrong. Új problémák tolják félre a régi perspektívákat. S ami még fontosabb, olyan jövőbeli perspektívákat nyitnak meg, amelyekből ismét cselekvési alternatívákat tapinthatunk ki. Mozgásba lendült korunk történelméből három történelmi tendencia érinti az állampolgárság és a nemzeti identitás viszonyát:(1) A német egyesítés, a kelet-európai államok felszabadulása a szovjet gyámság alól és az egész Kelet-Európában felizzó nemzetiségi konfliktusok váratlan aktualitást kölcsönöznek a nemzetállam jövőjével kapcsolatos kérdésnek.(2) Az európai államközösség egybenövése és az 1993-ban életbe lépő valutaunió cezúrája láthatóvá teszi a nemzetállam és demokrácia viszonyát: a nemzetek fölött végrehajtott gazdasági integráció mögött reménytelenül elmaradnak a nemzetállami keretben zajló demokratikus folyamatok.(3) A Kelet és Dél szegény régióiból kiinduló hatalmas kivándorlási mozgalom, amellyel az elkövetkező években fokozottabban szembe kell néznie Nyugat-Európának, új nagyságrendben és sürgősséggel veti fel a menekültproblémát. Ezzel kiéleződik az ellentét egyfelől a demokratikus jogállamok univerzalisztikus alapelvei, másfelől az integritásra beállítódott életformák partikularisztikus igényei között. Ez a három téma alkalmat ad néhány olyan normatív szempont fogalmi tisztázására, ahonnan tekintve jobban megérthetjük állampolgárság és nemzeti identitás komplex viszonyát.[1]
I. A nemzetállam múltja és jövője
A Németországban és a kelet-európai országokban zajló események hatására új fordulatot vett a „posztnemzeti társadalomhoz” vezető útról szóló vita, amely már hosszabb ideje folyik a Szövetségi Köztársaságban.[2] Sok értelmiségi sérelmezte például, hogy az állampolgárok részvétele nélkül, adminisztratív és gazdasági szinten végrehajtott egyesítési folyamat során csorbát szenvedett a demokrácia: álláspontjukat ma „posztnemzeti szemléletből fakadó arroganciának” titulálva illetik szemrehányással. Az állami egyesítés módját és tempóját tárgyaló vita nemcsak a vitázó pártok ellentétes érzelmi álláspontjaiból táplálkozik, hanem a homályos fogalomhasználattal is magyarázható. Az egyik oldal úgy fogja fel az öt új tartomány csatlakozását a Szövetségi Köztársasághoz, mint egy négy évtizeddel ezelőtt szétszakított nemzetállam egységének helyreállítását: ebből a nézőpontból a nemzet egy történelmi sorsközösség politika előtti egysége. A másik oldal úgy tekinti az állami egyesítést, mint a demokrácia és a jogállam helyreállítását egy olyan területen, ahol az állampolgári jogokat – ilyen vagy olyan módon – 1933-ban hatályon kívül helyezték: ebből a szempontból a régi Szövetségi Köztársaság ugyanolyan módon az állampolgárok nemzete volt, mint az új. A republikánus szóhasználatban az államnemzet fogalma éppen azokat a politika előtti-népi konnotációkat veszíti el, amelyek a „nemzetállam” kifejezést a modern Európában kísérték. Állampolgárság és nemzeti identitás szemantikai zárójelének felbontása azzal a ténnyel vet számot, hogy a nemzetállam klasszikus formája ma felbomlóban van. Ezért érdemes egy pillantást vetnünk arra, miképp jött ez létre a modern kor hajnalán.
Az európai újkorban a sok népet egyesítő impérium premodern formája, amely olyan alakzatokban élt tovább, mint a régi Német-római Birodalom vagy az orosz és az oszmán birodalom, nem volt képes stabilizálódni.[3] Az államképződés második, éspedig föderatív struktúrája a közép-európai városövezetből jött létre. Mindenekelőtt Svájcban alakult ki egy olyan föderáció, amely elég erős ahhoz, hogy feloldja egy többkultúrájú állampolgári szövetség etnikai feszültségeit. De csak a központi kormányzású territoriális állam hatott struktúraalkotó erővel az európai államrendszerre. Ez először királyságokból jött létre – mint Portugália, Spanyolország, Franciaország, Anglia és Svédország –, később alakult át nemzetállammá a francia mintára végrehajtott demokratizálás folyamatában. Ez az állami formáció olyan keretfeltételeket biztosított, amelyek között széleskörűen kibontakozhatott a kapitalista gazdasági rendszer. A nemzetállam ugyanis kialakította a jogállami módon fegyelmezett kormányzás infrastruktúráját, és biztosítékokat nyújtott az egyéni és kollektív cselekvés állammentes terepe számára. S ami minket leginkább érdekel, megteremtette a kulturális és etnikai homogenitás alapját, amelyen a XVIII. század végétől kezdve végrehajthatta az államiság demokratizálását – legalábbis a nemzeti kisebbségek elnyomása és kirekesztése árán. A nemzetállam és a demokrácia a francia forradalom ikergyermekei. Kulturális értelemben a nacionalizmus árnyékában állanak.
Ez a nemzeti tudat a kulturális integráció sajátosan modern jelensége. A nemzeti összetartozás politikai tudata egy olyan fejlődésfolyamatból jön létre, amely csak akkor ragadhatta magával a lakosságot, amikor azt a gazdasági és társadalmi modernizálódás folyamatai már kiszakították rendi társadalmi kötelékeiből, vagyis egyszerre mobilizálódott és vált szét egyénekre. A nacionalizmus olyan tudati formáció, amely előfeltételezi a kulturális hagyományoknak a történetíráson és a reflexión átszűrődött elsajátítását. Ugyanakkor a modern tömegkommunikáció csatornáin terjed. Mindkét körülmény mesterséges vonásokat kölcsönöz a nacionalizmusnak: bizonyos fokú konstruáltsága eleve alkalmassá teszi arra, hogy a politikai elit manipulatív módon visszaéljen vele.
A nemzetállam keletkezésének története tükröződik a „nemzet” fogalmának történetében.[4] A rómaiaknál Natio a születés és a származás istennője. A „natio” – a „civitas”-szal ellentétben –, akárcsak a „gens” és a „populus”, olyan népességre vonatkozik (gyakran a „vad”, „barbár” vagy „pogány” népekre), amely még nem szerveződött politikai kötelékekbe. E klasszikus szóhasználat szerint a nációk olyan leszármazási közösségek, amelyek földrajzilag a település és a szomszédság folytán, kulturálisan a nyelv, a szokások, a hagyomány révén integrálódtak, de politikailag, államszervezeti formában még nem. Ez a jelentés megmarad a középkor folyamán és a korai újkorban. Sőt még Kant is ezt mondja: „Nációnak (gensnek) nevezzük azt a tömeget, amely közös származás által polgári egésszé egyesítettnek tudja magát.” De már a XVIII. század közepétől kereszteződik a „náció” és az „államnép” jelentése. Sőt, Sieyès és a francia forradalom révén a „náció” az állami szuverenitás forrásává válik. Most már minden nációt meg kell hogy illessen a politikai önmeghatározás joga. A XIX. században a Német Történeti Iskola konzervatív képviselői számára a nemzetiség elve már egyet jelent a „forradalom elvével”.
A „nemzet” jelentése így egy politika előtti tömeg meghatározása helyett olyan jeggyé változott, amely egy demokratikus közösség polgárainak politikai identitását konstituálja. Sőt, a XIX. század végén nemzeti identitás és állampolgárság egy-mást feltételező viszonya meg is fordulhat. Így pl. Ernest Renan híres mondása, mely szerint „L’existence d’un nation est… un plébiscite de tous les jours” (Egy nemzet létezése mindennapos népszavazás), már a nacionalizmus ellen irányuló kontextusba illeszkedik. Renan 1871 után a német birodalom Elzászra vonatkozó igényét csak azért tudja a lakosság francia nemzetiségére hivatkozva elutasítani, mert a „nemzetet” állampolgárok nemzeteként, és nem leszármazási közösségként fogja fel. Az állampolgári nemzet nem közös etnikai-kulturális vonásokban leli meg identitását, hanem a demokratikus részvételi és kommunikációs jogaikat aktívan gyakorló polgárok praxisában. Itt az állampolgárság republikánus komponense teljesen elválik a politika előtti, leszármazás, közös hagyomány és nyelv által integrált közösséghez való tartozástól. Erről az oldalról tekintve a nemzeti tudat kezdeti összeolvadása a republikánus érzülettel csak katalizáló szerepet játszott.
