A szerbhorvát iskola szétválasztása ellen felszólaló szülőkkel szemben a minisztérium és az önkormányzat képviselői többször is egyértelműen leszögezték, hogy az iskoláról a döntő szót csak maguk a kisebbségek mondhatják ki érdekképviseleti szervezeteik útján. A nem szerb és nem horvát szülők lehetőleg ne szóljanak bele a vitába, hiszen ez az iskola a szerb és a horvát kisebbségé. Az állam képviselői információink szerint most először ismerik el egy állami, önkormányzati fenntartású és a nemzetiségek oktatásügyét szolgáló intézményről, hogy az maguké a nemzetiségeké, és az intézmény sorsának alakítására az érintett kisebbségek képviselői a legilletékesebbek. Ennek az illetékességnek a szokásjog szintjén történő elismerése komoly előrelépést jelent a nemzetiségi oktatás autonómiája felé.
Nyelvmímelő iskolák
Nem árt azonban megvizsgálni, hogyan illeszkednek ehhez a deklarációhoz a nemzetiségek oktatásával kapcsolatos egyéb tények.
A nemzetiségi oktatás rendszere heterogén, szakmai színvonala és presztízse alacsony, tárgyi feltételei és hatékonysága rossz. Az identitás megőrzése szempontjából az ún. kétnyelvű önálló intézmények a legértékesebbek, ezeknek a száma azonban minimális. Sokkal gyakoribb a nyelvoktató forma, amely csupán anyanyelvi nyelvórákat nyújt az érdeklődő szülők gyerekeinek az órarenden belül vagy kívül. A csak nemzetiségi tannyelvű iskolák, mint amilyenekkel például a határon túli magyarok is rendelkeznek, Magyarországon nincsenek. A hivatalos statisztikában nemzetiségiként szereplő óvodák döntő többségében az anyanyelvi foglalkozások alárendelt szerepet játszanak. Az ilyen óvodákban jellemzően heti egykét nemzetiségi nap van mindössze.
A nemzetiségi oktatás-nevelés legtöbbször nem önálló intézményekben folyik, hanem (sokszor objektív okok miatt is) csak egyes osztályokban, csoportokban vagy részlegekben, s a tanári karnak is csak egy kis része nemzetiségi pedagógus.
A nemzetiségi származású iskolások többsége magyar iskolákba jár.
A nemzetiségi oktatás széthulló rendszeréből teljesen hiányzik a visszacsatolás, az ellenőrzés lehetősége az érdekeltek és érintettek részéről. Ennek következménye például az is, hogy az állami költségvetésből a nemzetiségi oktatásra szánt nem kevés fejkvóta időnként az iskolai fűtés- vagy villanyszámla kiegyenlítésére szolgál, mert felhasználásába a kisebbségi szervezeteknek és szakmai testületeknek nincs beleszólásuk, hiszen a nemzetiségi iskolarendszer szervezetileg nem önálló.
A nemzetiségi szervezetek többsége ma az oktatás ügyét tartja a nemzetiségi kérdés kulcsának, és itt szeretne elsősorban áttörést elérni. A nemzetiségi oktatás két alapvető kritériumnak kell hogy megfeleljen. Egyrészt legyen versenyképes a magyar nyelvű oktatással, másrészt legyen képes integrálni a nemzetiségi gyerekeket abba a közösségbe, amelyből származnak.
E kettős cél elérése érdekében gyökeres változásokra van szükség a nemzetiségi oktatás területén. Ez a feladat megköveteli a nemzetiségek szakmai és politikai erőinek koncentrálását, ugyanakkor nemzetiségenként, területenként és településenként eltérő megoldásokat igényel. Mindez aligha érhető el a nagy állami rendszereken belül, amelyekben a gyengébben szervezett, heterogén és szétszórtan élő kisebbségek érdekei amúgy is szükségszerűen marginalizálódnak. A kisebbségek oktatásában valószínűleg csak úgy lehet áttörést elérni, ha a működtetésben, az ellenőrzésben és a fejlesztésben a kisebbségi szervezetek és a szakmai testületek jelentős jogosítványokat kapnak.
A nemzetiségi oktatásban az állami funkciók decentralizálása, azaz a kisebbségi autonómia bevezetése nélkül szinte lehetetlen eredményt elérni.
A kabinetkérdés
Megalakulása után nem sokkal, 1990 decemberében, a Szerb Demokratikus Szövetség is egy ilyen program szellemében tett javaslatot az illetékes minisztériumnak az önálló szerb iskolarendszer megalakítására. Egyetlen konkrét kérés szerepelt a javaslatban, egy maximum négyfős szerb nemzetiségi oktatásfejlesztő-szaktanácsadói-módszertani kabinet felállítása az Országos Közoktatási Intézethez kapcsolódva azzal, hogy a feladatok megfogalmazásában és a társadalmi értékelésben a kisebbségi szervezet kapjon kompetenciákat. A javasolt kabinet sorsa mindmáig nem rendeződött. A Művelődési és Közoktatási Minisztérium ugyan másfél év után, 1992 augusztusára elfogadta az ötletet, és tervezi, hogy az OKI-n belül nemzetiségi (szerb?, szlovák?, görög?…) szakértői csoportot hoz létre, ennek a határideje azonban továbbra sem ismeretes, és még mindig nincs szó a nemzetiségi közösségek szervezeteinek intézményes beleszólási jogáról.
