Csanádi Árpád, a NOB Végrehajtó Bizottságának tagja két évtizeddel ezelőtt még a játékok programjának megtisztítását, lehetőleg szűkítését kapta feladatul. Csanádi időközben elhunyt, örökét nem vették át, a program pedig új sportágakkal, új versenyszámokkal „gazdagodott”. A NOB eddig nem tudott vagy nem mert igazán ellenállni az olimpián nem szereplő sportágak nyomásának, ám a kilátásba helyezett gigantikus programot a jövőben kevés ország tudja vállalni. Ez a világverseny ma már a gazdag országok fényűzése.
Hogy milyen komolyan gondolja a NOB a program ésszerű szűkítését, azt Samaranch úr egyik nem régi állásfoglalása is jelzi: azt javasolja, töröljék az öttusát az Atlanta utáni játékokból. Szerinte az öttusa nem népszerű, és a lovaglás miatt nagyon költséges. Bennünket egy ilyen döntés sajnos érzékenyen érintene, a sportág feltehetően össze is omlana.
Bár a tenisz friss olimpiai versenyszám, ennek ellenére kérdőjelek rajzolódnak ki jövője körül. A sportlapok terjedelmes cikkekben közlik a teniszcsillagok kifogásait: William Chang, Jim Courier, Boris Becker és a többiek tele vannak panasszal. Lassú a pálya, feszített a program. Szokatlanok számukra a kötöttségek. A leglényegesebb ellenvetésük az, hogy nem tudják az olimpiát évi időrendjükbe iktatni. Az öt nagy világverseny és a közbenső pénzdíjas események közé nem férnek bele az ötkarikás játékok. Olyan javaslatokkal rukkoltak elő, amikről jól tudják, hogy a sportág konzervatív vezetői nem fogadják el: például, hogy vegyes párosok képviseljék a részt vevő nemzeteket.
Gazdagok és szegények
Az olimpiai falut csodálatos környezetben, a tengerparton hozták létre. Árnyas pálmafák, selymes fövény, automaták hideg vízzel telt palackokkal, társalgók egy kis diskurzusra, klubok, diszkók, tekepálya, mozi és minden igényt kielégítő ételek az étteremben. Az olimpiai falu légköre magával ragadó. Az utcákon, tereken színes csoportok. Nevetés, móka, ahogy az egészséges fiatalokhoz illik. Néhány milliomos sztárcsapat – főként teniszezők, kosárlabdázók – ötcsillagos szállodába költözött ki. Voltak olyanok, akik be sem költöztek. Sokatmondó, hogy az érmesek 96 százaléka a faluban lakik „hőségben, zsúfoltságban”. A sportolók túlnyomó többsége az ismert aranyszabályhoz igazodik: „A bajnok nem ébred későn, nem hagyja otthon a felszerelését, és nem fáj semmije.”
Zászlók, himnuszok
Az olimpián részt vevők számának növelése érdekében a NOB tiszteletre méltó módon vetette latba befolyását. Ebből némi zavar is keletkezett, főként a himnuszokat és a zászlókat, tehát a győzteseket kísérő ceremóniát illetően. Kezdetben volt a FÁK (Független Államok Közössége) és a megállapodás, hogy a győzteseknek, helyezetteknek olimpiai himnusz és olimpiai zászló dukál. Közben módosulhattak a szabályok, mert a tornászoknak orosz himnuszt, a kalapácsvető olimpiai bajnoknak tádzsik himnuszt, majd a FÁK néven hirdetett kenu ketteseknek olimpiai himnuszt játszott a zenegép, miközben olimpiai zászlót lengetett az enyhe szél. (N. B. A tádzsik zászló vörös mezejében mégiscsak átmentődött a sarló és a kalapács.)
A magyar csapat sikeresen szerepelt ezen az olimpián. A versenyzők többsége elismerést érdemel akkor is, ha nem került dobogóra, akkor is, ha nem ragasztották fel fényképét a csapat dicsőségtáblájára. Persze van az élsportnak árnyékos oldala is, amiről csak akkor illik értekezni, ha az elemzésben szerepel a problémák megoldására vonatkozó ajánlás is. Erre ezúttal nem vállalkozom. Óvom azonban a sportpropaganda irányítóit attól, hogy az olimpiai bajnokság legfőbb értékét a leendő bajnokok „fölfedezésében” lássa. Az olimpiai bajnokság a hozzá vezető úttal, az út tanulságaival együtt értékes: ha a testedzés az iskolai sporttól az olimpiáig szervesen illeszkedik a kultúrába.
És engedtessék meg itt még két megjegyzés. Legjobbjaink körében egyre inkább tapasztalható, hogy a jólét, a kényelem egy bizonyos szinten túl rendellenes mértékű elernyedéshez vezet, ami nagyon kedvezőtlenül hat a felkészülésre, edzésre, versenyzésre, főként a kudarctűrésre. A versenyzők nem jelentéktelen hányadának fő ösztönzője a pénz. Ez önmagában nem kifogásolható. A baj akkor kezdődik, amikor az edző is belép a „buliba”. Hamar elhalványul ilyen esetben az edző vezető szerepe, hogy a nevelő hatást ne is említsük. Ez a szituáció háttérbe szorítja az edzőt, mert az üzletnek a sportoló kell.
Legjobbjaink felkészítési módszerei egyébként is végképp megmerevedtek, elévültek. Ezt jelzi a szakvezetők elbizonytalanodása. Amikor az edző nem ismeri fel sem a győzelem, sem a vereség okait, akkor elérkezett az ideje a számvetésnek, az alkalmazott módszerek újraértékelésének. Véleményem szerint ez Barcelona fő szakmai tanulsága.
Kapcsolódó cikkek
- Sport [7]