A magyar közvélemény aligha ismeri Ewa Letowska nevét. A többség számára az sem segítség, ha hozzátesszük, hogy a ma 52 éves jogásznő az elmúlt időszak egyik legnépszerűbb lengyel politikusa volt. Figyelmünket valószínűleg azért kerülte el személye, mert az általa viselt tisztség eleddig ismeretlen volt hazánkban. Ő volt ugyanis a lengyel ombudsman.
Elsőként Kelet-Európában
Az Állampolgári Jogok Szóvivőjének intézményét – Kelet-Európában elsőként – 1987. július 15-én alkotta meg a lengyel parlament. Az ombudsmant, akinek „a Lengyel Köztársaság Alkotmányában és más jogi rendeleteiben körülírt állampolgári szabadság és állampolgári jogok feletti őrködés” a feladata (a szenátus beleegyezésével), a parlament alsóháza választja meg négy évre a szejm elnökének vagy 35 parlamenti képviselőnek a javaslatára. Az említett törvény szerint a szóvivő – aki más közéleti funkciót nem viselhet, tevékenységében független, s csak a szejmnek tartozik felelősséggel – mindenkor, ha az állampolgári jog és szabadság korlátozásáról tudomást szerez, eljárást vagy vizsgálatot kezdeményezhet. A jogsértés kivizsgálását követően véleményt nyilváníthat, keresettel fordulhat a jogsértést előidéző intézményhez vagy feletteseihez, a Legfelsőbb Bírósághoz vagy az Alkotmánybírósághoz. Munkáját, melyről évenként köteles beszámolni a parlamentnek, a 78 főt számláló ombudsmani iroda segítségével végzi, s ha szükségét látja (a szejm beleegyezésével), területi meghatalmazottakat állíthat.
Négy év – 127 ezer levél
Az 1987 novemberében ombudsmanná választott E. Letowska négyéves szóvivői tevékenysége alatt közel 127 ezer levelet kapott, s bár az ezekben felvetett problémák közel 80 százaléka nem tartozott az ombudsman jogkörébe, irodája minden levélre igyekezett válaszolni. Persze „saját munkája” is akadt épp elég, hiszen míg 1988-ban 3286, 1989-ben 4101, 1990-ben pedig 4838 panasz került az „elintézendő ügyek” listájára, ez a szám 1991-ben már meghaladta a 6800-at. A panaszok egy része bizonyítási anyagként került ahhoz a kb. 800 általánosabb ügyhöz, amelyben a szóvivő a Legfelsőbb Bírósághoz, illetve az Alkotmánybírósághoz fordult – kérdés, értelmezés vagy feljelentés – formájában. Másokról maga nyilvánított véleményt sajtótájékoztatóin, a Rzeczpospolita című napilapban péntekenként megjelenő tárcáiban vagy 1991 tavaszától a tévé számára fenntartott kéthetenkénti műsorában.
Reménytelen lenne akár csak címszavakban is felsorolni azokat a sérelmeket, amelyek kapcsán az elmúlt négy év során Ewa Letowska eljárt, vizsgálatot kezdeményezett vagy véleményt alkotott. Talán nem meglepő, hogy irodája szerint az elmúlt négy évben a legtöbb sérelem a lengyel polgárok gazdasági és szociális jogait érte – így az ombudsman is e tekintetben volt a legaktívabb. Felszólalt a jogtalan elbocsátások, kilakoltatások ellen, s Alkotmánybíróság elé citálta az 1991. november 17-i nyugdíjtörvényt, mert az számos ponton megsértette az alkotmányt. Ez utóbbiról, valamint a hasonlóan nagy kaliberű és a lengyel belpolitikában is vihart arató akcióiról (pl. a vallásoktatással és az Orvosi Etikai Kódexszel szembeni fellépéséről) a magyar sajtó is beszámolt.
Rossz a választási törvény
Bár az Állampolgári Jogok Szóvivője nem foglalkozhat közvetlenül politikával, nyilatkozataiban többször felhívta a figyelmet az antiszemitizmus, a HIV-vírussal fertőzöttekkel szembeni intolerancia, a vallási, a politikai és a nemi diszkrimináció jelenségeire.
