Louis-Napoléon Bonaparte mindent a vezetéknevének és a képviselőház baklövéseinek köszönhetett.
A „nagy” Napóleon öccsének, Louis Bonaparténak és fogadott leányának, Hortense de Beauharnais-nak volt a fia. Svájci száműzetésben töltött gyermekkorától abban a hitben nőtt fel, hogy ő a császári trón várományosa. Egészen negyvenéves koráig, 1848-ig úgy tűnt: mindent elkövet annak érdekében, hogy nevetségessé váljék a franciák szemében. 1831-ben a romagnai olasz felkelőkhöz csatlakozott, s egy kis fogadó vendégkönyvébe az alábbi formában írta be nevét és foglalkozását:
„Luigi Napoleone, conspiratore” (L. N., összeesküvő). 1836-ban Strasbourgban megpróbált rávenni egy ezredet, hogy nyilvánítsák őt császárnak, és vonuljanak Párizs ellen. A reggel hatkor megkísérelt államcsínyt nyolcra már fel is számolták. Ehhez képest az 1840-ben végrehajtott boulogne-i államcsínykísérlete sokkal eredményesebbnek mondható: reggel ötkor indította meg, és csak kilenc felé tartóztatták le. Igaz, hogy menekülés közben a tengerbe is belezuhant, s csuromvizesen fogták el. Várfogságra ítélték, s a következő hat évet Ham erődjében töltötte. Egy hercegnek persze ilyen körülmények között sem kellett sokat nélkülöznie, s még két gyermeket is nemzett a szomszéd város egyik ifjú mosónőjével. 1846-ban beszerzett egy munkásruhát, s mivel az erődöt éppen renoválták, vállára vett egy deszkát, és kisétált a kapun. A komédiába illő szökés után Londonban telepedett le, s viszontagságaiból levonta a megfelelő következtetést: a sikeres államcsínyhez nem elegendő az elszántság.
1848-ban, a forradalom győzelme után visszatért Párizsba, az ideiglenes kormány azonban közölte vele, hogy jelenléte nem kívánatos. A herceg bebizonyította, hogy tud várni: visszautazott Londonba, s még a júniusi pótválasztásokon felajánlott mandátumot is köszönettel elutasította. Türelmének meg is volt az eredménye: a francia társadalom számára nyilvánvalóvá vált, hogy a külföldön élő hercegnek semmi köze ahhoz a kormányzathoz, amely egy 45%-os pótadóval maga ellen fordította a parasztságot, s ahhoz a nemzetgyűléshez, amely véresen leverette a júniusi munkásfelkelést.
Amikor a szeptemberi pótválasztásokon végre bekerült a nemzetgyűlésbe, rossz kiejtésével és ügyetlenségével többször is a gúnyolódások céltáblájává lett. „Ez egy hülye, akit vezetni lehet!” – jelentette ki Thiers, a tulajdont védelmező „rendpárt” vezető személyisége. A decemberi köztársaságielnök-választás idején azonban bekövetkezett a csoda: Louis-Napoléon Bonaparte, jórészt a neve keltette hazafias érzelmek következtében, csaknem öt és félmillió szavazatot kapott! A szavazásra jogosult franciák háromnegyede őt részesítette előnyben olyan közismert politikusokkal szemben, mint Cavaignac tábornok (1448107 szavazat), Ledru-Rollin (370119 szavazat) vagy Raspail, a szélsőbaloldal jelöltje (36920 szavazat). December 20-án átvette a végrehajtó hatalom vezetését, saját kormányt nevezett ki, s többször is kinyilvánította, hogy feltétlenül tiszteletben fogja tartani Franciaország köztársasági alkotmányát. Miért is ne? Törvényes és békés úton sikerült elérnie azt, amire egész életében törekedett: Franciaország államfője lett.
A törvényhozó nemeztgyűlésben pedig folytatódtak a pártviszályok. 1849 nyarán egy baloldali tüntetés miatt ostromállapotot hirdettek ki, s a demokrata képviselők vezetői kénytelenek voltak elmenekülni az országból. A baloldal meggyengülése után a „rendpárt” hozzálátott győzelme megszilárdításához, s „reakciós törvények” néven emlegetett intézkedéseivel sikerült is maga ellen fordítania a francia társadalom jelentős részét. Az úgynevezett Falloux-törvénnyel az egyetemeket erős klerikális befolyás alatt álló tanácsok ellenőrzése alá vonták, s a papoknak minden speciális végzettség nélkül is lehetővé tették a tanítói állások betöltését. A törvényhozó urak megfeledkeztek arról a nyilvánvaló tényről, hogy az egyház túlzott politikai és oktatásügyi hatalma még a legvallásosabb társadalomban is feléleszti az antiklerikális érzelmeket. Az új sajtótörvény visszaállította és kiterjesztette a „kaució” kötelezettségét, s miután az 1850-es pótválasztásokon a baloldal előretört, az új választási törvénnyel kimondták, hogy a választójog gyakorlásához három évig ugyanazon a helyen kell lakni. Ezzel tulajdonképpen felszámolták az általános választójogot, s mintegy 3 millió franciát fosztottak meg jogaitól.