A történeti tudat és a romantika által, tehát tudományosan és irodalmilag közvetített nacionalizmus olyan kollektív identitást alapozott meg, amely a francia forradalomban létrejött állampolgári szerepet tekintve funkcionális volt. A nemzeti tudat olvasztótégelyében ugyanis az askriptív származási jegyek egy tudatos hagyományelsajátítás éppoly nagyszámú eredményévé alakultak át. A leszármazás meghatározta nemzetiségből elsajátított nacionalizmus lett: a szellem saját erejéből teremtett alakja. Ez olyan szereppel való azonosulást tudott előmozdítani, amely nagymérvű személyes elkötelezettséget igényel – elkötelezettséget egészen az önfeláldozásig: az általános hadkötelezettség csak a polgárjogok visszája volt Harcolni és meghalni a hazáért – ebben a szándékban a nemzeti tudat és a republikánus érzület egyaránt bizonyosságot nyert. Ez magyarázza nacionalizmus és republikanizmus eredetileg komplementer viszonyát: az egyik előbbre vitte a másik kialakulását.
Ez azonban szociálpszichológiai, nem pedig konceptuális összefüggés. Mivel a nemzeti önállóságot és az idegen nemzetekkel szembeni kollektív önigenlést a szabadság egy másik, ti. kollektivisztikus fajtájaként is fel lehet fogni, amely benső ellentétbe kerül az állampolgárok eredendően politikai szabadságával, így később e republikánus szabadság modern értelmezése le is válhat eredete helyéről: a nemzeti szabadságtudat törzséről. A nemzetállam csak átmenetileg hozott létre szoros összefüggést „ethnosz” és „démosz” között.[5] Fogalma szerint az állampolgárság mindig is független volt a nemzeti identitástól.
Az állampolgárság fogalma az önmeghatározás Rousseau-féle fogalmából fejlődik ki. Eleinte „népszuverenitáson” a fejedelmi szuverenitás korlátozását vagy megfordítását értették, amely a nép és a kormányzat közötti szerződésen alapul. Ezzel szemben Rousseau és Kant nem úgy fogta fel, mint a hatalmi erőszak fentről lentre való átvitelét vagy a hatalom megosztását két párt között. Számukra a népszuverenitás inkább az uralomnak öntörvényhozásba való átalakulását jelenti. Egy történelmi paktum, amelyben az uralmi szerződés helyére a társadalmi szerződés lép mint egy uralom konstituálásának absztrakt modellje, csak a demokratikus törvényhozás végrehajtásaként legitimálódik. A politikai uralom ezáltal elveszíti természeti erő jellegét: az állami erőszak „auctoritás”-ából törölni kellett a „violentia” maradványait. Ezen elképzelés szerint „csak mindenkinek egybehangzó és egyesített akarata lehet törvényhozó, amennyiben minden egyes mindenkiről és mindenki minden egyesről ugyanazt határozza…” (Kant).
Ezen nem egyszerűen egy olyan népakarat szubsztanciális általánosságát értik, amely a származás vagy az életforma korábbi homogenitásának köszönheti az egységét. A szabadok és egyenlők társulásában kivívott és elért mindenkori konszenzus végső soron egy konszenzuson nyugvó eljárás egységén alapul. A demokratikus véleményalkotás és döntéshozás ezen eljárása differenciálódik jogállami alkotmánnyá. Pluralista társadalomban az alkotmány formális konszenzust fejez ki. Az állampolgárok olyan elvek szerint akarják szabályozni együttélésüket, amelyekkel mindenki megalapozottan egyetérthet, mivel mindenkinek egyaránt érdekében állnak. Az ilyen társulást a kölcsönös elismerés olyan viszonyai strukturálják, amelyek között mindenki elvárhatja, hogy mindenki más szabadként és egyenlőként respektálja. Mindenkinek három tekintetben kell elismerést kapnia: integritásában mint mással nem helyettesíthető egyén, mint egy etnikai vagy kulturális csoport tagja és mint polgár, vagyis a politikai közösség tagja egyforma védelemben és tiszteletben kell hogy részesüljön. Az önmagát meghatározó politikai közösség eszméje Nyugat-Európa és az Egyesült Államok alkotmányaiban, egyáltalán politikai rendszereiben jogilag a legkülönbözőbb módon testesült meg.
A jogi nyelvben természetesen az „állampolgárság”, „citoyenneté” vagy „citizenship” értelme sokáig csupán az államhoz tartozás vagy nacionalitás volt: csak újabban tágítják a fogalmat olyannyira, hogy a polgárjogokkal körülírt állampolgári státust jelentse.[6] Az állampolgárság szabályozza az egyes személyek hozzárendelését az államalkotó néphez, amelynek létezése nemzetközi jogilag elismert. Tekintet nélkül az államhatalom belső szervezetére, a tagságnak ez a definíciója szolgálja – az állam területi meghatározásával együttesen – az állam társadalmi elhatárolását. A demokratikus államnak, mint szabad és egyenlő polgárok társulásának önértelmezése szerint az állampolgárság az önkéntesség elvéhez kötött. A lakóhely és a születés hagyományos askriptív jegyei (a jus soli és jus sanguinis) nem indokolnak visszavonhatatlan alárendelődést a fensőbb állami hatalomnak. Ezek még csak adminisztratív kritériumai egy feltételezett implicit beleegyezésnek, amellyel a kivándorlás vagy az állampolgárságról való lemondás joga áll szemben.[7]
Az „állampolgárság” vagy „citizenship” kifejezéseket ma természetesen nemcsak az állami szervezeti tagságra, hanem arra a státusra is használják, amelyet tartalmilag az állampolgári jogok és kötelességek definiálnak. Bár az alaptörvény nem nevez meg kifejezetten olyan állampolgári státust, mint az aktív svájci polgárság[8]: de az alaptörvény 1. szakasza 33. cikkelyére támaszkodva a jogi dogmatika az állampolgári jogok és kötelességek, különösen az alapvető jogok egy sorát hasonlóképpen értelmezett összstátussá foglalta össze.[9] A republikánus felfogás számára a társadalom önszerveződésének problémája alkotja a vonatkoztatási pontot, a politikai részvételi és kommunikációs jogok az állampolgárság magvát. R. Grawert ezeket úgy fogja fel, mint „azt a jogi intézményt, amellyel az egyes állampolgárt együttműködésre bevonják az állam konkrét hatásösszefüggésébe”.[10] Az állampolgár státusa különösen azokat a demokratikus jogokat rögzíti, amelyeket az egyes ember reflexív módon igénybe vehet ahhoz, hogy megváltoztassa materiális jogi helyzetét.
