A miniszter a Csurka-ügy keltette hullámverésektől megihletve leszögezte, hogy kormányának mint jobboldali kormánynak a viszonya olyan a szélsőjobboldalhoz, mint a második világháború idején a jobboldali Kállay-kormány viszonya volt a szélsőjobboldalhoz, azaz Szálasi mozgalmához. (MH, okt. 5.)
Dr. Antall és dr. Boross előképei
A jobboldali kormány és az akkori szélsőjobboldal viszonyát talán érdemes közelebbről megnézni, termékeny útmutatást remélve a mai jobboldali kormány és szélsőjobboldala összehasonlításához. Kezdjük az összehasonlítás tetszetős zsurnalisztikus részével. Találgassunk: hogyan lehet megfeleltetni e mai szereplőket a Boross által felidézett korszak szereplőinek? Boross mint a kormányfő állandó helyettese nyilván ilyen látszólag improvizált problémafeltevés esetében is egyeztet a miniszterelnökkel. Antall József elődjének tehát Kállay Miklóst tekinthetjük. Nem találó hasonlat, ha a személyeket és szerepüket egybevetjük. Kállay agrárszakember volt, miniszterelnökségét megelőzően „technokrata” földművelési miniszter. A politikai múlt nélkül, a kormány élére outsiderként került Antall más személyiség és más eset. Antall pártjának és kormányának irányzatokat és rivalizálásokat egyeztető integráló személyisége; Kállay ezzel szemben nem volt nagypolitikai figura. Éppen azért lett ő Bárdossy kiküszöbölése után a háborúból való kiugrás vonalának miniszterelnöke, mert addig nem állván a nem németbarát csoport hatalompolitikai élvonalában, sem a németek, sem a nyilasok nem tudtak kinevezésébe belekötni. Azt a nagypolitikát, amelynek nevet adott, s amelyet „Kállay kettősnek” becéztek, Horthy, a szürke eminenciás Bethlen és a kormány erős embere, Keresztes-Fischer sugalmazták neki.
Keresztes-Fischer megfelelője feltehetően Boross Péter. A mai kormány rangban második embere, aki minden bizonnyal alkotóan vesz részt a kormány nagypolitikájának stratégiai meghatározásában is, és a rendcsináló vaskéz tekintetében is vetekedni igyekszik nagy elődjével. Komoly eséllyel. Hiszen hol volt hatalmi erőben szegény Keresztes-Fischer Sombor-Schweinitzer mintegy 30 fős politikai nyomozócsoportjával a Boross mértékével mérve bizonyára nem eléggé férfias rendőrségével és megbízhatatlan és nem is egyértelműen az alárendeltségébe tartozó csendőrségével ezredek és kommandók mai urához képest?
De ki volt Csurka?
Csurkát nem igazán indokolt Szálasihoz hasonlítani. Szálasi 1944. október 15-e után miniszterelnök és nemzetvezető volt. A Magyar Út prófétája e tisztségek bármelyikétől elég messze van. Hasonlíthatnánk mint „propagandaleitert” Antal Istvánhoz, de a nyilvánosság előtt keveset szereplő, színtelen, bürokratikus propagandaminiszter nélkülözte a Csurkát annyira jellemző nemzetébresztő lendületet. Annál inkább megfelel ennek Oláh György, az Egyedül Vagyunk című lap főszerkesztője, akinek történelmivé vált szlogenjét: a „hárommillió koldust” biztosan irigyli tőle Csurka. Mégsem elég jó ez az analógia sem. Csurka ma nagypolitikát formáló tényező Oláhhoz képest. A legtalálóbbnak Rajnis Ferenc tűnik. Jó tollú szélsőjobboldali újságíró. Az első világháború végén a Magyar Futár szerkesztője. Ettől a laptól még tanulhat a Magyar Fórum. Rajnis hivatásszerűen részt vett a politikai életben is. Az 1935-ös választáson kormánypárti képviselő, majd a kormánypártból kiváló imrédysta Magyar Megújulás Pártja vezető publicistája. A Szálasi-kormány vallás- és közoktatási minisztere. Kormánypárton belüli szélsőjobboldaliként indult, mint ma Csurka, majd üllőre tette azt a második vasat, amivel Csurka ma (még?) csak hadonászik, s a kormányból kiváló szélsőjobboldali párt tagja lesz.