Nemi diszkriminációval vádolta meg például a gyermek betegsége vagy gyermek gondozása után járó anyagi támogatásról szóló rendeletet. Ez ugyanis – egészen a múlt évig – abban az esetben, ha mind a két szülő dolgozott, csak az anya számára tette lehetővé a támogatás igénybevételét; az apa számára pedig csak akkor, ha az anya külön élt, illetve, ha betegsége miatt nem tudta a gyermeket ápolni. Az ombudsman fellépésének köszönhetően ma már a szülők maguk döntik el, hogy melyikük marad a gyermek mellett.
De E. Letowska élesen bírálta a választási törvényt is. Azon kevesek közé tartozott, akik szót mertek emelni például a nem túl népszerű X Párt varsói területi listáinak érvénytelenítése kapcsán. Egyrészt azt kifogásolta, hogy sem az üggyel foglalkozó bíró, sem pedig a választási bizottság nem engedett betekintést Tyminskiék számára saját ügyük dokumentumaiba, másrészt pedig azt, hogy még csak nem is indokolták döntésüket. Azt pedig egyenesen elfogadhatatlannak tartotta, hogy míg Bydgoszczban – egy másik párt listájának megsemmisítéséhez – nem tekintették kizárólagos bizonyítéknak a számítógépes lakosság-nyilvántartás adatait, Varsóban – az X Párt listái esetében – igen.
A „kisemberek ügyvédje”
Letowska elsősorban a „kisemberek ügyvédjének” tekinti magát. A transzszexuális Diana R.-nek például – miután hormonkezeléssel és egy operációval félig már megváltoztatták nemét, s bírói engedélyt kapott személyazonossági dokumentumainak átíratására is – elutasították a „végleges átváltozásra” vonatkozó kérelmét. Az ombudsman fellépésének köszönhetően azonban végül megkapta az engedélyt a szükséges operációhoz.
De az ombudsman interveniált annak az apának az ügyében is, akinek a felesége olyan hármas ikreket szült, amelyek közül egyiknek a súlya nem érte el a 600 grammot, és csak néhány órát élt. Az anyakönyvi hivatal ügyintézője ugyanis – egy 1962-es belügyminisztériumi rendeletre hivatkozva (amely a hivatalnok szerint a néhány órán belül elhalálozott újszülöttek bejegyzését csak 600 gramm fölött írta elő) – megtagadta a születési bizonyítvány kiadását. A szóvivő fellépését követően a bizonyítványt kiadták, a belügyminiszter pedig bocsánatot kért az apától.
Ewa Letowska tevékenységét a politikusok – különösen az utolsó két évben – gyakorta bírálták. Az antiklerikalizmus vádját olvasták fejére, amikor a vallásoktatás bevezetésének módját, az abortuszt szinte teljesen tiltó Orvosi Etikai Kódexet és az egyházak vagyonának visszaadását bírálta. Az egyházi vagyon visszaadására vonatkozó törvénnyel kapcsolatban az ombudsman elsősorban azt vitatja, hogy az csak az 1944 júliusa után elkobzott javakra vonatkozik, s nem szolgálhat jogalapul a múlt század végén a cári rezsim által lefoglalt vagyontárgyak visszaszerzésére, így például a jelenleg a Varsói Tudományegyetemhez tartozó Szent Kereszt-templomra. Amikor pedig az 1991. november 17-i nyugdíjtörvényt az Alkotmánybíróság elé terjesztette, a pénzügyi kormányzat bírálta igen élesen. De sem a bírálatok, sem egy-egy „kudarc” (pl. a vallásoktatásról szóló 1990-es rendeletet az alkotmánybírák jogszerűnek ítélték) nem csorbított sem Letowska, sem az ombudsman intézményének népszerűségén. Olyannyira nem, hogy egy 1992. májusi felmérés szerint a lengyelek többsége az egykori ombudsmant látta volna szívesen a miniszterelnöki székben. Arra pedig, hogy az ombudsman intézményét nem csupán Ewa Letowska kétségtelenül vonzó személyisége tette népszerűvé, bizonyítékul álljon itt egy 1992. augusztusi felmérés. A kérdésre ugyanis, hogy problémáik elintézésének mi a leghatásosabb módja, a legtöbb megkérdezett a következőt válaszolta: „Írni egy levelet az Állampolgári Jogok Szóvivőjéhez.”
Hivatkozott cikkek
- Külföld [7]