A jogfilozófiában az aktív állampolgárság két ellentétes értelmezése áll vitában egymással. A természetjog Lockéból kiinduló liberális hagyományában az állampolgári szerepnek egy individualisztikus-instrumentalisztikus, az államelmélet Arisztotelészre visszanyúló republikánus hagyományában egy kommunitarisztikus-etikai értelmezése kristályosodott ki. Az egyik esetben az állampolgárságot egy jogállást megalapozó szervezeti tagság mintájára fogják fel, a másik esetben egy önmagát meghatározó etnikai-kulturális közösséghez tartozás modellje szerint. Az egyik olvasat szerint az egyének az állammal szemben külsődlegesek maradnak, annak újratermeléséhez bizonyos módokon – így szavazással és adófizetéssel – hozzájárulnak, hogy cserébe szervezeti szolgáltatásokat kapjanak. A másik olvasat szerint a polgárok oly módon integrálódnak a politikai közösségbe egy egész részeiként, hogy csak a közös hagyományok és az elismert politikai intézmények horizontján belül képesek kialakítani személyes és szociális identitásukat. A liberális értelmezés szerint az állampolgárok nem különböznek lényegileg a magánemberektől, akik politika előtti érdekeiket az államapparátussal szemben juttatják érvényre: republikánus olvasatban az állampolgárság egyedül a kollektív önmeghatározás gyakorlatában aktualizálódik. Charles Taylor a következőképpen írja le ezt a két konkurens állampolgár-fogalmat: „Az egyik (modell) főként az egyéni jogokat és az egyenlő bánásmódot helyezi a középpontba, valamint azt a kormányzati teljesítményt, amely számot vet az állampolgárok preferenciáival. Ez az, ami biztosítandó. Az állampolgári minőség főleg e jogok megszerzésének és az egyenlő bánásmód biztosításának képességében áll, valamint a tényleges döntéshozókra gyakorolt befolyásban… Ezeknek az intézményeknek teljesen instrumentális jelentőségük van… Az uralomban az uralom kedvéért való részvételhez nem kapcsolódik értékképzet A másik modell ezzel szemben az önkormányzásban való részvételt a szabadság lényegének tekinti, annak részeként, amit biztosítani kell. Ez… lényegi alkotórésze az állampolgári minőségnek. Az önkormányzásban való teljes részvételt úgy tekintik, mint ami képes – legalábbis időnként – szerepet játszani annak a kormányzási konszenzusnak a kialakításában, amellyel másokkal együtt azonosulni lehet. A kormányozni és kormányozva lenni váltakozása azt jelenti, hogy legalább olykor-olykor a kormányzók »mi« lehetünk, és nem mindig »ők«.”[11]
Bár egy olyan közösség átfogó modellje, amely szőröstül-bőröstül bekebelezi az állampolgárokat, sok tekintetben nem illeszkedik a modern politikához, van egy előnye azzal a szervezeti modellel szemben, amely szerint az egyes emberek elszigetelten állnak szemben az államapparátussal, és csak egy funkcionálisan specifikált tagsági vonatkozással kapcsolódnak hozzá: ti. világossá teszi, hogy a politikai autonómia öncél, amelyet senki sem valósíthat meg egyedül, saját érdekei privát követésében, hanem csak mindannyian közösen egy interszubjektíve megosztott gyakorlat útján. Az állampolgár jogállása a viszonzott elismerés egalitárius kapcsolatainak hálózata révén konstituálódik. Ez mindenkiről a többes szám első személy résztvevői perspektíváját feltételezi, nem pedig csak a saját sikerére orientált szemlélő vagy cselekvő megfigyelői perspektíváját.
Azonban jogilag garantált elismerési viszonyok nem maguktól reprodukálódnak, szükségük van az állampolgári gyakorlat együttműködő erőfeszítésére, amelyre senkit sem lehet jogi normákkal kényszeríteni. A modern kényszerítő jognak jó oka van arra, hogy ne terjedjen ki címzettjei motívumaira és szellemiségére. Például a demokratikus jogok aktív felfogásának jogi kötelezettsége valamelyes totalitáriusságot foglalna magába. Ezért a jogilag konstituált állampolgári státus arra van utalva, hogy a közös jóra orientált polgár jogilag ki nem kényszeríthető motívumainak és érzületének konszonáns, kezdeményező hátterére támaszkodjon. Az állampolgárság republikánus modellje arra emlékeztet, hogy a szabadság alkotmányjogilag biztosított intézményei csak annyit érnek, amennyit a politikai szabadsághoz szokott, az önmeghatározás gyakorlatának „mi”-perspektívájához hozzászokott lakosság kihoz belőle. A jogilag intézményesített állampolgári szerepnek be kell ágyazódnia egy szabad politikai kultúra kontextusába. Ezért ragaszkodnak a kommunitaristák ahhoz, hogy az állampolgár „hazafias módon” azonosuljon életformájával. Taylor is posztulál egy olyan köztudatot, amely a saját etnikai-kulturális közösség tudatosan elfogadott hagyományaival való azonosulásból jön létre. „Az a kérdés, hogy túlélheti-e a mi patriotizmusunk a részvételi önkormányzás marginalizációját. Amint láttuk, a hazafiság bizonyos értékeken alapuló általános azonosulás egy történelmi közösséggel… De ennek olyan közösségnek kell lennie, amelynek központi értékei között ott van a szabadság.”[12]
Úgy tűnik, hogy ez ellentmond azon állításunknak, hogy a republikanizmus és a nacionalizmus között csak történelmileg esetleges, nem pedig fogalmi összefüggés van. De ha közelebbről megnézzük, Taylor fejtegetéséből csak az a kijelentés adódik, hogy a demokratikus jogállamok univerzalisztikus alapelveinek szükségük van valamiféle politikai-kulturális lehorgonyzottságra. Az alkotmány elvei csak akkor ölthetnek testet a társadalmi gyakorlatban, és válhatnak hajtóerővé abban a dinamikusan felfogott vállalkozásban, amelynek célja a szabadok és egyenlők társulásának létrehozása, ha úgy kapnak helyet egy állampolgárokból álló nemzet történetének kontextusában, hogy kapcsolatba kerülnek a polgárok motívumaival és szellemiségével.
Olyan multikulturális társadalmak példája, mint a svájci és az amerikai, azt mutatja, hogy annak a politikai kultúrának, amelyben az alkotmányos alapelvek gyökeret tudnak verni, egyáltalában nem kell valamennyi állampolgár közös etnikai, nyelvi és kulturális eredetére támaszkodnia. A liberális politikai kultúra csak egy olyan alkotmányos hazafiság közös nevezőjét teremti meg, amely egyben erősíti a multikulturális társadalom különböző együtt élő életformáinak sokfélesége és integritása iránti érzéket. A jövőbeli európai szövetségi államban is különböző nemzeti hagyományok, különböző nemzeti történelmek szemszögéből kell ugyanezeket a jogi elveket értelmezni. A saját hagyományt úgy kell egy mindenkor a mások perspektíváján relativizált nézőpontból elsajátítani, hogy bevihető legyen egy nemzet fölötti megoszlású nyugat-európai alkotmányos kultúrába. Egy ilyenfajta partikularisztikus lehorgonyzás egy jottányit sem venne el a népszuverenitás és az emberi jogok univerzalisztikus értelméből. Maradjunk ennél: a demokratikus állampolgárságnak nem kell egy nép nemzeti identitásában gyökereznie, viszont e különböző kulturális életformák sokféleségének dacára is igényli valamennyi állampolgárnak egy közös politikai kultúrában történő szocializációját.
II. Nemzetállam és demokrácia az egyesült Európában
Az Európai Közösség politikai jövője más módon világítja meg az állampolgárság és a nemzeti identitás viszonyát. Hiszen az állampolgárság Arisztotelész által kifejtett koncepciója eredetileg városok vagy városállamok formátumára volt szabva. Mint láttuk, a népeknek államalkotó nemzetekké való átalakulása egy olyan nacionalizmus jegyében zajlott, amely úgy tűnt, hogy összhangba hozza a republikánus eszméket a modern területállamok nagyságrendjével. Ennek a nemzetállamnak a politikai formáiban bontakozott ki a modern gazdasági érintkezés. S a bürokratikus állami intézményekhez hasonlóan a kapitalista gazdaság is kifejlesztette a maga rendszer-öntörvényűségét. A javak, a tőke és a munka piacai egy saját, a szubjektumok szándékától független logikának engedelmeskednek. Az állami bürokráciában megtestesülő adminisztratív hatalom mellett a pénz vált a társadalmi integráció anonim, az érintettek feje fölött működő közegévé. Ez a rendszerintegráció versenyre kel az értékeken, normákon és kommunikáción keresztül zajló, tehát a szereplők tudata által közvetített szociális integrációval. A demokratikus állampolgárságon keresztül végbemenő politikai integráció ennek az általános szociális integrációnak egy aspektusát alkotja. Ebből kifolyólag áll fenn a kapitalizmus és a demokrácia között egy – a liberális elméletek által gyakran tagadott – feszültség.