Az elnök tisztán látta, hogy a nemzetgyűlés önmaga sírját ássa a „reakciós törvényekkel”. Egyik barátnője a szemére hányta, hogy ő, akit az általános választójog tett államfővé, eltűri a választójog korlátozását.
– Semmit sem ért! – felelte az elnök. – A nemzetgyűlés vesztét okozom!
– Vele pusztul ön is!
– Egyáltalán nem! Ha a nemzetgyűlés a szakadékhoz ért, elvágom a köteléket, ami hozzá kapcsol!
Louis-Napoléon rengeteget utazott köztársasági elnöki minőségében, bejárta Franciaország minden táját, ügyesen növelte népszerűségét, s csak az nyugtalanította, hogy elnöki megbízatása mindössze négy évre szól. Az alkotmány pedig nem tette lehetővé az azonnali újraválasztást. 1850-ben az elnök már így szónokolt: „Ha újraélednének holmi bűnös szándékok, s azzal fenyegetnének, hogy megrendítik a nyugalmat Franciaországban, a nép felségjogához folyamodva képes leszek megsemmisíteni azokat, mert nem ismerem el, hogy bárkinek több joga van önmagát a nép képviselőjének nevezni, mint nekem!… Ha a nép új terhet akarna a kormányzat vezetőjének a vállára helyezni, ez a vezető igencsak bűnös lenne, ha kibújna e magas küldetés alól!” Fokozatosan megnyerte magának a hadsereg vezetőit, s 1851-ben elbocsátotta a párizsi helyőrség republikánus tábornokát. Hívei országszerte terjesztették a bonapartizmus ideológiáját: a nemzetgyűlés pártjai csak saját érdékeiket követik, szükség van egy „nagy emberre”, egy vezetőre, aki a pártok fölé emelkedve az egész nemzet érdekeit tartja szem előtt! S ki lenne alkalmasabb e szerepre, mint a leghíresebb történelmi név viselője?
Az elnök és a nemzetgyűlés konfliktusa 1851 során éleződött ki. Egymást követték a kormányválságok, a képviselők nem szavazták meg az elnök által kért pénzösszegeket, s egyre többen vetették fel egy államcsíny lehetőségét. Louis-Napoléon számára a végső lökést anyagi nehézségei adták meg: minden vagyonát elköltötte, igen sok kölcsönt vett fel, s leköszönése után a teljes anyagi csőd várt rá. Vonuljon be egy év múlva az adósok börtönébe, vagy próbálja meghosszabbítani elnöki megbízatását? Dilemmája a korszak legtisztábban látó politikai gondolkodójának, Tocqueville-nak is feltűnt, aki éppen ezért támogatta az elnök újraválasztását indítványozó petíciókat. „Találjanak nagyravágyása számára olyan távlatokat, amelyek kielégítik!” – szólította fel képviselőtársait. Az elnöki megbízatás meghosszabbítására azonban alkotmánymódosításhoz lett volna szükség, s ezt a képviselők nem szavazták meg. 1851 végén az elnök döntött: hírneves nagybátyja nyomdokaiba lépve megdönti a köztársaságot.
Az államcsínyt igen ügyesen tervezték el és hajtották végre. Ezen a téren az unokaöcs jóval sikeresebbnek bizonyult nagybátyjánál, akit kis híján letartóztattak 1799-ben, brumaire-i államcsínye során. Először is az elnök felszólította a képviselőházat az új választási törvény eltörlésére és az általános választójog visszaállítására. Jól számított: a képviselők nemet mondtak, s lehetővé tették számára, hogy az általános választójog bajnokaként lépjen fel ellenük. A december 2-ra virradó éjszakán 78 főt s köztük 16 képviselőt letartóztattak, 25 ezer katona szállta meg Párizst, s másnap hajnalban plakátokon tudatták a franciákkal, hogy az elnök és a törvényhozás közötti konfliktust a népnek kell eldöntenie. Ennek érdekében Louis-Napoléon feloszlatta a nemzetgyűlést, meghirdette az ostromállapotot, visszaállította az általános választójogot, s december 14. és 21. között népszavazást fog tartani. Hogy miről, az csak később derült ki: megbízzák-e őt a franciák hatalma fenntartásával s egy új alkotmány kidolgozásával?
