Nem tudom, hogyan hathat ez a könyv a következő nemzedékre – azokra, akiknek 1956 már csak írásból-hallomásból tanult történelem – vagy azokra, akik akármilyen okból kimaradtak belőle. Nem tudom, hogy őket megérinti-e Kardos László kegyetlen, esendő története, többet tudnak-e meg az ’56-os forradalomról, és találnak-e benne magukra is vonatkozó tanulságot. Azt tudom, hogy engem és még jó néhány ismerősömet mélyen megrázott. Pedig ott voltunk, részt vettünk, átéltük, Kardos Lászlóval is személyes kapcsolatban álltunk. Ezért is, de nemcsak ezért.
A könyvnek persze szigorúan szaktörténészi szempontból is megvan a maga jelentősége. Alapvető dokumentum, ahogy Kardos (mármint az ÁVH foglya, vizsgálati parancsra) leírja ’56 októbere előtti, alatti és (letartóztatásáig) utána való tevékenységét. A résztvevők és a kor ismerői megállapíthatják, hogy a „kerettörténet” igaz, minden megtörtént, és minden úgy történt meg, sőt, hogy az események listáját tekintve nem is történt sokkal több. Csak annyi a módosítás, hogy maga Kardos maradt ki belőle, vagyis az ő igazi szerepe, élesztő, előremozdító motor volta. (És ezen persze nincs mit csodálkozni, élethalálharcát vívta. A Hatóság mindent tudott, már csak azért is, mert akkori vezetői közül némelyek még mint partnerek szerepeltek a feljegyzés lapjain. Az igazat kellett írnia, de magát kellett védenie. Mestermű, ahogyan megoldotta.)
Ugyanilyen dokumentumértékű a börtönlevelezés. Képet ad a fogház életéről – ahol történelmünk sok akkori és mai jelese időzött – és főként magáról Kardos Lászlóról, aki pedig el nem hanyagolható szereplője volt mindannak, ami Magyarországon a negyvenes és ötvenes években történt.
A fennmaradt Nékosz-dokumentumokból, Kardos László írásaiból, tanulmányaiból, beszédeiből nem rajzolódik ki ez a belső személyessége. A társas érintkezésben mindig közvetlen és nyílt, játékos s őszinte volt, de sosem szeretett saját magával előhozakodni. (Így jellemzi magát a negyvenedik születése napján a börtönben írt „Sírfelirat”-ában: „Hamar felmelegedő. Közlékeny, feloldott, társító és társas hajlamú… azonosulni tudó, megértő, de egyidejűleg zárkózott, magányos, leplező és megtévesztő is.”) Most, a börtön magárahagyatottságából írt leveleiben feltárulkozik. Egy másik és mégis ugyanaz a Kardos Laci jelenik meg előttünk, barátai előtt. Mélyen emocionális, szeretetteljes és mindenre figyelőén gondoskodó – de ugyanakkor a legszentebb érzelmekben és a legegzisztenciálisabb félelmekben is racionális. Sok emberben áradnak az érzelmek – de ennek megvan az a veszélye, hogy a személyiség szétolvad az érzelmek tárgyaiban. Sok emberben működik az ész és a közösség belső kontrollja – de ennek megvan az a veszélye, hogy a személyiség rideggé válik és elszürkül. Ritka típus, amelyben a kettő együtt egyaránt magas fokon van jelen: a szenvedélyek viharát mindig fürkész ítélőképesség tartja kordában, s ez az ítélőképesség nemcsak korlátoz, de toleráns is tud lenni. Kardos ilyen ember volt, bizonyára ezért tudott már egészen fiatalon kortársai szélesedő csoportjának igazi vezetője lenni.
A népi kollégiumok megítélése most nem lehet a dolgunk. Annyit csak ezúttal, hogy ez a mozgalom és ez az intézmény erényeivel és hibáival együtt egy sokakban meglévő igényt és – úgy hittük – lehetőséget fejezett ki, hogy az egész nép számára adott szabadság és demokrácia útján lehet itt új életet teremteni (amit mind közönségesen szocializmusnak neveztünk). Illúzió volt, vagy sem – tízezreket mozgósított. Kardos ennek a törekvésnek volt az egyik legnagyobb hatású képviselője, sőt szimbóluma. Azzá lett fiatalsága, tehetsége, szervezőképessége, elért sikere (egy év alatt 100 népi kollégium megszervezése, tízezer hallgatóval) és maga a jelenség: alulról jött, gyerekarcú, szemüveges tudós, szaktanulmányokkal a háta mögött, aki igazi népvezéri (és egyben diplomáciai) képességgel mozog a társadalom legalsó és legfelső rétegeiben egyaránt. Rákosi és Révai jól tudták, hogy minden ilyenféle mozgalmat és ilyenféle embert el kell útjukból távolítani.
