1 hozzászólás„A helyes magaviselet [...] bizonyos óvatosságból és helyes kiválasztásból áll, és annak ismeretéből: mi az a mérték, melynek betartása szükséges ahhoz, hogy valami cselekmény alkalmas időben és módon történjék meg.” Többek között ezt írta Castiglione rendkívül hatásos művében, Az udvari emberben, amikor a mértéktartás képességéről adott tanácsot az udvaroncok számára. A reneszánsz kézikönyv arról is szólt, hogy ha jó ítélőképességgel rendelkezik az udvari ember, akkor „minden további szabály nélkül kellő időben úgy fogja tudását alkalmazni, ahogy az legméltóbb”.
A régóta ismert passzusok legutóbb akkor jutottak eszembe, amikor a Filmszemlén Szabó István filmrendező a Magyar Mozgókép Mestere címet kapta meg. Mellette ült Herskó János rendező-dramaturg, akit szintén ezzel díjaztak. „Aki jelentett, és akiről jelentett” – ekként nevezte egy cikk Szabót és Herskót az ünnepséget követően, s nem tévedett. Ez is egy asszociáció, de más képzeteket és történeteket is lehet társítani.
A következő történetet csak részleteiben ismerjük. Holott sokan tudnak róla. Az év elején, bizonyos információk megjelenése után némi kérdezősködés vette kezdetét, ám nincsenek reakciók. A cinkos összekacsintások hálózatában, szeretett hazánkban, ez teljesen érthető, hisz egy ilyen történetet nem érdemes a nyilvánosság elé vinni. Ugyan minek firtatni összefüggéseket, amelyek kedvezőtlen színben mutatják be az inkább dicsfényben fürdőzni szeretőt és más szereplőket? Sokkal egyszerűbb azt mondani a mesélőről az országos napilapban, hogy állításait „nehéz kézzelfoghatóan bizonyítania”, és valószínűleg ez később sem fog sikerülni neki.
A mesélő az egykori kulturális miniszter, Bozóki András volt, akinek főtanácsadója voltam minisztersége alatt. A Filmarchívum körüli bonyodalmakat elevenítette fel, a történet fordulatait, de a teljes kifejtés még várat magára. Rekonstruálni fogok tehát egy történetet, ami nem bizonyítási eljárás, hanem kronologikus előadása a megismert eseményeknek. Nem mentegetőzés és nem is számonkérés, hanem egy tartozás szimbolikus kiegyenlítése azok számára, akiknek meg kellett volna ismerniük a történteket. Hogy miért most és miért így? Hisz közelről látva, bár csak követve az eseményeket, korábban is szólhattam volna. Vártam. Nem volt érdemes. Akkor fogjuk az egészet a mostani Filmszemlére: az asszociációk mezejéből leginkább ez kívánkozik elmesélésre.
A történet 2005 nyarán kezdődött, amikor kiderült: október 31-én lejár a Magyar Nemzeti Filmarchívum vezetője, Gyürey Vera igazgatói megbízatása. Az intézményt felügyelő helyettes államtitkár elindította az új pályázat kiírására vonatkozó adminisztratív folyamatot (magyarán „aktásított”), majd némi szünet következett. Szeptemberig nem történt semmi, „csak” annyi, hogy a kiírási akta elakadt a minisztériumban. Ez közismert technika az ügyek lassítására, számos esetben történt így. Az is kiderült azonban, hogy az elakadásnak minden bizonnyal köze van Szabó Istvánhoz. A Filmarchívum igazgatójának férje ugyanis elbeszélgetett a kormánypárt frakcióvezetőjével és a miniszterelnökkel is, hogy elérje felesége megbízatásának meghosszabbítását. Októberben pedig már olyan előterjesztés került a miniszter elé, amely az igazgatói mandátumnak az (ismeretlen időpontú) új pályázat kihirdetéséig történő meghosszabbítását tartalmazta. A kialakult eljárási gyakorlattól való eltérésre az apparátus nem hívta fel a miniszter figyelmét. Kabinetjének meghatározó résztvevői sem lehettek segítségére: kabinetfőnöke épp távozóban volt, főtanácsadója pedig betegszabadságon.
