Cseh–Szlovákiában lassan mindenki beletörődik abba, hogy az ország jelenlegi állapotában működésképtelen, s mint ilyen, pusztulásra van ítélve. Ezt megelőzendő született meg az (egyelőre) békés kettéválásról szóló brünni egyezmény. Ma már egyértelmű, hogy nincs mód Cseh–Szlovákia további fenntartására.
Igen is, nem is…
A Szlovákiában győztes Demokratikus Szlovákiáért Mozgalom (HZDS) választások utáni taktikája egyszerű volt, s a korábban bevált pozsonyi tapasztalatokra épített. Eszerint a csehekkel való tárgyalások során állandóan fenn kellett tartani a föderációból való kilépés lehetőségét, s ezen fenyegetés birtokában minél több illetékességet, pénzt, tőkét kicsikarni az eddig bőkezűnek bizonyult szövetségi szervektől. A Vladimír Meciar vezette HZDS elképzelései szerint Cseh–Szlovákiában egyfajta hibrid állam jött volna létre, melynek keretén belül Szlovákia szinte teljes önállóságot élvezett volna, s csak azokat az illetékességeket hagyta volna meg a szövetségi szerveknek, melyek Pozsony számára előnyösek lettek volna. Más szóval azok az illetékességi körök maradtak volna csupán Prágában, melyeket Pozsony maga nem lett volna képes ellátni – akár anyagi okokból. Ez a gyakorlatban azt jelentette volna, hogy Szlovákia tovább élvezte volna a Prágából Pozsonyba áramló dotációk és költségvetés-kiegyenlítések áldásos hatását, és a föderáció védelme alatt folytatta volna a tényleges önállósodási folyamatot. A HZDS tehát ezzel a – Vladimír Meciar által konföderációnak nevezett – elképzeléssel ült le tárgyalni a Csehországban győztes Polgári Demokratikus Párttal. A dolgok azonban – legalábbis Meciarék szemszögéből nézve – meglepő fordulatot vettek. Az ODS teljes, megértést tanúsított a HZDS önálló Szlovákiát óhajtó szándékával, s Václav Klaus kijelentette: a maga részéről nem kívánja útját állni a szlovák nemzet emancipációs törekvéseinek.
Ellenfél híján a HZDS soraiban gyorsan zavar támadt. Meciar harci kedve pillanatok alatt elillant, s kénytelen volt a nyilvánosság előtt is beismerni: Szlovákia ma még nem tud élni az önállósággal, s nem képes biztosítani polgárai számára mindazt, amit ma az egységes Cseh–Szlovákiában élveznek. Az eseményeket azonban már nem lehetett megállítani. A Václav Klaus vezette ODS továbbra is kitartott amellett, hogy a szlovákok vagy föladják minden önállósodási törekvésüket, vagy önállósodjanak teljes mértékben, s viseljek saját maguk a felelősséget sorsuk további alakulásáért. Meciar zsákutcába került, s nem volt képes tovább irányítani a folyamatokat. Az „önállóságot is, föderációt is, állami irányítást is, jólétet is, reformot is, állami monopóliumot is” taktikája csődöt mondott Klaus pragmatizmusával szemben. A Margaret Thatchert és John Majort példaképéül tekintő cseh miniszterelnök esküdt ellensége minden „harmadik” útnak, átmeneti bizonytalan állapotnak, s így eleve elutasította Meciar által kínált – a csehek számára amúgy is előnytelen – hibrid államképződmény tervét.