A fejlődő országok példája azt mutatja, hogy a demokratikus jogállam és a kapitalista modernizálódás kibontakozása között egyáltalában nincs lineáris összefüggés. Éppoly kevéssé automatikusan alakult ki az a szociális államot eredményező kompromisszum, amely a nyugati demokráciákban a második világháború vége óta gyakorlattá vált. Az Európai Közösség alakja más módon juttatja kifejezésre ezt a demokrácia és kapitalizmus közötti feszültséget. Itt abban a vertikális szintkülönbségben mutatkozik meg a feszültség, amely a gazdaság és az irányítás nemzetek fölötti szinten létrejövő rendszerjellegű integrációja és a csak nemzetállami szinten végrehajtott politikai integráció között mutatkozik. Az Európai Közösség technokratikus formája ezért csak erősíti azt a kétséget, amely egyébként is fennáll a demokratikus állampolgár szerepével kapcsolatos normatív elvárásokat illetően. Vajon nem voltak-e ezek az elvárások már a nemzetállam keretein belül is messzemenően illuzórikusak? Nem azt a tényt ködösítette-e el republikanizmus és nacionalizmus átmenetileg megvalósult szimbiózisa, hogy az állampolgár eszméje legjobb esetben is egy etnikailag homogén és áttekinthető, még a hagyomány és a szokások által integrált közösség nem túl bonyolult viszonyaira használható?
Az „Európai Gazdasági Közösségből” mára egy „Európai Közösség” lett, amely egy „Európai Unió” kialakításának politikai akaratát nyilvánítja ki. Egy ilyen 320 millió lakosú állami képződményre – ha Indiától eltekintünk – csak az Egyesült Államok szolgál példaként. Az Egyesült Államok persze olyan multikulturális társadalmat alkot, amelyet ugyanazon politikai kultúra és (egyelőre) egyetlen nyelv egyesít, míg az Európai Unió égy soknyelvű nemzetiségi állam lenne. Ennek a szövetségnek még akkor is meg kellene tartania a De Gaulle-féle „hazák Európájának” bizonyos vonásait, ha – remélhetőleg – jobban fog hasonlítani egy szövetségi államhoz, mint részlegesen szuverén államok föderációjához. Az eddigi nemzetállamoknak egy ilyen Európában is fenn kellene tartaniuk erős struktúraalkotó erejüket.
Az Európai Unióhoz vezető rögös úton a nemzetállamok mindenesetre nem elháríthatatlan szuverenitási igényeik miatt jelentenek problémát, hanem inkább azért, mert eddig csak a határaikon belül, félig-meddig működnek a demokratikus folyamatok. Vagyis-a politikai nyilvánosság eddig nemzetállami mozaikokból áll. Ezért vetődik fel a kérdés, hogy egyáltalában lehetséges-e európai állampolgárság. Ez alatt nemcsak a kollektív politikai cselekvés határokat átlépő lehetőségeit értem, hanem „egy európai közjónak való elkötelezettség” tudatát is.[13] Raymond Aron 1974-ben még határozottan tagadólag válaszolt erre a kérdésre. A nemzetek feletti kormányzási szinten nemsokára jogi-adminisztratív eszközökkel berendeznek egy nagy kiterjedésű európai belső piacot, míg a szegényes kompetenciájú Európa Parlament továbbra is alig lenne észrevehető a tagországok politikai nyilvánosságának szemszögéből. Az eredendően politikai állampolgári jogok eddig nem lépték túl a nemzetállam kereteit.
Az Európai Bíróság joggyakorlata a „Közös Piac öt szabadságához” igazodik és alapjogokként értelmezi a szabad áruforgalmat, a munkavállalók szabad mozgását, a vállalkozók letelepedési jogát, a szolgáltatás forgalmának szabadságát, valamint a fizetési forgalom szabadságát. Ez azoknak a kompetenciáknak felel meg, amelyeket a Római Szerződések biztosítanak a 3. cikkelyben a Minisztertanácsnak és a Magas Bizottságnak. Ezeket pedig a 9. cikkelyben megjelölt cél magyarázza meg. „A Közösség alapja az egész árucserére kiterjedő vámunió.” Ez „a cél a valutaunióval és egy autonóm központi bank létrehozásával lenne elérhető. A kölcsönös gazdasági függőség új szintje növeli a koordinációs szükségletet más politikai területeken is, így a környezetpolitikában, az adó- és szociálpolitikában, az oktatáspolitikában stb. És ennek a szabályozási szükségletnek valószínűleg megint csak az azonos versenykörülményeknek az elsősorban gazdasági racionalitási kritériumoknak megfelelő biztosítását mérvadó szempontnak tekintve kell megfelelni. Eddig ezeket a feladatokat olyan európai szervezetek hajtották végre, amelyek sűrű adminisztratív szövedékké fonódtak össze. Az új funkciókat betöltő elit formailag ugyan kötődik származási országának kormányához és intézményeihez, valójában azonban már túlnő nemzeti kontextusán. A professzionálisan dolgozó tisztviselők a demokratikus folyamatokról leváló bürokráciát alkotnak.
A polgárok számára így egyre szélesebbre nyílik az olló az érintettség és a részvétel között. A nemzetek fölött hozott rendelkezések növekvő száma egyre több polgárt érint az élet” egyre szélesebb területein. Mivel az állampolgári szerep eddig csak nemzetállami szinten intézményesült, a polgároknak nincsenek hatékony lehetőségeik az európai döntések témává tételére és befolyásolására. M. R. Lepsius tömören ezt állapítja meg: „Európai közvélemény nincs.”[14] Vajon ez az egyenlőtlenség átmeneti egyensúlyhiány-e, amelyet a brüsszeli expertokrácia parlamentarizálásával ki lehet küszöbölni? Vagy ezekben a gazdasági racionalitási kritériumok szerint dolgozó bürokráciákban csak világosabban rajzolódik ki egy olyan fejlődés – a gazdasági imperatívuszok önállósodása és a politika államosodása –, amely azokon a nemzetállamokon belül is régóta és feltartóztathatatlanul halad előre, amelyek kiüresítik az állampolgári státust, és nem ismerik el republikánus igényét?
T. H. Marshall[15] Anglia példáján vizsgálta az állampolgári jogok és kötelességek kiterjesztését a kapitalista modernizálás összefüggésében. Az állampolgári jogok Marshall-féle felosztása „polgári”, „politikai” és „szociális jogokra” egy ismert jogi osztályozást követ. Eszerint a liberális védőjogok a privát jogi személyt védik az államnak a szabadságba és a tulajdonba való törvénytelen beavatkozásával szemben, a politikai részvételi jogok lehetővé teszik az aktív polgár számára, hogy részt vegyen a vélemény- és akaratkialakítás demokratikus folyamatában, a szociális részesedési jogok a jóléti állam kliensének minimáljövedelmet és szociális biztonságot nyújtanak. Marshall tézise az, hogy az állampolgár státusa a modern társadalmakban szukcesszíve kibővült és megszilárdult. Először a demokratikus jogok egészítették ki szerinte a negatív szabadságjogokat, azután a szociális jogok a két klasszikus alapjogfajtát, éspedig úgy, hogy a lakosság egyre szélesebb köre szerezte meg lépésről lépésre teljes tagsági jogát.
Ha el is hanyagoljuk a történelmi részleteket, akkor is csak arra illik e nagyjából lineárisan haladó fejlődést sugalló tétel, amit a szociológusok általánosítva „inklúziónak” neveznek. Egy funkcionálisan egyre differenciálódó társadalomban egyre több személy szerez egyre bővebb jogokat egyre több részrendszerhez való hozzájutásra és abban való részvételre – legyen szó akár piacokról, üzemekről és munkahelyekről, akár hivatalokról, bíróságokról és állandó hadseregről, iskolákról és kórházakról, színházakról és múzeumokról, politikai egyesületekről és nyilvános kommunikációs eszközökről, pártokról, önkormányzati szervezetekről vagy parlamentekről. Az egyes ember számára így megsokszorozódik a szervezeti tagság, kibővülnek a választási játékterek. A lineáris haladásnak ez a képe természetesen egy olyan leírásból adódik, amely semleges marad az autonómia növekedésével és veszteségeivel szemben. Érzéketlen az aktív állampolgári státus tényleges kihasználásával szemben, amellyel az egyes ember hatással lehet státusának demokratikus megváltoztatására. Hiszen csak a politikai részvételi jogok alapozzák meg egy állampolgár reflexív, önmagára vonatkozó jogállását. A negatív szabadságjogokat és a szociális részesedési jogokat ezzel szemben paternalisztikusan is juttathatják. Jogállam és szociális állam elvileg demokrácia nélkül is lehetséges. Ugyanis még ahol - miként az alaptörvény „demokratikus és szociális jogállamában” – a jogok mindhárom kategóriája intézményesült is, ezek a védő és részesedési jogok megtartják Janus-arcukat.