A lepapírozott, kész helyzet elé állított miniszter aláírta a hosszabbítást, s egyben előkészületeket tett a nyilvános pályázat kiíratására. Ekkor azonban a Miniszterelnöki Hivatalból nyomatékos kérés érkezett: a tavaszi választások előtt már ne legyen pályázat. Kétféle indokot említettek: meg kell várni a folyamatban lévő filmtörvény-módosítást, illetve a választások előtt „ne haragítsuk magunkra a Szabó Pistát”. A kormány számára ugyanis igen fontos volt a filmtörvény megalkotásakor szerepet játszó filmrendezőkkel kialakult viszony fenntartása, a „nagyok” jóindulata: az, hogy büszkén lehessen mutatni a „közösen” elkészített filmtörvényre, „a szakma és a politika kéznyújtására”. A kérés nyomán a miniszter elhalasztotta a pályázat kiírását.
2006 januárjában ugyan az ÉS cikke nyomán kiderült Szabó besúgói előélete, a Filmszemle megnyitójakor vetített Rokonok című filmje után mégis a fél kormány ölelte keblére a rendezőt. (Azt, hogy Szabó miként értelmezte ügynöki munkáját „életmentői” feladatnak, s az értelmiség egy csoportja milyen támogató állásfoglalást indított el aláírásgyűjtéssel, bárki visszakeresheti.) Februárban a miniszter előterjesztésére a parlament elfogadta a filmtörvény módosítását, majd befejezte szépen munkáját. Kicsit később, az április 23-ai második választási fordulóban eldőlt, hogy győzött és marad a szocialista–liberális koalíció.
Április 24-én a miniszter utasítást adott a Filmarchívum igazgatói pályázatának kiírására, majd a pályázat megjelent a Kulturális Közlöny május 11-ei számában. A felhívás a szakmai elvárások mellett az előírt 30 napos jelentkezési határidőt szabta meg a pályázók számára (ennek lejárta után, az ezt követő 30 napon belül kell a döntést meghozni). Néhány nappal később a miniszterelnök kabinetfőnöke megüzente a miniszternek, hogy vonja vissza a pályázatot a Közlöny következő számában. A miniszter a kérésnek nem tett eleget, hanem személyes találkozót kért a miniszterelnöktől.
Ez nem jött létre, csak az aktuális kormányülés előtti percekben tudtak szót váltani. Ekkor a miniszterelnök, többek jelenlétében, szóban utasította a minisztert a már kiírt pályázat visszavonására. Döntését nem indokolta. A miniszter, ennek nyomán, maga is utasítást adott a pályázat visszavonására, s nem mondott le, mert tudta: a két hét múlva felálló új kormányban már nem kap szerepet. Egyúttal levelet írt a miniszterelnöknek, amelyben rögzítette, hogy utasítását végrehajtja, ám nem ért egyet vele, és szakmailag problematikusnak tartja közbelépését. A pályázat visszavonása így megjelent a Közlöny következő, május 26-ai számában. Ezen a napon hangzott el az őszödi beszéd.
Az új kormány június 9-ei megalakulása után a téma nem került napirendre. A volt miniszter először október végén publikált internetes naplójában érintette röviden a történteket, majd az ÉS idézte ezt és a pályázat kiírásának és visszavonásának dátumát. Végül a Népszabadság közölt 2007. január 19-én összeállítást az esetről.
Itt tartunk most. Gyürey Vera továbbra is a Filmarchívum igazgatója. Az általa vezetett intézmény alaptevékenységét néha egészen aggályos módon látja el. Jó példája ennek, hogy Gyürey még 2005-ben is a VHS-kazettára történő mentést tartotta az archiválás egyik preferált eszközének, s amikor az egykori IHM-től 123 millió forintos támogatást kapott a filmek digitalizálására, sok hónapi várakozás után az archívum rosszul írta ki a közbeszerzési eljárást. Emiatt, a büntetésen túl, elesett a támogatás felétől. Az is ismeretes, hogy Gyürey nem volt képes a törvényi rendelkezést érvényesítő álláspontot elfoglalni a filmjogok átadása kapcsán: érdemes megnézni a nagy áruházakban potom áron kapható magyar filmek dömpingjét, amihez nincs köze az archívumnak.
Tovább lehetne lajstromozni, s akkor elképzelhető, hogy Szabó István „aljas intrikának” és „szemenszedett hazugságnak” bélyegzi az események vagy történtek rekonstrukcióját, pont úgy, ahogy Bozóki minapi megszólalására is reagált. Ám Castiglione azt is írta: „az udvari embernek szabályoznia kell a viselkedését, olyan módon alakítva önmagát, hogy mások számára vonzóvá váljon, és jó benyomást keltsen.”
- Vendégkönyv [6]