Petr Pithart

Nyomtatóbarát változat

A csalhatatlan játékvezető – a választópolgár – lest jelzett nekem is, az általam képviselt politikai tömörülésnek is. A futball játékszabályaitól eltérően azonban büntetésünk nem abból áll, hogy az ellenfél szabadrúgást végezhet a szabálytalanság helyéről: a játéktér elhagyására kényszerültünk a parlamentáris demokráciák szabályainak megfelelően.

Tegnap még külföldi államférfiakat fogadtam, ma az üvegvisszaváltó pultja előtti sorban álldogálok. Üres üvegjeim közül ugyan jó néhányat nem vesznek vissza, de a többiek is ugyanígy járnak. Az a könnyedség és természetesség, ahogyan a miniszterelnök minden zavar és szorongás nélkül sorbanállóvá válik, nagyobb csodának tűnik számomra, mint a dolog fordítottja. Rá kellett jönnöm, hogy a demokrácia érdekében egy darabig nálunk nem létező mellékszerepet kell majd játszanom; szégyenérzet nélkül visszaváltani az üvegeket anélkül, hogy görcsösen támadnám az új viszonyokat, de leginkább a szemlesütés kísértésének kell ellenálljak. Merthogy – bevallom – ez utóbbi volt az első ösztönös reakcióm.

Az emberek szemébe nézek tehát, és a vereség természetéről elmélkedem. Végül is mozgalmunknak rengeteg támogatója akad: bátorító kézszorítások, baráti elismerő szavak, kocsmai sörmeghívások, elvétve idős hölgyek arcomra maszatolt puszijai… Ma reggel egy ismeretlen motoros férfi felajánlotta, hogy oda visz, ahova csak akarom. De az ég szerelmére, akkor miért nem választottak meg bennünket? Csak később esik le a tantusz, hogy a baráti megnyilvánulások mögött nem a különböző mozgalmak megítélése áll, hanem sokkal inkább az, hogy a volt miniszterelnök várakozik velük (és végre a saját szemével bizonyosodhat meg afelől, hogy mi is a dörgés…). A miniszterelnökök között mindig az a legszimpatikusabb, aki épp már nem miniszterelnök.

Bárhogyan is, bele kell törődnöm, hogy még jó ideig együtt kell élnem a fontos funkcióból kibukott volt miniszterelnök szerepével – „figyuzz, az a táskás főszer ottan”. Egy darabig még élő bizonyítéka maradok annak, hogy a fák nem nőnek az égig, hogy a politika nem ördögi passzió, de annak is, hogy egy magas tisztséget anélkül is el lehet veszíteni, hogy az ember alapvető méltósága kárt szenvedjen. (Kétségtelen veszteség viszont, hogy az emberek között való elvegyülés lehetőségét végképp elvesztettem. De mind ez idáig egyetlen olyan megnyilvánulással – gesztussal, pillantással, mondattal – sem találkoztam, amely kárörömre, bosszúra vagy rosszindulatú elégtételre utalt volna.) Csendben mondom tehát: talán megmaradt még a reménye annak, hogy végelgyengülésünk jól látható jelei ellenére is talpra álljunk.

Emellett természetesen arra is figyelek, hogy az utánunk következők miképp tolják a szekeret. Csupán az zavar, hogy személyesen ismerem mindegyikőjüket. A nagypolitikában eltöltött két és fél év alatt ugyanis megértettem, hogy a fent lévők apró személyes jellemvonásai, kölcsönös szimpátiájuk és antipátiájuk, a megértésre (és egyáltalán bárminek a felfogására) való képességük az ideológiáknál, eszméknél, programoknál, terveknél, ötleteknél és gyakran az érdekeknél is sokkal nagyobb súllyal esnek latba. Persze ha nem akarnám bebizonyítani, hogy érzéseimmel, sugallataimmal, hajlandóságaimmal, gyűlölködéseimmel, szeszélyeimmel, hiúságommal, bosszúvágyammal együtt vagyok, aki vagyok. Nálunk ez az önigazolási érdek mind az egyének és csoportok, mind a pártok, nemzetek és államok szintjén még az anyagi érdeknél is fontosabb, aminek kiteljesítéséhez mindenekelőtt és elsősorban hatalom szükségeltetik.

Ezt kellett tapasztalnom nagypolitikánk régióiban. A szabályok helyett az emberek érvényesülnek. Ennek elemzéséhez a fejlett demokratikus országokban alkalmazott politológia eszköztára hiányosnak bizonyulna: a probléma sokkal inkább pszichológiai vagy pszichiátriai jellegű. Bizony csaknem minden konkrét emberek konkrét tulajdonságaitól függ: ki hogyan kerül a képbe, hogyan értik meg egymást a felek. Manapság ettől egyenesen az ország sorsa függ, illetve az a mód, ahogyan államunk megszűnik majd. Minél fejlettebb a demokrácia, annál inkább képes arra, hogy a politikusok személyes jellemvonásainak esetlegességeit kiküszöbölje.

Két és fél éven keresztül megpróbáltam nem reagálni partnereim személyes tulajdonságaira, gyengeségeire, noha ezek sok esetben az erőfitogtatás szintjén jelentkeztek. Úgy tárgyaltam velük, mint bizonyos hivatalok képviselőivel, olyan partnerekkel, akik nem csupán egyéni érdekeik képviseletéért felelősek. Természetesen elvártam, hogy ők is ugyanígy kezeljenek engem. A végeredmény az lett, hogy a politikusok, de maguk a választók is a gyengeség jeleként értékelték az ilyen mértéktartó magatartást. Hamarosan meglátjuk majd, hogy mi is valójában az erő, és hova vezet minket.

Amikor az üvegvisszaváltó előtti sorban állva azon mélázom, hogy napjainkban milyen gubancos tulajdonságokkal rendelkező vezetők határozzák meg tizenhatmillió ember sorsát Közép-Európa posztkommunista futóhomokján, a szédülés környékez: a demokráciáig még jókora út áll előttünk. Elkelne bizony jó néhány út menti védőangyal…

(Fordította: Dobos Ferenc)

• Külföld