Dollfuss kísérletét a katolikus színezetű, hivatásrendekre támaszkodó parancsuralmi rendszer megteremtésére általában a „konkurens fasizmusok” rendjébe szokták sorolni a fasizmusszakértők, azon próbálkozások közé, melyek során a régi, konzervatív politikai elit a fasizmus módszereinek átvételével próbálja megakadályozni a teljes őrségváltást, pozíciói elvesztését. Minket most más aspektusból izgat a Dollfuss-jelenség: azt a folyamatot kísérjük végig, melynek során a törvényes, sőt demokratikus választásokon hatalomra került konzervatív politikai irányzat – előre látva az elkövetkezendő választásokon valószínű visszaesését – a hazai és nemzetközi helyzetet kihasználva „hideg puccsot” hajt végre, félreállítja a parlamentet, és a „nemzetet fenyegető veszélyekre” hivatkozva parancsuralmi rendszert vezet be.
Mindez a cselekménysor Engelbert Dollfuss nevéhez fűződik. Az apró termetű politikus (akit vetélytársai csak „Millimetternich”-ként emlegettek) viszonylag ismeretlenül tűnt fel a politika élvonalában 1931-ben, egy keresztényszociális vezetésű kabinet földművelésügyi minisztereként. E tárca közel állt hozzá, hiszen 1892-ben egy alsó-ausztriai kisparaszti családban látta meg a napvilágot. Viszonylag alacsonyrendű származása nem akadályozta, hanem bizonyára ambíciókat ébresztett benne, inkább ösztönözte: jogot hallgatott Bécsben, közgazdaságot Berlinben, s ugyanitt szerezte meg a jogi doktorátust már a világháború után, mely megszakította tanulmányait. A háborúban a császárvadászoknál, tehát egy elitalakulatban szolgált. Háborús élményei alapján ő is ahhoz a nemzedékhez tartozott, melynek politikai szocializációját nagymértékben a frontharcosélmény határozta meg: a felsőbbség iránti feltétlen engedelmesség, az osztálykülönbségek nivellálódása a külső ellenséggel vívott kíméletlen harcban – ezek voltak a motívumok, melyek a 20-as és 30-as években színre lépő politikusnemzedéket nagymértékben befolyásolták. („Világháborús tartalékos tiszti generáció”-nak is nevezték e nemzedéket, s ha kicsit nagyvonalúan kezeljük a „tartalékos tiszt” fogalmát, akkor Dollfuss mellett itt találhatjuk Gömböst, Hitlert és Mussolinit is.) E generáció tagjaira általánosan jellemző volt az erő, sőt az erőszak kultusza – tárgyalások, hosszadalmas viták helyett a katonás eljárást preferálták a társadalmi problémák kezelésében is. Márpedig probléma akadt bőven a 30-as évek Ausztriájában.
Hősünk eredményesen abszolvált világháborús és közgazdasági-jogi stúdiumai után az agrárius gazdasági és politikai szervezeteknél nyert alkalmazást: különböző agrárbankok, betegpénztárak, az alsó-ausztriai Parasztszövetség jelzik pályáját. Semmiképpen sem tipikus pártpolitikai karrier, ahogy a későbbiekből visszakövetkeztetnénk. Nem voltak szoros pártkapcsolatai egyik irányban sem (diákkorában a „Deutsche Studentenschaft” nevű, katolikus és német-nemzeti beállítottságú hallgatókat egyaránt tömörítő szervezet tagja volt), ez segíthette az ellenfelek gyanakvásának oszlatását (bár a politikai névtelenség, pontosabban a „gyanús hangzású” ismeretlen név is okozhat nehézséget: Dollfuss nevének első hallásakor későbbi nagy protektora, Mussolini zsidó származásra gyanakodott – minden bizonnyal Dreyfusra asszociált –, s csak akkor múltak el fenntartásai, amikor az újdonsült kancellár frontharcos múltját említették neki), 1932 májusa volt, amikor a földművelésügyi miniszterből kancellár lett: a három jobboldali parlamenti erő, a keresztényszociálisok, a nagynémet irányzatú, de nem náci Landbund és a szélsőjobboldali fegyveres szervezet, a Heimwehr parlamenti szárnyát képező Heimatblock képviselőiből alakított kormányt. Kabinetje tehát valamennyi jobboldali erő összefogását jelentette a fő ellenségnek tekintett szociáldemokráciával szemben, de nem kaptak helyet benne a parlamentben még jelentéktelen, az utcán már nagyobb súlyú – és hangú – nemzetiszocialisták sem. Azt mondhatjuk, hogy Dollfuss kormányának összetétele mutatta azt a spektrumot, melyre később is támaszkodni próbált: a jobbközép és a nem náci szélsőjobb összefogását a baloldallal és a náci szélsőjobbal szemben. Ez a variáns parlamentáris, demokratikus eszközök alkalmazása esetén kevés jövendőbeli kilátással kecsegtetett: a szociális problémák gyarapíthatták a szociáldemokraták és a nemzetiszocialisták szavazatainak számát. A nácik ezenkívül élhettek a nacionalista demagógia fegyverével is, mely hatalmas hátvédet kapott Hitler németországi hatalomátvételével.