A HZDS feltalálja a spanyolviaszt
Eközben Vladimír Meciar mozgalmát újabb csapások érték. Miután kiderült számukra, hogy ellenállás hiányában kénytelenek lesznek megvalósítani a fenyegetésként szánt önállósodást, Hvezdon Koctúch reformszocialista közgazdász-politikus vezetésével küldöttséget menesztettek az USA-ba. A delegációnak fel kellett mérnie, hogyan tekintenek a nemzetközi pénzintézetekben a szlovákiai önállósodási törekvésekre, s hogy hajlandók-e pénzt áldozni a HZDS etatista elképzeléseinek oltárán. A küldöttség hosszadalmas tanulmányban foglalta össze tapasztalatait és fogalmazta meg ajánlásait a HZDS-kormány számára. A rejtélyes módon nyilvánosságra került dokumentum leszögezi: amennyiben Szlovákia élni kíván a Nemzetközi Valutaalap és más hasonló intézmények segítségével, ajánlatos követni azok tanácsait. Ezek az ajánlások pedig szöges ellentétben állnak a HZDS választási programjával, a fájdalommentes gazdasági átmenet víziójával, az állam által ellenőrzött bankrendszerrel, nagyiparral és tervgazdasággal. Mindez más szóval azt jelenti, hogy amennyiben Vladimír Meciar az esetleges önállósodás után is meg kívánja tartani hatalmát, és el kívánja kerülni a gazdasági csődöt, kénytelen lesz az általa korábban elátkozott Klaus-féle programot megvalósítani. Kérdés, hogy mit szól ehhez a választópolgár.
A választópolgár ugyanis – bár még mindig bízik Meciarban – csendesen figyel és kivár. A HZDS számára keserű pirula volt, hogy a nagy csinnadrattával beharangozott szuverenitási nyilatkozat nem hozta lázba Szlovákiát, s a most beterjesztett alkotmányjavaslat is a bírálatok kereszttüzébe került. Meciarékat meglepte az a tény is, hogy a választásokig velük szemben oly szervilis szlovákiai sajtó hangnemet változtatott, és keményen bírálja az új kabinet minden lépését. Meciar számtalan kísérletet tett a sajtó ellenőrzés alá vonása érdekében. Mindez arra utal, hogy Meciarék eddig egyfajta álomvilágban éltek, s most, a kormányzati felelősséggel találkozva rá kell döbbenniük: mozgásterük rendkívül szűk, s helyes lépések helyett csak fájdalmas és még fájdalmasabb lépések léteznek. Kiderült számukra, hogy az, amit eddig bíráltak gazdaságban, kormánypolitikában, külpolitikában, nem a lehetséges variánsok egyike, hanem az egyetlen. A kérdés most már az, hogy képes lesz-e az eredendően harmadik utas elképzeléseket dédelgető posztkommunista HZDS irányt változtatni, és megbékélve a realitással, továbbvinni a választásokon megbukott Carnogursky-féle kormány programját.
Ez ma több mint kétséges. A politikai diplomácia szövevényes világában elefántként mozgó Meciar ugyanis egyre-másra esik áldozatul cseh és más külföldi partnerei rejtett szándékainak, s maga sem érti, miért esküdött össze minden ellene. Klaus – kihasználva Meciar rossz számításait – belekényszerítette őt az önállóságba, s itt Szlovákiára három-négy éves életszínvonal-csökkenés vár. Ebben a helyzetben Meciarnak rá kellett döbbennie, hogy követni kénytelen elődei restriktív gazdaságpolitikáját, s hogy a lakosság az önállóságért cserébe nem hajlandó szó nélkül eltűrni a további várható nadrágszíj-összehúzásokat. Valószínű, hogy a külpolitikai tapasztalatoknak és kapcsolatoknak teljesen híján lévő szlovák politikai vezetés további keserű pirulákat lesz majd kénytelen lenyelni a nemzetközi kapcsolatok terén, nem értve a lengyel, a magyar és a cseh diplomácia kifinomult tevékenységét.
A szlovák vezetés és Meciar – mindezt felismerve – egyre idegesebb, és egyre többet rögtönöz. Érzik, hogy az események maguk alá temethetik őket, s hogy a hatalom csúcsairól könnyen a mélybe zuhanhatnak. Mindez azonban már aligha lesz hatással arra az egyre nyilvánvalóbb tényre, hogy az önállóvá váló Szlovákiában egyedül kell viselniük a felelősséget az ország további sorsáért. E tevékenységük eredményességét pedig – várhatóan – négy év múlva a választópolgárok fogják értékelni.
(Pozsony)
- Külföld [6]