Ugyanakkor a szerb szövetség javaslatában meg sem említett budapesti iskola szétválasztásának gondolata hivatalos formában csak 1992 májusában merült fel, 1992 szeptemberében a szétválás már meg is kezdődött, noha ennek megkerülhetetlen anyagi vonzata nagyságrendekkel több ennél, mint amennyit a kabinet kialakítása igényel.
Egyes esetekben problémát jelent a tankönyvek és a tanári kézikönyvek behozatala is az anyaországból (a Rózsák terén sem tudják még, mikor érkeznek meg Belgrádból a tankönyvek – a szerk.), hiszen számos olyan akadályt kell leküzdeni, amire a kisebbségeknek nincs befolyásuk. A könyveket az OKI-nak kell véleményeznie és a tankönyvjóváhagyó bizottságnak engedélyeznie, és ráadásul nem is örülnek annak, ha a rendelés „megelőzi a szükséges alaptanterveket”. Miközben még az a törvény sem létezik, amely az alaptanterveket előirányozza.
Az általános pénzhiányban sikerként könyveli el a nemzetiségekért felelős minisztériumi tisztségviselő, hogy szerzett pénzt a nemzetiségi szakfelügyelői hálózat létrehozására. Arról azonban nem esik szó, hogy maguknak a nemzetiségeknek jut-e intézményes szerep a szakfelügyelői hálózat feladatainak meghatározásában, a személyek kiválasztásában, az igényekhez és lehetőségekhez illeszkedő hálózat kialakításában, munkájának ellenőrzésében. A döntés alapja a kormány ez év márciusi határozata a magyarországi nemzeti és etnikai kisebbségek oktatásának és művelődésének helyzetéről és fejlesztésének feladatairól. A határozat már tervezet formájában sem nyerte el a kisebbségi szervezetek tetszését. A Kisebbségi Kerekasztal úgy vélekedett a határozatról, hogy az ellentétes a kisebbségek kulturális autonómiájának elvével és a készülő kisebbségi törvény szellemével. A határozatból ugyanis teljesen hiányzik maguknak a kisebbségeknek a szerepe a célok, feladatok kijelölésében, a végrehajtásban és ellenőrzésben.
Az állami pénzből, a minisztériumi Tankönyvkiadó gondozásában megjelenő – szimbolikus mennyiségű – nemzetiségi könyvek kiadói tervébe eddig beleszólhattak az érintett kisebbségek a Nemzetiségi Szerkesztőségi Tanács útján. 1991 februárja óta azonban nem szólhatnak, mert az illetékesek egyszerűen nem hívják össze a NSZT-t, s most, annak ellenére, hogy az NSZT nem szűnt meg, a nemzetiségi közösségek részvétele és tudta nélkül létrehozott pályázati rendszer útján akarnak dönteni arról, hogy melyik nemzetiség melyik könyve jelenhet meg állami pénzen (más forrás ugyanis erre egyelőre nincs).
A nemzetiségi törvény tervezete elfogadja a kulturális autonómia elvét, és megengedi a kisebbségi önkormányzatoknak oktatási intézmények létrehozását, működtetését és bizonyos feltételek mellett átvételét a jelenlegi fenntartóktól. Továbbá az országos kisebbségi önkormányzatot illetné az a jog, hogy meghatározza a nemzetiségi oktatás „törzsanyagát”. A javaslatnak egy kis hibája van: hogy tudniillik a fenti jogosítványokkal felruházott szervezeti forma a nemzetiségi csoportok túlnyomó többségére nem illeszthető rá. A közoktatási törvény legutóbbi változata pedig már, noha alaposan foglalkozik a nemzetiségekkel, nem is fogadja el a kisebbségek kulturális autonómiájának elvét, nem vesz tudomást az alkotmányban is szereplő kisebbségi önkormányzatokról, így például nem is szerepelteti őket a lehetséges állami működtetők-fenntartók között. (Noha erre a hiányosságra a kisebbségek már a korábbi változatoknál is felhívták a figyelmet.) A tervezet szerint a kisebbségeknek nincs külön beleszólásuk a nevelési-oktatási intézmények létrehozásába, pedagógiai programjainak elfogadásába, vezetőinek kinevezésébe. A Nemzeti Alaptanterv mellől hiányoznak a nemzetiségi országos alaptantervek, csak az ajánlott iskolai tanterv szintjén jelentkezhetnek a nemzetiségi különigények. Ezek elbírálása azonban kizárólag a miniszter hatáskörébe tartozik, akárcsak a vizsgakövetelmények és a tankönyvvé nyilvánítás feltételeinek meghatározása. A kisebbségeknek mindebbe nincs intézményesített beleszólásuk. A szolgáltató intézmények, a tanügyigazgatás intézményei, a szakmai tanácsadás, a felügyelet, az ellenőrzés, a módszertani szolgáltatások, az oktatásfejlesztés, valamint a közoktatás országos irányítása terén sem biztosítja a tervezet a kisebbségek intézményesített részvételét, érdekeik érvényesülését. A tervezett Közoktatáspolitikai Tanácsba sem várják az egyes kisebbségek képviselőit.
Úgy látszik, hogy a kisebbségek szava csak akkor számít, ha szét akarják szedni az iskolájukat, de nem számít, ha össze akarják rakni…
- Oktatás [6]