A választási esélyek latolgatása tehát nem sok jót ígért. Az persze másutt is előfordult már, hogy a hatalmon lévő pártkoalíció kedvezőtlen kilátásokkal indult a küzdelembe, mégsem törték alkotmányellenes megoldáson a fejüket. Ausztriában más volt a helyzet a két háború között: az 1918 után kirajzolódó politikai választóvonalak itt frontvonalakká váltak, a rivális pártban a túloldalon nem megelőzendő ellenfelet, hanem legyőzendő, s ha lehetséges, megsemmisítendő, a politikai életből kiiktatandó ellenséget láttak. A két polgári erő, a keresztényszociálisok és a nagynémet vonzódású, de a régi vágású liberalizmus némely maradványát még őrző csoportok lassan egységfrontba tömörültek a szociáldemokratákkal szemben. Az osztrák történelmi-politikai szakirodalom nagyon kifejezőén nem is szövetkezésekről, hanem táborokról beszél a fő politikai irányzatok ismertetésekor. E tábor- (magyarul még plasztikusabban: szekértábor-) mentalitás a leglátványosabban a fegyveres milíciák megjelenésében manifesztálódott: a szociáldemokraták a Republikaner Schutzbundot állították fel, látva a karintiai határ menti harcok idején, 1919-ben létrejött Heimwehr-alakulatok egyre nagyobb súlyát, akik a jobboldal, a katolikus és német-nemzeti irányzatok támogatását bírták. A politikai küzdelem Ausztriában tehát egyáltalán nem csak szavazócédulák útján zajlott hangos propaganda s fegyveres felvonulások sora is idetartozott, s tényleg csak idő kérdése volt, hogy a fegyverek eldördüljenek.
Ilyen jól fejlett ellenségképek mellett valóban könnyedén ment a parlamentáris módszerek félretétele. Főleg, ha a hatalmat éppen kézben tartó politikai csoport önmagát azonosítja az állammal („mi vagyunk az állam”-komplexus), s minden ellenvéleményt az államrend felforgatásaként értékel. Ez a mentalitás pedig ugyancsak jellemző volt az osztrák kormányerőkre s magára az egyébként is igen sértődékeny, könnyen megbántódó, a kritikát rosszul tűrő kancellárra is.
De Dollfuss nem azért volt jogász, hogy ne találja meg a neki kellő jogszabályt. Már 1932 őszén előásták az 1917-ből származó ún. hadigazdálkodási meg-hatalmazási törvényt, mely az alattomos gumiparagrafusok egyik díszpéldányát tartalmazza: eszerint „a háború által okozott viszonyok időtartamára” (figyeljünk a fogalmazás igazán furfangos jogászi trükkjére: nem a háború, hanem az általa okozott viszonyok tartamáról beszél, vagyis szinte korlátlanul kitágítja alkalmazhatóságát) meghatalmazzák a kormányt a gazdasági élet újjáélesztését, a gazdasági károk elhárítását és a lakosság ellátását célzó intézkedések megtételére. A Creditanstalt összeomlása jó ürügy volt e törvény elővételére. Ünnepelte is a keresztényszociális „Reichspost” a parlamentarizmus megnyirbálását, mégpedig a legtisztább newspeaket megelőlegező álszentséggel: „…a tény, hogy a kormány előzetes, vég nélküli parlamenti küzdelmek nélkül azonnal foganatosíthat bizonyos sürgető rendszabályokat, elősegíti demokráciánk talpra állását.”
A parlament – vagy ahogy Ausztriában nevezik: a Nationalrat, a nemzeti tanács – azonban még megvolt, s teret adott mindenféle okvetetlenkedésnek. Egy ügyrendi vita során elkövetett taktikai ügyeskedés – mely végzetes ügyetlenkedésnek bizonyult – hozta meg a rég várt alkalmat Dollfussnak: 1933. március 4-én a sztrájkoló vasutasokat erőszakosan, rendőrséggel megrendszabályozni akaró kormánnyal szemben a szociáldemokraták bizalmatlansági indítványt nyújtottak be. A kormány egyfős szavazattöbbséggel megúszta az ügyet, de az ellenzék vitatta az egy szavazat érvényességét. Az ülésen elnöklő Karl Renner, a parlament 3 elnöke közül a szociáldemokraták képviselője, lemondott elnökségéről, hogy részt vehessen a szavazásban. Ügyesnek vélt lépését azonban követte keresztényszociális és nagynémet kollégája is, így a parlament elnök nélkül maradt, s a képviselők egy házelnök nélküli, tehát ügyrendileg működésképtelen parlamentet hagytak el. A dolog tragikomikumát, telivér osztrák pitiánerségét az adja meg igazán, hogy maguk sem tudták, milyen következménye lesz az ügynek. Még azt sem mondhatjuk, hogy Dollfuss ördögi cselszövése lett volna. Inkább ölébe hullott a lehetőség.
