Az értékelésben van némi igazság. Mindenki tudta, hogy a Bush-kormány oda fogja ígérni az Egyesült Államokba látogató Rabinnak a Samírtól megtagadott 10 milliárd dollárt, de meglepetés volt, hogy ilyen gyorsan, ilyen könnyedén odaígérte. Azt viszont senki nem tudja pontosan, milyen feltételekben egyezett meg Bush és Rabin a rövid, de szívélyes tárgyaláson. Nem közölték, hogy az elnök elfogadta-e Rabin distinkcióját a „politikainak” és a „stratégiainak” minősített települések között, azaz a hitelgarancia megadásához elégségesnek tartja, hogy bizonyos települések építését leállítják, másokét folytatják. Rabin utóbb adott – és módfelett homályos – nyilatkozatából valószínűleg az szűrhető le, hogy az elnök nem hagyta jóvá a stratégiainak minősülő települések építésének folytatását, de ettől függetlenül odaígérte a hitelgaranciát.
A palesztinok mindenesetre így értelmezik a nyilatkozatokat, és meglehetősen nyugtalanok. „Ha a hitelgaranciát megadják, és közben folytatódik a telepítés, az megnehezíti az Egyesült Államok számára, hogy tovább játssza az elfogulatlan közvetítő szerepét” – hangoztatta Asravi asszony, a palesztinai tárgyaló fél szóvivője. Tuniszban, a PFSZ főhadiszállásán kevésbé diplomatikusak voltak, őket főleg az Izrael katonai szuperioritásának biztosítására vonatkozó amerikai kötelezettségvállalás vágta mellbe.
Ezek tiltakozó szavak, amelyeket – legalábbis egyelőre – nem követnek tettek. A palesztinok továbbra is az olajérdekeltségek érveire sosem süket, a Szaúd-Arábiából származó szempontokra mindig fogékony Reagan–Bush-irányzatot részesítik előnyben a részrehajlónak gondolt Clinton demokratáival szemben. Változatlanul sokat remélnek az augusztus 24-én Washingtonban újrakezdett megbeszéléstől, a közel-keleti béketárgyalás következő fordulójától. Értesülések szerint már kialakultak a következő öt évre vonatkozó autonómia körvonalai, s a palesztin táboron belül folyik a rivalizálás a leendő autonóm terület vezetéséért. A megfigyelők úgy vélik, megnő az „otthonmaradtak” súlya az „emigránsok” rovására. Viszont Arafat is igyekszik: tárgyalni szeretne Izrael új vezetőivel, s Izrael sem fukarkodik a gesztusokkal: feloldja a PFSZ tagjaival fenntartott érintkezés tilalmát. A világi és modern államot ígérő palesztin vezetőknek komoly konkurenciát jelent az Intifáda lefújását helytelenítő Hammasz, az iszlám fundamentalista országok palesztin lerakata.
Szembe kell nézniük a Damaszkusz védelme alá húzódó töredékcsoportokkal is. Ezek szintén ellenzik a tárgyalásokat, s most arra próbálják biztatni az arab küldöttségeket, hogy bojkottáljak a béketárgyalásokat. De ez sem halálosan komoly; a széljárásra mindig ügyelő Asszad nemrég megengedte a bibliai idők óta Damaszkuszban élő, de az utóbbi években túszként kezelt szíriai zsidók kis csoportjának, hogy családostul elhagyják az őket gettóba kényszerítő országot. Ebből persze nem az következik” hogy Asszad engedékenységet mutat a Golan-magaslat birtoklását illetően, hanem inkább az, hogy javítani akarja tárgyalási pozícióját.
Az uralkodó vélemény szerint az autonómiára vonatkozó tárgyalások gyorsan haladnak majd, sok egyéb ok mellett az amerikai–iraki konfliktus feléledésének lehetősége miatt. A második felvonás egyben az izraeli városok ellen indított iraki rakétatámadások második felvonását is jelentené, továbbá annak veszélyét is, hogy a palesztin főerők visszaállnak Irak oldalára. Szaddám Huszein ezt a félelmet is belekalkulálta politikájába. Úgy döntött, folytatja a fegyverkezést, és – állandóan játszva a konfliktus füzével – megakadályozza, hogy az ENSZ beleüsse az orrát fegyverkezésének titkaiba. Viszont az amerikaiak is új taktikához folyamodnak Afganisztánt akarják másolni, azaz a központra támadó végeket akarják támogatni. A kurdok után most az Irak déli felén élő suták eddig inkább csitított harci kedvét próbálják feléleszteni.
Ebbe a játszmába alkalmasint Irán is beleszól, bár pillanatnyilag főként a törökökkel konkurál: első hegedűs akar lenni a mohamedán bosnyákok támogatásában. Az irániak elégedetlenek a Nyugatnak elkötelezett Törökország aktivitásának fokával. Szaúd-Arábiához hasonlóan azt olvassák ki a Bosznia-Hercegovinában dúló háború híreiből, hogy a Nyugat „nem tűri Európában egy iszlám állam létrehozását”.
Újból időszerű Az ember tragédiájának bizánci színe? Újból lesújt Európára a „Homousion átkos végzete”? Még nem tartunk ott, hogy félni kellene a teheráni pénteki istentiszteleteken propagált iszlám hadseregtől, amelyet a különböző mohamedán országok fegyverforgatóiból toboroznának, hogy a Balkán szorongatott muzulmánjainak segítségére siessenek. De annyira már vagyunk, hogy ezt a tényezőt is figyelembe kelljen venni mindenütt, Palesztinától Albániáig.
- Külföld [6]