Érthető, hogy 1953, majd 1956 ébredésében Kardos László igen fontos szerepet játszott. Ő ezt az „s. k. feljegyzésben” természetesen kisebbíteni akarta, hogy a halálbüntetést elkerülje. Annyiban könnyen is tehette, hogy igazi jelentősége nem dokumentálódott funkcióban, beszédekben, határozatokban. Neki nem kellett hivatalosan kinevezett, megválasztott, megerősített vezetőnek lennie: mégis mindenki őrá figyelt. Nem ő volt a Petőfi-kör vezetője, de nem volt senki sem a vezetőségben, aki nem kérte volna tanácsát, ezért voltaképpen az ő szellemi hatása érvényesült. Ugyanez volt a helyzet október 23-a után az Értelmiségi Forradalmi Bizottságban az első időben. Nagyon érdekes volt azonban megfigyelni, ahogy a helyzet változott, és az események túlnőttek azon az eszményen, amelynek Kardos szimbóluma volt. Mert – mint mondtam – ő bár a szovjet típustól eltérőt, de mégis olyan utat képviselt, amelynek vezéreszménye a szocializmus. Azok számára lehetett jelkép, akiket ez az eszme megérintett, és ebbe a körbe a népi írók követői csakúgy beletartoztak, mint Lukács Györgyéi (Heller Ágnessel, Krassó Miklóssal éppúgy lehetett találkozni az Értelmiségi Forradalmi Bizottságban mint a Győrffi-kollégistákkal). Az elején (pontosabban az első két napja után) úgy érezték, hogy ők a forradalom, itt a szocializmus megújítása folyik. De akkor egyszerre szembekerültek azzal a kérdéssel, hogy a valóságos történelmi lecke ennél nagyobb léptékű, és más eszme van a centrumában, nem a szocializmus, hanem a demokrácia. Váratlan és kegyetlen helyzet azoknak, akik eddig egész életüket a szocializmusra tették fel. A kérdés így hangzott: vállalod-e a demokráciát, a maga többpártrendszerével, beleszámítva azt a bizonyosságot, hogy a hatalom kikerül a szocialisták kezéből, és azt az eshetőséget, hogy konzervatív, sőt jobboldali hatalom szerveződik (ami ellen majd demokratikus eszközökkel kell küzdeni), vagy oda csatlakozol, ahol megálljt mondanak a forradalomnak, és segítesz visszaállítani a régit.
A kérdés és a felelet ugyanaz volt, mint Nagy Imréé. Kardos mégsem járta végig Nagy Imre útját. Pedig közel állt hozzá: halálos ítélet készült ellene.
A kötet szerkesztőjének, Pogány Máriának példátlan tisztességét bizonyítja, hogy közli az „utolsó szó jogán” elhangzott beszédet is, amelyben Kardos beismeri bűnösségét, és gyalázatosnak nevezi az ellene felhozott fő vádat, Nagy Imre írásainak külföldre való kijuttatását. (Ami aztán Göncz Árpád bűnlajstromán is szerepelt.) A történet így kerek, a mai olvasó eltöprenghet azon, hogyan ítélje meg ezt a lépést erkölcsileg. Voltak mások is, akik így tettek, ám voltak olyanok is, akik inkább Nagy Imre útját választották, mint az alakoskodásét. (Most nem beszélek azokról, akik halálfélelmükben tényleg megbánták, „megtértek”, és azt is bevallották, ami meg sem történt. Kardos nem tartozott közéjük.) Reménykedett az újrakezdésben, és életben akart maradni. Úgy döntött, hogy megadja érte azt az árat, amit kérnek, de csak annyit. Én helyeslem, hogy ezt tette. Én Galileivel értek egyet: ha nagyon akarjátok, nem mozog a föld. Úgyis jön még idő, amikor megtudjátok, hogy mégis mennyire.
Nagy Imre nagy erkölcsi tette volt, hogy az első utat választotta, kitartott mellette, és halálával pecsételte meg. Ugyanígy döntött Kardos László is. Jelen voltam a Petőfi-kör november 3-i újjáalakuló gyűlésén, ahol világosan kifejtette. Az „s. k. feljegyzésben” persze itteni szerepét is kisebbíti. Én fordítva emlékszem, ő adta meg az alaphangot. Azt mondta: az új rendszerben a szocializmus nem lesz meghatározó erő, kisebbségben lesz. A kérdés az, hogy mi legyen a Petőfi-kör szerepe. Szocialista szellemű hely legyen-e vagy általános demokratikus vitakör. Ő az elsőt javasolta. Ahogy beszélt, úgy éreztem, hogy végiggondolta és döntött.
Kardos hitt az újrakezdésben, de nem érhette meg. Meglehet, már nem lett volna benne szerepe. Olyan, mint ami ’56-ban volt, semmi esetre. Már csak az jutott neki, hogy „saját történetének levéltárosa lehetett”. (Az idézet Magyar Bálinttól való, aki a Beszélő összkiadásának alkalmából adott interjújában mondta. Persze úgy, hogy senki sem akar az lenni.)
- Szemle [6]