Szálasi vagy a „Gömbös-árvák”?
Szálasi azért nem megfelelő előképe a mai magyar szélső-jobboldaliságnak, mert ő a kormánnyal szemben ellenzéki erőként fellépő fasiszta pártnak volt a vezetője. Ma olyan szélsőjobboldalról van szó, amely a kormánypárt része, széle a kormány által megtestesített jobboldaliságnak. Az analógiának inkább azok a nácik felelnének meg, akik az akkori kormánypárt német orientációjú irányzatán belül képeztek markánsan fasiszta áramlatot. A „Gömbös-árvák”: Mecsér András, Lukács Béla, Jurcsek Béla és még inkább a leplezett nyilas Endre László és Baky László. Az 1944-es szélső-jobboldaliságnak azonban, amellyel Boross összehasonlítja a mait, fő tényezője nem ez a különösen visszataszító kormányon belüli náci csoport volt, hanem az ellenzékben levő két fasiszta párt: a nyilasok és az imrédysták.
Az igazi hagyomány
A két háború közötti hivatalos jobboldali rezsim és az akkori szélsőjobboldal viszonyát tekintve nem a második világháború idején fennálló variáns hasonló a maihoz, amikor a szélsőjobboldal a jobboldallal szemben ellenzéki erő volt, hanem az az 1919 utáni, a „keresztény-nemzeti kurzus” zűrzavaros viszonyait konszolidáló rezsim, amelyben a kormányzat és a szélsőjobboldal viszonya a harmincas évek közepéig nagyjából azonos. A harmincas évek közepétől alakul ki a háború alatt is fennálló helyzet. Jelenünkhöz inkább a korábbi állapot hasonlít. A rákövetkező időszak esetleg eljövendő fejlemények előképe, ezért az átalakulás a korábbiból a későbbibe tanulságos lehet a ma szempontjából.
A Bethlen-rezsim megszüntette a fehérterrort. Intézményei közül azonban csak a fegyveres tiszti különítményeket számolták fel. A kurzust hordozó politikai szélső-jobboldaliság nem megszűnt, nem elsorvadt, hanem beépült a hivatalos Bethlen-rendszerbe. Funkciója megváltozott, lényege azonban nem. Nem folytatott aktív harcot immáron a két forradalom utóvéderői és a meggyengült baloldal ellen, hanem az autokratikus rendszerbe integrálódva olyan potenciált alkotott, amely alkalmas lehetett akár egy polgárháború megvívására, új forradalom fenyeget, vagy legalábbis a baloldal lábra kap, és destabilizációtól kell tartani. Ez a potenciál sokszínű komplexust alkotott. Közjogi rangú intézménytől a féllegális politikai alvilág dzsungeljáig sokféle tényezőt átfogott. Közjogi rangja volt a Horthy-nemességet osztó Vitézi Rendnek, a MOVE-nak (Magyar Országos Véderő Egylet), az ellenforradalmi tiszti érdekképviselet hivatalosított utódának; társadalmi egyesületként működött a Turul nevű egyetemi szervezet, a fegyveres különítményként fungáló egyetemi zászlóaljak veteránszervezete, az antiszemita harci szövetség, az Ébredő Magyarok Egyesülete; az úri Magyarország alvilágát képezte az Etelközi Szövetség nevű, afféle ellen-szabadkőművességként szervezett titkos társaság; a csőcselék alvilágát pedig fehér lovat áldozó turanista szekták, irredenta gerillaharcra fegyverkező „rongyosgárda”-alakulatok és puccsra szervezkedő bandák.