A liberális jogokat, amelyek – történetileg tekintve – a privát tulajdonos társadalmi helye körül kristályosodtak ki funkcionális szempontból a piac által irányított gazdasági rendszer intézményesüléseként lehet felfogni, míg normatív szempontból ezek individuális szabadságokat biztosítanak. A szociális jogok funkcionális szempontból a jóléti bürokráciák installálását jelentik, normatív szempontból a társadalmi gazdagságban való igazságos részesedésre irányuló kompenzatórikus igényeket elégítik ki. Bizonyos, hogy mind az individuális szabadságot, mind a szociális biztonságot fel lehet úgy fogni, mintha ama társadalmi függetlenség jogi bázisa lenne, amely egyáltalán lehetővé teszi a politikai jogok effektív gyakorlását. Itt azonban empirikus, nem pedig fogalmilag szükségszerű összefüggésekről van szó. Mert a szabadság- és részvételi jogok éppannyira lehetővé tesznek egy privatisztikus elfordulást is az állampolgári szereptől, amely ezáltal egy kliensnek a gondoskodó és szolgáltató kormányzathoz való kapcsolataira redukálódik.
Az állampolgári privatizmus szindrómája és az állampolgári szerepnek a kliensek érdekhelyzetéből való gyakorlása annál valószínűbb, minél inkább fejleszt ki a gazdaság és az állam – amelyek ugyanazon jogokon intézményesülnek – rendszerjellegű saját értelmet, és minél jobban szorítódnak az állampolgárok a puszta szervezeti tagok periferikus szerepére. A gazdaság és a kormányzás rendszereinek tendenciája az, hogy környezetüktől elhatárolódnak, és csak saját imperatívuszaiknak, a pénznek és a hatalomnak engedelmeskednek. Szétrombolják egy olyan közösség modelljét, amelyet maga az állampolgárok közös gyakorlata határoz meg. A szabad és egyenlő emberek „közösségének” politikailag öntudatos integrációjáról vallott republikánus alapelképzelés modern viszonyok között nyilvánvalóan túl konkrét és túl egyszerű, legalábbis akkor, ha egy nemzetre, egyáltalában egy etnikailag homogén, közös hagyományok által összetartott sorsközösségre gondolnak.
Szerencsére a jog olyan közeg, amely megengedi az állampolgári autonómia lényegesen elvontabb elképzelését is. Manapság a nép állampolgári szuverenitása visszaszorul egy többé-kevésbé diszkurzív vélemény- és akaratkialakítás jogilag intézményesült eljárásaiba és – az alapjogok által lehetővé tett – informális folyamataiba. Itt a különböző kommunikációs formák hálózatából indulok ki, amelyeket mindenképpen úgy kellene megszervezni, hogy önmagukban feltételezzék a nyilvános kormányzás racionális premisszákhoz kapcsolását és ezúton – saját logikájának meghagyásával – a gazdasági rendszer alárendezését szociális és ökológiai szempontoknak. Ez a deliberatív politika modellje. Már nem egy közösség egész nagyszubjektumából, hanem anonim módon egymáshoz kapcsolódó diskurzusokból való kiindulásról van szó. Ez a modell a normatív elvárások fő terhét a spontán forrásokból táplálkozó politikai nyilvánosság demokratikus eljárásaira és infrastruktúrájára hárítja. Ma a lakosság tömege számára a politikai részvételi jogok még csak a nyilvános kommunikáció informális, egészében nem szervezhető, inkább egy liberális és egalitárius politikai kultúra által hordozott körforgásába való integráció és ennek befolyásolása értelmében fogható fel. Ugyanakkor a döntéshozó testületekben folyó tanácskozásoknak mintegy porózusnak kellene maradniuk olyan témák, értékorientációk, hozzászólások és programok irányában, amelyek a hatalmivá nem vált politikai nyilvánosság felől áramlanak feléjük. Ha létrejönne egyrészt az intézményesített vélemény- és akaratképződésnek, másrészt az informális nyilvános kommunikációnak egy ilyen összjátéka, csakis akkor jelentene az állampolgárság ma is többet, mint politika előtti egyedi érdekek aggregációját és paternalisztikusan kölcsönzött jogok passzív élvezetét.
Itt nem tárgyalhatom részletesebben ezt a modellt.[16] De egy jövőbeni európai állampolgárság esélyeinek megítélése tekintetében legalábbis néhány empirikus támpontot nyerhetünk, ha visszatekintünk az állampolgári jogok nemzetállambeli intézményesülésének történetére. Nyilvánvalóan túl szűk az a séma, amely szerint az állampolgári jogok lényegében osztályharcok vívmányai.[17] Másféle társadalmi mozgások, mindenekelőtt migrációk és háborúk is előbbre vitték a teljes állampolgári státus felé vivő fejlődést. Amellett az új inklúziós kapcsolatok jogivá válását ösztönző tényezők kihatnak a lakosság politikai mobilizálására és ezáltal a már meglévő állampolgári jogok aktivizálására.[18] Ilyen és hasonló adatokból olyan óvatosan optimista várakozások extrapolálhatók az európai fejlődésre nézve, amelyek nem ítélnek bennünket eleve rezignációra.
A közös Európai Piac nagyobb horizontális mobilitást fog kiváltani, és megsokszorozza az érintkezést a különböző nemzetiségekhez tartozók között. Ezen túlmenően a Kelet-Európából és a harmadik világ szegény régióiból folyó bevándorlás növeli a társadalom multikulturális sokféleségét. Ez bizonyosan szociális feszültségeket fog előidézni. De ha produktív módon feldolgozzák ezeket a feszültségeket, akkor elősegíthetnek egy olyan politikai mobilizálódást, amely fellendíti az endogén, új típusú, már a nemzetállam kereteiben létrejött társadalmi mozgalmakat (mint amilyen a béke-, a környezetvédő és a nőmozgalom). Ez erősíteni fogja a nyilvános témák életvilágbeli relevanciáját. Ugyanakkor növekszik az olyan problémák szorítása, amelyeket már csak európai koordinációval lehet megoldani. Ilyen feltételek között kialakulhatnának az európai méretű nyilvánosságban olyan kommunikációs összefüggések, amelyek mind az újonnan összekapcsolódó régiók parlamentáris testületei, mind a komolyabb kompetenciákkal felruházott Európa-parlament számára kedvező kontextust nyújtanak.
Eddig az Európai Közösség politikája a tagországokban bizonyosan nem volt legitimációs tekintetben hatékony viták tárgya. A nemzeti nyilvánosságok kulturálisan még igencsak válaszfallal különülnek el egymástól. Olyan kontextusokban gyökereznek ugyanis, amelyekben a politikai kérdések a mindegyikükben sajátos nemzeti történelem háttere előtt nyernek jelentőséget. A jövőben azonban a különböző nemzeti kultúrákból kialakulhatna egy közös politikai kultúra. Különbség jönne létre a közös politikai kultúra, valamint a modern kor kezdete óta szétágazó nemzeti művészeti, irodalmi, történetírói, filozófiai hagyományok stb. között. Ebben fontos szerep jut majd a kulturális eliteknek és a tömegkommunikációs eszközöknek. Az amerikaitól eltérően az európai alkotmányhazafiságnak ugyanazon univerzalisztikus jogi elvek különböző nemzeti történelmek lenyomatát hordozó értelmezéseiből kell összeszövődnie. Svájc a példa arra, hogy egy ilyen közös politikai-kulturális önértelmezés képes kialakulni különböző nemzetiségek kulturális orientációiból.
