A tb-alap egyenlege 1990-ben –0,6 milliárd Ft volt, az 1991. évi tényszám már –21,9 milliárd Ft a tervezett –1,6 milliárd Ft-tal szemben. Vagyis 1991 végén a tb-alap hiánya 21,9 milliárd Ft.
A beszámoló természetesen pozitívumokat is fel tud mutatni. Mintegy 400-400 millió Ft-ot megtakarítottak az anyasági ellátásoknál és a táppénznél. Ezt elsősorban a gyest és a betegségi ellátást igénybe vevők számának csökkenésével magyarázzák. E téren továbbra sem fenyeget a költségrobbanás veszélye. Csak arra hívnánk fel a figyelmet, hogy mértékadó kormányzati szakemberek szerint a magyar népesség egészségi állapota nem a legmegnyugtatóbb. Az idén életbe lépett törvénymódosítás nyomán tíz nap betegszabadságot a munkáltatók fizetnek, így bízvást számíthatunk rá, hogy további igénybevétel-csökkenés várható. Közben a szolgáltatások és a gyógyszerárak emelkedése, az elbocsátásoktól való félelem is odahathat, hogy jelentősen fog csökkenni az egészségügy óriási leterheltsége, és ez mind megtakarítással jár. Legfeljebb a halandósági mutatók romlanak. Tehát – következtethetünk végsőleg – kimeríthetetlenek a további kormányzati tervezés távlatai.
Az alap hiányát úgy akarják rendezni, hogy minél kisebb terhet viseljen emiatt az állami költségvetés. Ezzel egyet lehet érteni. Végső soron az állami szférába tartozó tb kormány által kinevezett vezetői nem vállalhatnak felelősséget azért, hogy az európai példákhoz képest is rangos járulékok rentábilisan hasznosulnak-e. Most ne beszéljünk a kormány elvárható felelősségéről.
A hiány egy részét a törvényjavaslat szerint annak a Szolidaritási Alapnak a terhére kell rendezni, de hát ennél az alapnál szintén komoly hiánnyal kell szembenéznünk. De erre is van gyógymód: a kormány a szolidaritási járulékokat szándékozik emelni. Persze addig is, amíg van egy kis pénz az alapban, valamilyen jogcímen mindig el lehet venni belőle, a következmények felmérése nélkül. Sajnos a gazdaságban állandósult ez a gyakorlat, hogy egyik kasszából veszünk el más hiányok pótlására.
A hiány nagyobb részét a likviditási tartalékból akarják fedezni, majd az így támadt hiányt 1994-ig tervezik teljes egészében visszapótolni úgynevezett speciális hitelkonstrukció keretében. Azt gondolom, igen veszélyes ilyen nagy összegű hiányokat magunk előtt görgetni. Vajon mi lesz az idén keletkező tb-hiánnyal? Ráadásul a tb-alappal kintlevősége már most több mint 70 milliárd forintra rúg. Görgessük mindezt 1995 végéig, a következő évit meg 1996 végéig? És így tovább az antalli úton?
Az előterjesztés számot vet azzal, hogy a járulékfizetők nem tudják tartozásaikat megfizetni a tartalék visszapótlására adott határidőig. Készfizetői kezességet természetesen az állam nem vállal a tb-alap növekvő kinnlevőségeire. Ezért a kormányelőterjesztés szerint inkább vagyontárgyakat, ingatlanokat adnak majd át az adósok. De tudja-e a tb hasznosítani a neki átengedett vagyont? Képzeljük el, mi mindenre volna szüksége ehhez az Országos Társadalombiztosítási Főigazgatóságnak (az OTF-nek): például a legnagyobb adós, a MÁV esetében szemafortőzsdére vagy legalább képzett masinisztákra.
A fennálló tartozások behajtására az OTF-nek sem megfelelő káderállománya és szakmai háttere, sem elég törvényi felhatalmazása és tényleges hatalma nincs. Nem kis huzavona után leváltják mondjuk az OTF Finanszírozási Főosztályának vezetőjét hosszú időn keresztül folytatott elmarasztalható tevékenysége miatt, majd ugyanő, ugyanannál az intézménynél az államtitkár number one szakértője lesz finanszírozási kérdésekben. De beszélhetnénk a befektetések színvonaláról is, amely oly „magas”, hogy jó, ha pénzénél marad a társadalombiztosítás. Még szerencse, hogy jószívű adakozókkal is találkozhatunk: pl. a Budapest Bank Rt. és az Országos Kereskedelmi és Hitelbank Rt. együtt 100 millió forint értékű részvényt adományozott – ingyen – a tb-nek.
A nyugdíj és az egészségügy szétválasztása során meg kell osztani a tartósán lekötött vagyont és a befektetések hozamát. A kormány a Nyugdíj-biztosítási Alapnak 90 százalékot, az Egészségbiztosítási Alapnak pedig 10 százalékot juttatna. Elhatározását azonban semmiféle konkrét számítással nem támasztja alá.
Az egészségügyi kiadások terén igen nyugtalanító, hogy a rendszer még mindig nem a valódi árakat veszi figyelembe. Nincs amortizáció, nincs tisztított költség, nem lehet tudni, mi mennyibe kerül, és emiatt nem kis szubjektivizmus érvényesül az egészségügyi finanszírozásban. Arról nem is beszélve, hogy a meghirdetett szektorsemlegességnek, amely a valódi piacot jellemezné, még csak csírái sincsenek meg, ehelyett sokszor egyértelműen a belső kapcsolatrendszerek döntenek.
Feltétlenül érdemel néhány szót a gazdálkodás az OTF háza táján. A parlamenti képviselők nemrég kaptak kézhez egy jelentést, amelyből értesülhettek az OTF tervezett szervezeti-működési átalakításáról. Részben világbanki, részben magyar költségvetési pénzekből folyna a finanszírozás, összesen 16 milliárd forintról volna szó. Az OTF nem egy kis értékű tanulmányt készített már ugyanebben a témában. Például 1991 októbere és 1992 augusztusa között 1,3 millió dollárt fizetett ki egy nyugati cégnek, amelyet megbízott az új társadalombiztosítási azonosítási szám, az öregséginyugdíj-megállapítás és -folyósítás fejlesztési terve, katasztrófaelhárítási tervek kidolgozásával és egyebekkel. A nyugati cég mulasztása esetén az OTF csak 100 ezer dollárt követelhet kártérítésként. A projektet 450 ezer dollár erejéig segélyből fizetik meg, és a magyar eredetű szolgáltatások, áruk értéke nem haladhatja meg a segélyadomány összegének 20 százalékát. Ráadásul az OTF garantálta, hogy a megkötött megállapodás nem esik a magyar jog nyilvános versenytárgyalásokra vonatkozó előírásai alá.
Úgy tűnik, egyfelől bevételhiánnyal küzd a tb, másfelől van pénze ahhoz, hogy számolatlanul költekezzen. Az OTF intézkedéseit nem hangolja össze a minisztériumokkal. A zűrzavar hetente előbukkan a parlamenti bizottsági üléseken. Mindezt valószínűleg a kormánypártok is látják, csak éppenséggel a szőnyeg alá seprik a problémákat, s a végső megoldást az adófizetők zsebében kotorászva keresik.
- gazdaság [6]