Mindezeket a hatalom integrálta saját politikai rendszerébe, illetve bevonta holdudvarába. A társadalmi egyesületek nagymértékű hivatalos elismerést és támogatást élveztek. A Turulra épült a rezsim ifjúságpolitikájának az egyetemistákat átfogó része, félhivatalos intézményszámba ment az ÉME is. A „rongyosgárdá”-kat közpénzből tartották fenn, egyebek között a hamisított frank is ezt a célt szolgálta: ha bevetésre kerülnek, legyen a terepen egy kis keményvalutájuk. Az összeesküvő bandákat Hetényi Imre politikai rendőrsége szigorúan kézben tartotta. Nem volt komplikált feladat, mindegyik összeesküvő besúgó is volt.
Ezzel a képlettel a mai helyzet jól összevethető. Ez is színes komplexus a kormánypárt „Ébresztő” tagozatát képező Magyar Úttól az utcai különítmény szerepét betöltő veteránszervezeteken át az alvilágot jelentő Hunnia-füzetekig, a Szent Koronáig és a skinheadkapcsolatokig. Akkor egy lezajlott ellenforradalmi kurzus örökösei képezték a kormányszintű jobboldal szélsőjobboldali tartalékát, ma ez a kurzus talán előkészületben van. Talán ezt építi ki, ha sor kerül a félerőszakot jelentő utcai nyomással, alkalmanként talán még a kifejezett erőszakot is felhasználva a „hosszú menetelésre” a kormány által igényelt és még nem birtokolt intézményekért a rádión, tévén, Nemzeti Bankon, MTA-n át esetleg akár a köztársasági elnökig és az Alkotmánybíróságig.
A Gömbös-árvák felnevelése
A harmincas évek közepén, az 1935-ös választás után az hozott bizonyos változást, hogy Gömbös ennek a hibernált szélsőjobboldalnak a kádereiből építette ki a kormánypárt pártapparátusát. A „dacos téglahordók”, ahogyan ezeket az apparatcsikokat Gömbös egy beszédében használt idétlen szófordulata után csúfolták, új jelenség voltak az akkori idők kormánypolitikájában. A Horthy-korszak kormánypártja, az Egységes Párt, majd éppen a Gömbös reformjai során történt átkeresztelés folytán a Nemzeti Egység Pártja afféle „honorácior párt” volt. Nem volt szervezeti élete, nem toborzott nagy létszámú tagságot, nem voltak funkcionáriusai. Gömbös új idők új szeleinek fuvallatát érezve megteremtette a Bethlentől örökölt kormányzatiság mellé a nagy önállósággal bíró pártmozgalmat. A kormánypárt így kétféle stílusban is működhetett. A kormányzati jobboldal a „nyugodt erő” stílusában és szélsőjobboldali stílusban. Összehasonlítható helyzet. A kormánypárt mozgalmiságát akkor is, most is a szélső-jobboldaliság hordozta. Gömbös boszorkánymesternek hitte magát, aki parancsolni tud az általa felidézett, a Bethlen kori hibernálásból felélesztett szellemeknek. 1936. október 6-án azonban váratlanul meghalt, és a szellemek elszabadultak. A Gömbös által újjászervezett és megerősített szélső-jobboldaliság 1937-ben letépte magát a kormányzat pórázáról. Önálló erőként szerveződött meg, s ellenzékként lépett fel a kormánnyal szemben. A szélsőjobboldali mozgalmi elit mögött perceken belül tömegmozgalom sorakozott fel. A nyilaspárt monstre pártba tudta tömöríteni a szélsőjobboldali vezetőréteg látens tömegbázisát.
Amikor a háború megkezdődik, a szélsőjobboldal már nem áll a rezsim ellenőrzése alatt. Keresztes-Fischer vaskeze 1944. március 19-ig mégis féken tudja őket tartani, de már csak erre futja. Horthy rendszere visszaintegrálni már nem képes őket.
Lehet, hogy ez előtt az önállósodás előtt állunk? Marx valaha sokat citált fejtegetése szerint azonban a történelem tragédiái komédiaként ismétlődnek meg. Így legyen.
Ahogyan „Bonn nem Weimar” (Fritz René Alemann könyvének címe), a Magyar Köztársaság sem a Horthy-rendszer – ha sokszor annak látszik is.
- Beszélő [7]