Az államcsíny első napján Párizs népe passzív maradt, csak a kétségbeesett képviselők rohangáltak fel-alá. A párizsiak többsége azonban inkább kárörömmel, mint együttérzéssel figyelte őket. Másnapra sikerült néhány barikádot emelni, de amikor Baudin képviselő harcra szólította fel az utca népét, a következő választ kapta egy munkástól: „Mit képzel, majd harcolni fogunk, hogy maguk megkaphassák a napi 25 frankjukat?!” Ennyi volt a képviselők napidíja. Hiába válaszolta erre Baudin, hogy „maradjon egy percig, s meglátja, hogy hal meg valaki napi 25 frankért!”, hiába esett el pár perc múlva a katonák sortüzétől, ezzel már nem tudta megváltoztatni azt az antiparlamentarista közhangulatot, amelyet maguk a képviselők szítottak fel az elmúlt évek során. A franciák nagy része úgy érezte, semmi közük a nemzetgyűléshez, amelynek tagjai csak szűk körű csoportok önző érdekeit képviselik. Akár igaz volt ez, akár nem, a döntő tényező az volt, hogy az emberek ezt hitték, nem álltak a képviselők mellé a szükség órájában, s ezzel a köztársaság sorsa megpecsételődött. December közepére vidéken is minden ellenállást felszámoltak. Az államcsínynek több száz halálos áldozata volt, de nem az ellenállás miatt, hanem azért, mert a hadsereg egy máig tisztázatlan incidens során tüzet nyitott a párizsi bulvár békés közönségére is. Közel 27 ezer főt tartóztattak le, több mint kilencezret deportáltak.
Louis-Napoléont – hozzátartozói feljegyzései szerint – élete végéig „Nesszusz-ingként” gyötörte a kiontott vér emléke. Ez a különös összeesküvő, aki a hatalomért minden áldozatra kész volt, őszintén hitt abban, hogy a franciák többsége mögötte áll, s ő békés eszközökkel átveheti a teljhatalmat. Ráadásul jóval emberségesebb volt híres nagybátyjánál, s nem bírta a vér, a pusztítás, a halál látványát. S bár a vérontást nem tudta elkerülni, a december 20-i népszavazáson a hivatalos adatok szerint hét és félmillióan az elnök mellett foglaltak állást, s csak félmillióan szavaztak ellene. Létrehozhatta az új alkotmányt, tíz évre meghosszabbította elnökségét, majd egy év múlva felvette a császári címet. Sajátos autokratikus rendszert hozott létre, korlátozott érvényű liberális és demokratikus elemek „beépítésével”. A tolerancia és a liberalizmus zónái azonban a második császárság idején (1852–1870) fokozatosan növekedtek. A politikai foglyokat pár éven belül szabadon engedték, a törvényhozó gyűlés hatalma megnövekedett, s 1870-re létrejött a „liberális császárság”, amelyben a kormány a törvényhozó gyűlésnek is felelősséggel tartozott. Ma már minden történész egyetért abban, hogy gazdasági szempontból III. Napóleon uralma Franciaország egyik aranykora volt, az ipari forradalom franciaországi kiteljesedésének időszaka. A császár gazdaságpolitikai és szociális téren jóval haladóbb nézeteket vallott kortársai többségénél. Az ő személyes tárgyalásai után kötötték meg az első szabadkereskedelmi szerződést Nagy-Britanniával, ő törölte el a munkások szervezkedését tiltó 1791-es (!) törvényt, s az ő támogatásával utazott Londonba az a francia munkásdelegáció, amely aztán a brit munkásokkal együtt létrehozta az I. Internacionálét.
Rendszere nem társadalmi támogatás híján bukott meg, hanem egy nemzeti katasztrófát eredményező fegyveres konfliktus, az 1870–71-és porosz–francia háború söpörte el. A franciák pedig a vereség hatására egy csapásra elfelejtették, hogy a császárság valamennyi népszavazásán (bár nem volt túl sok) elsöprő többséggel támogatták a császárt, elfelejtették uralma valamennyi kül- és belpolitikai sikerét, elfelejtették, milyen lelkesen vonultak hadba a poroszok ellen, s még azt is elfelejtettek, hogy a császár ellenezte a hadüzenetet – mélységes gyűlölettel fordultak el tőle, s a politikusok és a történészek ezek után évtizedekig csak gyalázkodva emlegették a nevét. Általános bűnbakká vált, angliai száműzetésben halt meg, és senki sem idézte fel, milyen lelkesen helyeselték a francia „nagyság” és „dicsőség” kiterjesztését célzó külpolitikai vállalkozásait. Egyes történészek szerint a franciák bizonyos nemzeti jellemvonásokat tagadtak meg a személyében: a tüzes nacionalizmust, a nemzeti önhittséget, s a meggondolatlan vállalkozásokra való hajlamot.
Ilyen meggondolatlan vállalkozás volt a porosz–francia háború is: az erőfölény az ellenfél oldalán volt, s Franciaországnak nem voltak katonai szövetségesei. De vajon megtehette volna-e a császár, aki a Bonaparte vezetéknevet viselte, hogy az erőviszonyok kicsinyes mérlegelése után meghátrál? Aligha. Egy ilyen névvel – és azzal a politikával, amelyet az ország 1852 és 1870 között folytatott – csak harcolni lehet, és győzni. Az a Napóleon pedig, amelyik nem képes újra meg újra győzni – az nem maradhat Napóleon többé. Tulajdonképpen ugyanazok a tényezők buktatták meg – a „végzetébe” vetett hit, a francia „dicsőség” kultusza s a józanságot félresöprő nacionalista önhittség, amelyek hatalomra segítették.
- Sorozat [8]