Skip to main content

„A népszavazás eredménye senkit semmire nem kötelez”

Nyomtatóbarát változatNyomtatóbarát változat


Ha volt valami eredménye a referendumnak: Jelcin erkölcsi győzelme, s egyetlen dolgot lehet csak remélni, hogy az így keletkező morális nyomás kijózanítja az agresszív ellenzéket, és az nem fogja tovább szabotálni az elnöki intézkedéseket. Ugyanakkor azt is reméljük, hogy Jelcin és csapata nem fog olyan intézkedéseket hozni a referendumon nyert „erkölcsi tőkére” hivatkozva, amelyekre nincs alkotmányos lehetőség. És ehhez Jelcinnek is jóval finomabb politikai eszközökhöz kell nyúlnia, mint az utóbbi időben. „Balta” helyett tárgyalnia kell.

A referendum az előzetes adatok szerint semmiféle meglepetéssel nem szolgált: az elnök csekély túlsúlyát hozta, amire számítottak is a reformerők. Az első kérdés kapcsán az elnöknek bizalmat szavazók aránya kb. 2:1, 3:1, s csaknem hasonló arányban szavaztak a második kérdésre is, a szociális és gazdasági reformok támogatására, annak ellenére, hogy nem egészen tisztességes kérdés volt, hiszen a népképviselői kongresszus arra apellált: a mindennapos gazdasági nehézségektől gyötört lakosság ezen a ponton „fordítsa ki” Jelcint a helyéről.

A harmadik kérdésre válaszolva a jelek szerint a megjelentek többsége elutasította az előrehozott elnökválasztásokat. Viszont igent mondott a negyedik kérdésre, az előrehozott képviselő-választásra, ez azonban nem elegendő: a választói névjegyzékeken szereplők fele plusz egy fő kellett volna ahhoz, hogy valóban meg lehessen hirdetni a választást.

Ezt az eredményt tehát alkotmányjogilag nem lehet értelmezni, nem lehet politikai döntések kiindulópontjául felhasználni. Ismét ördögi kör keletkezett: a konfliktusban álló felek mindegyike a maga érdekeinek megfelelően fog utalni a referendum eredményére.

A reformot támogatók arra fognak hivatkozni, hogy a választáson megjelentek többsége támogatta Jelcin kurzusát. Az elnök ellenfelei abba fognak belekapaszkodni, hogy Jelcin nem kapta meg az alkotmányos többséget a harmadik és a negyedik kérdésben, és minduntalan azzal fognak előhozakodni, hogy az első kérdésben kapott „igen” jogi értelemben semmire sem kötelez.

A kötélhúzás tehát tovább folytatódik.

A jelenlegi helyzetben mégis ki kell erőszakolni a képviselő-testület újraválasztását, az agresszív parlamenti ellenzék ellenére is. Két kérdést kell megoldani. Az egyik: milyen testületet válasszunk? Az örökölt abszurd kétszintű Legfelsőbb Tanácsot mindenestül föl kell számolni, s mint minden normális országban, folyamatosan működő professzionális parlamentet kell választani. Ehhez azonban meg kell változtatni az alkotmányt. Ki kell iktatni az alkotmányból a két „túlhatalommal” rendelkező intézményt: a Legfelsőbb Tanács elnökségét és az elnökét.

A másik kérdés: hogyan válasszák meg a képviselőket? A választási törvény alapja a Magyarországon is érvényben lévő vegyes rendszer lenne: a képviselők egy részét országos lista alapján választják, amelyre a pártok, tömegszervezetek állítanak jelöltet, másik részüket pedig a választókerületek által állított jelöltek közül, többségi elv alapján.

A kérdés most már csak az, hogy ezt a két alkotmánymódosítást sikerül-e átpréselnünk a jelenlegi parlamenten. A parlament alkotmányügyi bizottsága új alkotmánytervezetet dolgozott ki, ám Jelcin elnök nemrég bejelentette, hogy az általa létrehozott jogászcsoport egy másik alkotmánytervezettel áll elő. A közzétett részek alapján kiderült az elnöki tervezet az elnök hatáskörébe utalja a parlament feloszlatásának és az új választások kiírásának jogát, míg a parlamenti bizottság tervezete ezt elveti. Az „elnöki tervezet” bizonyos pontjai azonban kételyeket ébresztenek bennem. Mindenekelőtt az ún. Szövetségi Tanács funkciójáról van szó. Ennek a testületnek most s a közeljövőben, amikor az Oroszországi Föderáció ugyanúgy a szétesés szélére került, mint nemrég a Szovjetunió, hallatlanul pontosan körül kell írni a kompetenciáját.

Véleményem szerint most, amikor Oroszország egysége egy hajszálon függ, a készülő Szövetségi Szerződésben olyan mértékű szuverenitást biztosítani az egyes tagköztársaságoknak, amely gyakorlatilag a központi hatalomtól való függetlenedést jelenti, rendkívül életveszélyes lenne.




















Blogok

„Túl későn jöttünk”

Zolnay János blogja

Beszélő-beszélgetés Ujlaky Andrással az Esélyt a Hátrányos Helyzetű Gyerekeknek Alapítvány (CFCF) elnökével

Egyike voltál azoknak, akik Magyarországra hazatérve roma, esélyegyenlőségi ügyekkel kezdtek foglalkozni, és ráadásul kapcsolatrendszerük révén ehhez még számottevő anyagi forrásokat is tudtak mozgósítani. Mi indított téged arra, hogy a magyarországi közéletnek ebbe a részébe vesd bele magad valamikor az ezredforduló idején?

Tovább

E-kikötő

Forradalom Csepelen

Eörsi László
Forradalom Csepelen

A FORRADALOM ELSŐ NAPJAI

A „kieg” ostroma

1956. október 23-án, a késő esti órákban, amikor a sztálinista hatalmat végleg megelégelő tüntetők fegyvereket szerezve felkelőkké lényegültek át, ostromolni kezdték az ÁVH-val megerősített Rádió székházát, és ideiglenesen megszálltak több más fontos középületet. Fegyvereik azonban alig voltak, ezért a spontán összeállt osztagok teherautókkal látogatták meg a katonai, rendőrségi, ipari objektumokat. Hamarosan eljutottak az ország legnagyobb gyárához, a Csepel Művekhez is, ahol megszakították az éjszakai műszakot. A gyár vezetőit berendelték, a dolgozók közül sem mindenki csatlakozott a forradalmárokhoz. „Figyelmeztető jelenség volt az, hogy a munkások nagy többsége passzívan szemlélte az eseményeket, és még fenyegető helyzetben sem segítettek. Lényegében kívülállóként viselkedtek” – írta egy kádárista szerző.

Tovább

Beszélő a Facebookon