De ha már így történt, élt vele. Nem engedte, hogy a házelnökök lemondása folytán előállt joghézagot közvetítő megoldásokkal kitöltsék, s a lemondott, de magát meggondoló nagynémet házelnök próbálkozását az ülés későbbi folytatására a rendőrség bevetésének kilátásba helyezésével hiúsította meg. S mivel a szociáldemokraták nem léptek fel erélyesen – pl. általános sztrájk meghirdetésével – a kormány ellen, Dollfuss megnyugodhatott: ellenfelei elszántsága nem érte el az övét. A rendeleti úton való kormányzásra ott volt a hadigazdálkodási törvény, a kormányt kézben tartotta, a keresztényszociális Miklas szövetségi elnök ugyan próbált közvetíteni, de végső soron szolidáris volt vele, az államapparátus pedig még a Ferenc József-i időkből magával hozott mentalitással gyűlölt mindent, ami baloldali, s vonzódott a tekintélyelvű megoldásokhoz.
A parlamentet tehát „hidegre tették”. Maradt azonban még néhány „idegen test” Dollfuss rendszerében (hogy a jelenkori magyar közéleti publicisztika egyik gyöngyszemét használjam). Ilyen volt pl. az alkotmánybíróság, mely szintén gyakran aggályoskodik a végrehajtó hatalom intézkedéseivel szemben. Most is várható volt, hogy Bécs főváros és szövetségi tartomány keresetériek, mellyel a kormány több rendeletének megvizsgálását kérte, helyt ad a testület (ilyen volt pl. az az intézkedés, mellyel a kormány a renitens „vörös” főváros adóbevételeit kívánta a maga javára „átcsoportosítani”). A megoldás frappáns és egyszerű volt: a keresztényszociálisok által javasolt alkotmánybírák lemondtak, így ez a testület is működésképtelenné vált.
A másik „idegen test” éppen az élőbb érintett főváros, a szilárdan ellenzéki, szociáldemokrata kezekben levő Bécs volt. Mivel Bécs mögött ott állt a hatalmas szociáldemokrata párt, s fegyveres testülete, a formálisan betiltott, de létező Schutzbund (a „rivális” jobboldali Heimwehr ugyanakkor közrendvédelmi jogosítványokat kapott a diktatúrától), nem ment könnyen a „betörése”. Dollfuss először a felmorzsolás taktikáját választotta: pénzügyileg kívánta lehetetlenné tenni az ellenálló fővárost, mely éppen művelődés- és szociálpolitikájával tűnt ki.
Bécset végül is csak 1934 februárja, a sarokba szorított Schutzbund elkeseredett felkelése után sikerült betagozni a jobboldali diktatúra kereteibe. Valóban abszurd helyzet alakult ki 1934 februárjában: a „lázadók” harcoltak a diktatúrára törő kormánnyal szemben a törvényes államrend fenntartásáért. Ezután végre sikerült Dollfussnak feloszlatnia a demokrácia egyetlen szilárd pillérét, a szociáldemokrata pártot, s a bécsi városházára kormánybiztost küldhették az erőszakkal eltávolított főpolgármester helyére; a városháza folyosóin pedig Innitzer kardinális, bécsi érsek oszthatott áldást a „vörös uralomtól felszabadított” tisztviselők soraira.
Az alkotmányos intézmények felszámolása s a baloldal szétverése után jöhetett a politikai fejlemények jogi formába öntése: az 1934. május 1-jén elfogadott ún. „rendi alkotmány”, melyet az ez alkalomra utoljára összehívott roncsparlament, a szociáldemokratáktól megtisztított nemzeti tanács hagyott jóvá, megadva a legalitás látszatát. Erre ugyan sok szükség nem volt, hiszen az „alkotmány” bevezetőjében jogforrásként nem a nép, hanem Isten akaratát nevezi meg. Az alaptörvény a katolikus szociális doktrína alapján kialakított hivatásrendeket teszi meg az államélet alapjául, de a képviselőikből álló – kinevezett – szövetségi gyűlés csak igen szűk körű tanácsadói és véleményezési jogkörrel rendelkezett – a hatalom igazi letéteményese a kormány maradt. Még a hivatalos egységpárt, a Hazafias Front is csak eszköz volt Dollfuss kezében. A totális rendszer igazán lassan, valódi osztrák tempóban épült: jellemző, hogy a szakszervezetek továbbra is fennmaradtak, mert a kormány felmérte: „munkáspolitikájához” a munkásság igazi képviselői kellenek partnerként.
Maga Dollfuss nem sokáig állhatott a maga kreálta rendszer élén: 1934 júliusában meggyilkolták azok a nácik, akiknek vitorlájából ki akarta fogni a szelet saját, „konkurens” fasizmusával. Sorsa intő jel azóta is azoknak, akik „balra ütve”, a parlamentáris, demokratikus intézmények megsemmisítésével, „a centrum alkotmányos diktatúrájával” remélik gyengíthetni a nacionalista szélsőjobboldalt.
- Sorozat [8]