Ehhez nem annyira az európai középkorhoz kötődő közös eredetben való bizonyosság szükséges, sokkal inkább egy új politikai öntudat, amely megfelel a XXI. századi Európa szerepének a világban. Eddig a világtörténelem, mindig csak egyetlen fellépést engedett meg a felemelkedő és lehanyatló birodalmaknak. Ez egyaránt érvényes az ókor birodalmaira és a modern államokra, Portugáliára, Spanyolországra, Angliára, Franciaországra és Oroszországra. A szabály alóli kivételként nyer ma Európa, mint egész egy második esélyt. Ezt az esélyt természetesen már nem használhatja ki régi hatalmi politikájának stílusában, hanem csak nem imperiális kommunikáció és más kultúráktól való tanulás megváltozott premisszáinak feltételei között.
III. Bevándorlás és jóléti sovinizmus. Vita
Félelmetes mértékben igazolódott Hannah Arendt diagnózisa, mely szerint a század jellegét hazátlanok, jogtalanok és menekültek határozzák meg. Azokat a „hazátlanokat” (displaced persons), akiket a második világháború hagyott hátra a szétrombolt Európa közepén, már régen felváltották a Délről és Keletről a békés és jómódú Európába áramló menekültek és bevándorlók. A régi menekülttáborok már nem képesek befogadni az újabb bevándorlóhullámok áradatát. A statisztikák a következő években csak Kelet-Európából 20-30 millió bevándorlóval számolnak. Ezt a problémát már csak az érintett európai államok közös politikájával lehet megoldani. Itt megismétlődik az a dialektika, amely kisebb mértékben már a német egyesítés folyamatában lejátszódott. A transznacionális vándorlási mozgások szankcióként hatnak, amelyek arra kényszerítik Nyugat-Európát, hogy fontolóra vegye azt a felelősséget, amely az államszocializmus csődje folytán ráhárul. Vagy vállalkozik arra, hogy jelentős erőfeszítéseket tegyen Közép- és Kelet-Európa szegény régiói életfeltételeinek gyors javítása érdekében – vagy elárasztják a menekültek és bevándorlók.
A szakértők a gazdasági rendszer abszorpciós képességének határairól vitatkoznak. De a menekültek politikai integrációjára való készség inkább attól függ, hogy hogyan fogja fel az őshonos lakosság a bevándorlás társadalmi és gazdasági következményeinek problémáit. Egész Európában fokozódtak a jobboldali radikális elhárító reakciók a külföldiek általi idegen hatások befolyása ellen. A viszonylag deprivált rétegek – akár csak fenyegeti őket a szociális hanyatlás, akár már lecsúsztak a szegmentált szélső rétegekbe – különösen határozottan azonosulnak saját kollektívumuk ideologizált hatalmi túlsúlyával, és hárítanak el mindent, ami idegen. Ez a visszája a mindenütt növekvő jóléti sovinizmusnak. A menekültprobléma ily módon ismét felszínre hozza az állampolgárság és a nemzeti identitás látens feszültségét.
Példa erre a nacionalista és lengyelellenes hangulat az új szövetségi tartományokban. A Szövetségi Köztársaság polgárának újonnan megszerzett státusát ott azzal a kilátással kapcsolják össze, hogy a szövetségi köztársaságbeli jólét határa hamarosan az Odera és a Neisse vonalára helyeződik át. Új állampolgárságukat sokan azzal az etnocentrikus elégtétellel nyugtázzák, hogy végre nem másodosztályú németekként kezelik őket. Eközben megfeledkeznek arról, hogy az állampolgári jogok az egyetemes emberi jogok tartalmának köszönhetik szabadságot biztosító jellegüket. Már az 1793-as forradalom alkotmányának 4. cikkelye, amely „A polgár állását” tárgyalja, biztosította minden felnőtt külföldinek, aki egy évet Franciaországban lakott, nemcsak az állampolgárságot, hanem az aktív állampolgári jogokat is.
Mint a legtöbb nyugati jogrendszerben, a Szövetségi Köztársaságban is mindig hozzáigazították az idegenek, a hazátlan külföldiek és államhoz nem tartozók jogállását az állampolgárok státusához. Mivel az alaptörvény architektonikáját az emberi jogok eszméje határozza meg, valamennyi lakos élvezi az alkotmány védelmét. Az idegeneknek ugyanaz a kötelesség-, teljesítmény- és jogvédelmi státusa, mint a belföldieknek: a gazdasági státus tekintetében is – néhány kivétellel – ugyanúgy kezelik őket. Az állampolgársággal szemben semleges törvények nagy száma viszonylagossá teszi legalábbis a passzív állampolgárság tényleges jelentőségét. Az állampolgárság emberi jogi komponenseit még csak erősítik a nemzetek fölötti jogok, különösen az Európai Polgári Jog, mégpedig a politikai alakítási lehetőségek magva tekintetében. Figyelemre méltó ebben az összefüggésben egy mondat a Szövetségi Alkotmánybíróság 1990. október 31-i határozatában. Ez ugyan alkotmányellenesnek nyilvánítja a választójog biztosítását külföldiek számára a községi és körzeti választásokon, vagyis a külföldiek kommunális választójogát, de az indoklásban elismeri a beadvány szerzői által érvényesített elvet: „E felfogás mögött nyilvánvalóan az az elképzelés rejlik, hogy a demokratikus eszmének, különösképpen a benne foglalt szabadsággondolatnak az felel meg, ha kongruencia jön létre a demokratikus politikai jogokkal rendelkezők és egy meghatározott állami uralomnak tartós alávetettek között. Ez kiindulópontjában helytálló…”[19]
Ezek a tendenciák csupán azt fejezik ki, hogy a nemzeti identitás tartalmáról messzemenően leválasztott állampolgárság normatív tartalmából nem nyerhetők szempontok egy restriktív vagy halogató menekült- és honosítási politikához. Nyitott kérdés marad azonban, hogy az Európai Közösség folytathat-e és kell-e folytatnia ma, nagy bevándorlási áradat előtt állva, ugyanolyan liberális politikát a külföldiekkel és bevándorlókkal szemben, mint annak idején a jakobinusok. Az idevágó morálteoretikus vita a „speciális kötelességek” (special duties) fogalma körül forog, ama különös kötelességek körül, amelyek csak egy közösség szociális határain belül állnak fenn. Hiszen az állam is egy konkrét jogi közösséget alkot, amely az állampolgárokra speciális kötelezettségeket ró. Az oltalmat keresők és bevándorlók általánosan az elé a probléma elé állítják az európai államok polgárait, hogy vajon indokolható-e az állampolgárságra vonatkoztatott speciális kötelességek elsődlegessége az egyetemes, az államhatárokon túllépő kötelességekkel szemben. A vitát öt lépésben szeretném összefoglalni.
a) Speciális kötelezettségeik vannak bizonyos személyeknek más meghatározott személyekkel szemben, akik „hozzátartozóként”, tehát saját családtagokként, barátokként vagy szomszédokként, a politikai közösségben vagy a nemzetben polgártársakként hozzájuk „közel állnak”. Speciális kötelezettségeik vannak a szülőknek gyermekeikkel szemben és fordítva: a külföldön lévő konzuli képviseleteknek speciális kötelességeik vannak a védelemre szoruló állampolgárokkal szemben, s ezeknek viszont, országuk intézményeivel és törvényeivel szemben. Itt mindenekelőtt pozitív kötelességekre gondolunk, amelyek annyiban meghatározatlanok, hogy a teljesítmény, szolidaritás, erőkifejtés és odafordulás pontosan nem rögzített mértékét követelik meg. Nem minden segítségnyújtás várható el mindig mindenkitől. Azokat a speciális kötelezettségeket, amelyek a konkrét közösségekhez való tartozásból adódnak, úgy foghatjuk fel, mint ilyen, eredetileg meghatározatlan kötelességek szociális hozzárendelését és tárgyi specifikálását.
