[1]
Több tízezren vettek részt a Demokratikus Charta múlt csütörtöki tüntetésén. Lapzártáig a rendőrség – nyilván politikai óvatosságból – nem rukkolt ki hivatalos becsléssel, de még az ellenzék iránti elfogultsággal aligha vádolható Pesti Hírlap is úgy véli, hogy háromszor annyian hallgattak a Charta hívó szavára, mint a Szabad Magyar Tájékoztatásért Bizottságéra az előző szombaton. Nagyon jó, hogy a magyar polgároknak azon millióiból, akik vágyaikat és álmaikat a parlamenti demokrácia keretei között tudják megvalósíthatónak, ilyen sokan szánták el magukat a tüntetésen való részvételre. Megnyugtató érzés volt látni, hogy ekkora tömeget lehet mozgósítani a demokratikus intézmények és a demokratikus alapértékek védelmében Magyarországon.
Furcsa tüntetés volt
Szelíd, udvarias és szűkszavú. Nem hasonlított a Nyugat-Európában és Amerikában megszokott demonstrációkra. A Duna-parti szállodák úri közönsége nem is igen tudta mire vélni a dolgot: az elkapott mondatokból ítélve a szállóvendégek a halkan magánbeszélgetéseket folytató, kis csoportokból – leginkább családokból és baráti társaságokból – összeálló emberáradatban nehezen ismerték fel a tüntető tömeget. „Vajon hová igyekeznek?” – tette fel egy amerikai úr a tüntetésekkel kapcsolatban nem egészen helyénvaló kérdést.
A tüntetés szervezői akarták, hogy ez így legyen. Nem akartak transzparenseket, jelszavakat, skandálást, lelkesedést és ökölrázást. De másképp nem is akarhatták volna. Először is többségükben tüntetésekben járatlan és – éppen ezért – szégyenlős, a nyugati profi tüntetők exhibicionizmusától mentes emberek alkották a tömeget. A többség még a szervezők által javasolt gyertyát vagy szál virágot sem hozta magával, s meggyőződésem, hogy nem takarékosságból. Másodszor pedig ez a tömeg nem is igazán akart tömeggé kovácsolódni. S ez jó is volt így: a több tízezres tömegnél hatásosabb több tízezer egymás mellett álló – valamiért kiálló – egyén.
Persze nem a hatás kedvéért, nem is az individualizmus iránti elkötelezettségből és nem is elsősorban szeméremből ódzkodtak a tüntetés résztvevői egyet akaró tömeggé kovácsolódni. Hanem főleg azért, mert igen heterogén volt ez a sokaság. A Charta felhívását olyan pártok és szervezetek is aláírták, amelyekről a tüntetésen résztvevők többsége hallani sem akar. És ezeknek a pártoknak és szervezeteknek a – tagkönyvvel rendelkező vagy nem rendelkező – hívei nyilvánvalóan nagy számban meg is jelentek a Petőfi-szobornál és át is sétáltak a Kossuth térre. Együtt a „lánchídi csata” veteránjaival. A Kossuth téren találkozhatott a pár éve megregulázott, az első nyilvánosságból kitiltott társadalomkutató hajdani megregulázójával, a régi március tizenötödikéken rutinszerűen begyűjtött ellenzéki hajdani kihallgatójával. S mindenki, aki tiszta szívből örült a rendszerváltásnak és most a demokrácia iránti aggodalomból ott volt a téren, szemezhetett ragyogó arcú vén és kevésbe vén bolsevikokkal, akik röpdöstek az örömtől, mert ők előre megmondták: Pozsgay árulása fasizmushoz fog vezetni. Nehéz elképzelni, hogy az a sokaság, amely ennyire és így volt heterogén, kéz a kézben elénekli a „We shall overcome”-ot.
Sokan kínosnak találták, hogy hétpróbás antidemokratákkal és meggyőződéses cenzorokkal együtt kellett tüntetniük a demokrácia és a sajtószabadság mellett. De sajnos ez elkerülhetetlen volt. A Demokratikus Charta nyitott szervezetként definiálta magát – másként nem is tehetett volna. Felhívásaihoz az csatlakozik, aki egyetért velük, vagy úgy tesz, mintha egyetértene velük. Egy tüntetés pedig nem lehet zártkörű rendezvény.
Az igazi botrány az, hogy két és fél évvel a rendszerváltás után már nem bölcs dolog sarkon fordulni és otthagyni egy teret pusztán azért, mert Thürmer Gyula is ott sütögeti a politikai pecsenyéjét. Egy okkal több, hogy ne szeressem Csurka Istvánt.
A demonstráció haszna
Márpedig aligha vitatható, hogy szükség volt erre a tüntetésre. A Torgyán-féle Harag Napja, az egyre gyűlölködőbbé váló médiatüntetések után meg kellett mutatni, hogy az utca nem a „nemzeti közép” álruhájában grasszáló radikális szélsőjobb tulajdona. Szükség volt rá, mert élénkítheti a kormánykoalíció európai részének – reméljük, hogy európai többségének – a magyar demagóg funáristákkal szembeni eleddig többnyire lagymatag ellenállási készségét. Még az sem kizárt, hogy a tüntetők nagy száma az Európa és Balkán között opportunizmusból ingadozó koalíciós politikusokat is elgondolkodásra készteti. S végül szükség volt erre a tüntetésre, mert sokak számára némi megnyugvást hozott. Az őszesti séta és álldogálás után – mert a legtöbb résztvevő számára ennyi volt ez a tüntetés – hihetőbbé vált, hogy ez az ország mégsem az az ország, amely a Magyar Fórum lapjain fortyog. Talán azok számára is, akik ellentüntetéstől, skinhead-attaktól egyáltalán: a rumlitól – tartva nem mertek csütörtök este az Akadémia utcában sétálni.
- Beszélő [6]