Megkísérelték a speciális kötelességeket utilitarista szempontból azzal a kölcsönös haszonnal magyarázni, amelyet egy közösséghez tartozók egymás reciprok teljesítményeiből húznak. Nemzeteket és államokat is ilyen „kölcsönösen hasznot húzó társadalmakként” (mutual benefit societies) fognak fel.[20] E modell szerint minden tag elvárhatja, hogy az a nyereség, amelyet más tagokkal folytatott cserekapcsolataiból húz, arányban álljon azzal a teljesítménnyel, amelyet ő maga fektet be hozzátartozóival folytatott interakcióiba. Ez igazolja a különös kötelességek és jogok olyan reciprocitását, amely megtiltja pl. vendégmunkások alulprivilegizálását. A modell mindenesetre képtelen megindokolni a teljesítményszegény hozzátartozókkal (munkaképtelenek, betegek, öregek) szembeni vagy a segítségre szoruló, például oltalmat kereső idegenekkel szembeni kötelességeket. A kölcsönös haszonelvárás instrumentális etnocentrizmusa számára olyan bevándorlási politika lenne kézenfekvő, amely idegenek beköltözését csak akkor engedi meg, ha megalapozott kilátás van arra, hogy ezek nem terhelik meg a teljesítmények és igények fennálló egyensúlyát.
b) Ez az intuícióval szemben álló eredmény hozza magával az utilitarista kiindulás feladását egy olyan modell kedvéért, amely szerint a speciális kötelességeket nem egy közösség hozzátartozói közötti teljesítménycseréből húzott reciprok haszonnal magyarázzák, hanem egy központilag elrendezett morális munkamegosztás koordinációs teljesítményeivel.[21] A speciális kötelességek ugyanis nem mindig a szociális távolsággal azonos módon variálódnak, úgyhogy a hozzánk mindenkor közelebb állók igényei mindig előnyt élveznének a távolabb állók igényeivel szemben. Ez az intuíció csak a család és a szomszédság közel álló területére érvényes. Annyiban azonban félrevezető, hogy a közvetlen ismeretségi körön túlmenően mindenki egyformán közel és távol áll hozzánk. Ezeket az „idegeneket” a „másik” kategóriája alá soroljuk, akár a saját nemzethez tartoznak és polgártársak, akár nem. A „másokkal” szembeni speciális kötelezettségek nem elsősorban egy konkrét közösséghez való tartozásból adódnak. Sokkal inkább azon jogi intézmények absztrakt cselekvéskoordinálásából, amelyek személyek vagy hivatalok meghatározott körére bizonyos kötelezettségeket rónak, hogy az egyébként meghatározatlanul maradó pozitív kötelességeket szociálisan és tárgyszerűen specifikálják és kötelezővé tegyék. E felfogás szerint a speciális kötelességek a sajátos felelősségek intézményesen közvetített hozzárendeléséből jönnek létre bizonyos, morális munkamegosztásban cselekvő címzettek számára. Egy ilyen jogilag szabályozott morális-munkamegosztás keretében a jogi közösség szociális határainak csak az a funkciója, hogy szabályozza a felelősség felosztását. Ez nem jelenti azt, hogy kötelezettségeink általában véget érnek ezeknél a határoknál. Sőt, a nemzeti kormányoknak arról is kell gondoskodniuk, hogy teljesüljenek azok a pozitív kötelezettségek is, amelyek az állampolgárokra a nem hozzátartozókkal, pl. menedéket keresőkkel szemben hárulnak. Ezzel természetesen még nincs megválaszolva az a kérdés, hogy mik is ezek a kötelességek.
c) Morális szempontok arra köteleznek bennünket, hogy ezt a problémát pártatlanul, tehát nem egyoldalúan a jóléti régió lakosának perspektívájából ítéljük meg, hanem annak a bevándorlónak a szemszögéből is, aki ott keresi boldogulását, mondjuk a szabad és emberhez méltó létet, s nemcsak politikai menedéket. J. Rawls, mint ismeretes, egy olyan ősállapot gondolatkísérletére tett javaslatot, amelyben senki sem tud arról, hogy milyen társadalomba született bele, és abban milyen helyet foglal el. Problémánk vonatkozásában a világtársadalomra tekintő morális vizsgálódás eredménye kézenfekvő: „A »tudatlanság fátyla« mögött a szabadság lehetséges korlátozásán, az ember felveszi annak a perspektíváját, akit a korlátozások a legkedvezőtlenebbül érintenének, ez esetben a bevándorolni szándékozó idegen perspektíváját. Ekkor az eredeti helyzetben az ember ragaszkodna ahhoz, hogy a bevándorlás joga benne foglaltassák az alapvető szabadságok rendszerében, ugyanabból az okból, amiért ragaszkodna a vallásszabadság jogának bennfoglalásához: lényegesnek bizonyulhat egy emberi élettervben.”[22] A bevándorlási jog legitim korlátozását esetleg konkurens szempontokból meg lehetne indokolni, pl. azzal a követelménnyel, hogy elkerülendők olyan nagyságrendű szociális konfliktusok és tehertételek, amelyek komolyan veszélyeztetnék a közrendet vagy a társadalom gazdasági újratermelését. Nem indokolhatnák a bevándorlás vagy honosítás privilegizálását olyan szempontok, mint a származás, a nyelv vagy neveltetés, vagy akár az, hogy valaki a bevándorlási ország „kultúrközösségéhez tartozónak vallja magát”, mint a státusnémetek esetében.
d) Mármost a kommunitaristák ezzel szemben arra a körülményre mutatnak rá, amelyet az eddig említett individualisztikus kiindulások elhanyagolnak: egy politikai közösség szociális határainak, amint a jogilag szabályozott morális munkamegosztás modellje nyilvánvalóvá teszi, nemcsak funkcionális jelentősége van. Sokkal inkább a történelmi sorsközösséghez és politikai életformához való tartozást szabályozza, amely magát az állampolgárok identitását tekintve konstitutív: „Az állampolgárság a nyilvános szférában feltett »Ki vagyok én?« és »Mit kell tennem?« kérdésre adott válasz.”[23] Egy politikai közösséghez való tartozás speciális kötelességek alapja, amelyek mögött egy patriotikus azonosulás áll. Ez a fajta lojalitás túlmutat az intézményesen közvetített jogi kötelességek érvényességi körén: „Minden tag lojálisán viszonyul a közösséghez, ami abban a hajlandóságban fejeződik ki, hogy személyes nyereségét feláldozza a közösség érdekei előmozdításáért.”[24] A probléma kizárólag morális és jogi szemléletével kapcsolatos fenntartások arra a kommunitarisztikus állampolgárság-fogalomra támaszkodnak, amellyel már megismerkedtünk. Ez bizonyosan nem felel már meg komplex társadalmak viszonyainak, azonban kiemel egy olyan etikai összetevőt, amelyet nem szabad elhanyagolni.
A modern állam sem olyan politikai életforma, amely feloldódik az általános jogelvek intézményesülésében. Az életforma képzi azt a politikai-kulturális kontextust, amelyben az univerzalisztikus alkotmányos alapelveket implementálni kell; mert csak egy szabadsághoz szokott lakosság tudja a szabadság intézményeit életben tartani. Ezért gondolja M. Walzer, hogy a bevándorláshoz való jognak ott a határa, ahol egy politikai közösségnek az a joga kezdődik, hogy megőrizze saját életformájának integritását. Felfogása szerint az, állampolgár önrendelkezési joga magában foglalja a saját életforma önfenntartásának jogát.[25]
(e) Ennek az érvnek azonban két ellentétes olvasata van. A kommunitarista olvasatban az érvnek további normatív korlátozásokat kell a bevándorlás liberális jogára rárónia. Azok a funkcionális korlátozások, amelyek az adminisztratív és gazdasági rendszer reprodukciós feltételeiből adódnak, olyan korlátozásokkal párosulnak, amelyek az adott életforma etnikai-kulturális szubsztanciáját biztosítják. Ezáltal az érv olyan partikularisztikus értelmet nyer, mely szerint az állampolgárság ugyan nem nemzeti identitáshoz, de bizonyos történelmileg kialakult kulturális identitásokhoz kapcsolódik. H. R. van Gunsteren a következőképpen fogalmazza meg teljesen H. Arendt szellemében egy demokratikus közösség állampolgárai sorába való felvétel feltételét: „A leendő állampolgárnak képesnek és hajlandónak kell lennie arra, hogy tagjává váljék ennek a partikuláris történelmi közösségnek, ennek múltjának és jövőjének, életformáinak és intézményeinek, amelyek keretein belül a közösség tagjai gondolkoznak és cselekszenek.”[26]
De annak a kompetenciának a követelményét, hogy „ennek a partikuláris politikai közösségnek (this particular polity) a polgáraként kell cselekedni”, egészen másképpen kell érteni, ti. univerzalisztikus értelemben, mihelyst maga a politikai közösség univerzalisztikus alkotmányos elveket érvényesít. A politikai közösség identitása, amelyet nem érinthet a bevándorlás sem, elsősorban a politikai kultúrában gyökerező jogi elveken múlik, nem pedig egy különös etnikai-kulturális életforma egészén. Ezért az új állampolgároktól elvárható, hogy készek legyenek új hazájuk politikai kultúráját átvenni anélkül, hogy emiatt fel kellene adniuk származási helyük kulturális életformáját. Az igényelt politikai akulturalizáció nem terjed ki szocializációjuk egészére. Sőt, egy importált új életformával a bevándorlók bővíthetik vagy megsokszorozhatják azokat a perspektívákat, amelyekből magát a közös politikai alkotmányt értelmezni kell: „Az emberek kötelékek és korlátok között élnek közösségeikben, de ezek különfélék lehetnek. Egy liberális társadalomban a kötelékeknek és korlátoknak összeegyeztethetőeknek kell lenniük a liberális elvekkel. A bevándorlás szabadsága megváltoztatná a közösség jellegét, de nem tenné jellegtelenné.”[27]
Az a)-tól e)-ig követett vitából az a normatív eredmény hámozható ki, hogy az európai államoknak egy liberális bevándorlási politikában kellene megegyezniük. Nem lenne szabad elsáncolniuk magukat a jóléti sovinizmus szekérvárában a bevándorolni szándékozók és menedéket keresők rohama elől. Az önmeghatározás demokratikus joga bizonyosan magában foglalja a saját politikai kultúra megőrzésének jogát, amely az állampolgári jogok konkrét kontextusát alkotja: de nem tartalmazza egy privilegizált kulturális életforma önigazolásának jogát Egy demokratikus jogállam alkotmányának keretében egyenlő ranggal élhet együtt sokféle életforma. Ezeknek mindenesetre át kell fedniük egymást egy közös politikai kultúrában, amely viszont nyitott új életformák felől érkező hatásokra.
Egyedül egy partikularisztikusan le nem záruló állampolgárság képes a továbbiakban utat nyitni a világpolgári státus felé, amely ma már világszerte alakot ölt a politikai kommunikációban. A vietnami háború, a kelet- és közép-európai forradalmi változások, valamint a Golf-háború az első szigorú értelemben vett világpolitikai események. Az elektronikus tömegközlési eszközök révén bármely nyilvánosság számára egyidejűleg jelenlevővé tették ezeket. A francia forradalommal kapcsolatban Kant a részt vevő közönség reakcióira hivatkozott. A világ nyilvánosságának olyan jelenségét azonosította abban az időben, amely csak ma válik politikai realitássá egy világpolgári kommunikációs összefüggésben. Még a világhatalmaknak is számolniuk kell az egész világra kiterjedő tiltakozások realitásával. Már felbomlófélben van a szuverenitásukból már veszített, harcot folytató államok között még fennálló természeti állapot. A világpolgári állapot már nem puszta fantom, még ha távol vagyunk is tőle. Állampolgárság és világpolgárság olyan folytonosságot alkotnak, amelynek a körvonalai már kirajzolódnak.
(Fordította: Csikós Ella)
Jegyzetek
[1] . Köszönetemet fejezem ki Inge Mausnak és Klaus Günthernek kritikus tanácsaikért és ösztönzésükért.
[2] . P. Glotz: Der Irrweg des Nationalstaats, Stuttgart, 1990.
[3] . A következőkhöz l. M. R. Lepsius: Der europaische Nationalstaat, in: uő.: Interessen, Ideen und Institutionen Opladen 1990, 256 skk.
[4] . Vö. a „Nation” szócikkel: Historisches Wörterbuch der Philosophie, 6. köt., 406–414. o. .
[5] . Lepsius, M. R.: Ethnos und demos. in: Lepsius: i. m., 1990, 247–255. o.
[6] . A következőkhöz l. R. Grawert: Staatsangehörigkeil und Staatsburgerschaft. Der Staat, 23, 1984, 179–204. o.
[7] . Schuck, P. H.–Smith, K. M.: Citizenship without Consent, New Haven, 1985, 1. fej. Természetesen nem mindenütt vitték végig következetesen az állampolgárság normatív értelmének elválasztását a származás askriptív jegyeitől. Az alaptörvény 116. cikkelye bevezeti pl. az ún. német státusú ember fogalmát, aki objektíve igazoltan „a kultúrközösséghez tározónak vallja magát”, eszerint a német néphez tartozik, anélkül hogy német állampolgár lenne; előjoga van az állampolgárság elnyerésére (amit ma alkotmánypolitikai szempontból egyébként vitatnak).
[8] . R. Winzeler: Die politischen Rechte des Aktivbürgers nach schweizerischen Bundesrecht, Bern, 1983.
[9] . K. Hesse: Grundzüge des Verfassungrechts, Heidelberg, 1990, 113. o.: „(Az alapvető jogok) mint szubjektív jogok határozzák meg és biztosítják alapjaiban az egyes ember jogállapotát; mint a demokratikus és jogállami rend (objektív) alapelemei bekapcsolják ezt abba a rendbe, amely azután ama jogok aktualizálásával valóságossá válhat. Az egyes embernek az alaptörvény alapjogai által megalapozott és szavatolt alkotmányjogi státusa materiális jogi státus, amellyel sem az egyes ember, sem az államhatalom nem rendelkezik korlátlanul. Ez az alkotmányjogi státus alkotja a magvát annak az általános állampolgári státusnak, amelyet az alapvető jogok mellett… a törvények határoznak meg.”
[10] . R. Gawert: Slaatsvolk und Staatsangechörigkeit. Hadbuch des Slaatsrechts. Kiadta J. Isensee és P. Kirchhof, Heidelberg, 1987, 644 skk.
[11] . Ch. Taylor: The Liberal-Communitarian Debate, in: N. Rosenblum (Ed.), Liberalism and the Moral Life, Cambr., Mass., 1989, 178 skk.
[12] . Taytor. 1989, 178. o.
[13] . P. Kielmannsegg: Ohne historisches Vorbild (Frankfurter Allgemeine Zeitung, 1990, 12. sz. 7. o.)
[14] . M. R. Lepsius: Die europäische Gemeinschaft. Beitrag zum 20. Dt. Soziologentag, Ffm. 1990.
[15] . T. H. Marshall: Citizenship and Social Class, Cambridge, 1950.
[16] . J. Habermas: Volkssouverenität als Verfahren, in: uő.: Die Moderne – ein unvollendeter Projekt, Leipzig, 1990, 180 skk.
[17] . B. S. Turner: Citizenship and Capitalism, London, 1986.
[18] . J. M. Barbalet: Citizenship, Stratford, England, 1988.
[19] . EuGRZ 1990. 443. o.
[20] . R. Goodin: What is so special about our Fellow Countrymen? Ethics 98., 1988. júl., 663–686. o.
[21] .H. Shue: Mediating Duties, Ethics 98., 1988. júl., 687–704. o.
[22] . J. H. Carens: Aliens and Citizens: The Case for Open Borders, Rev. of Politics 49., 1987, 258. o.
[23] . H. R. Van Gunsteren: Admission to Citizenship, Ethics 98., 1988. júl., 752. o.
[24] . D. Miller: The Ethical Significance of Nationality, Ethics 98., 1988. júl., 648. o.
[25] . M. Walzer: Spheres of Justice, N. Y. 1983, 31–63. o.
[26] . Van Gunsteren (1988), 736. o.
[27] . Carens (1987), 271 o.
- Melléklet [6]