Pártunk és kormányunk ünnepe
„Kíméletlen, embert és eszményt nem kímélő harc folyik ’56 tulajdonlásáért” – mondta a Belügyminisztérium ünnepségén Morvay István államtitkár, jobbára olyan rendőrtisztek jelenlétében, akik az elmúlt évtizedekben, így október végén, buzgó összetartással vigyázták, nehogy valaki nemzetiszínű kokárdát tűzzön a kabátjára, vagy virágot tegyen le a Batthyány-mécses kövére. Az államtitkár legalább őszintén szólt; őszintébben, mint a miniszterelnök, aki szemrehányást tett a fővárosnak, amiért az közös nemzeti ünnepünkön „külön- és ellenrendezvényeket” rendez. A „közös ünnep” párt- és állami rendezvényein kizárólag párt- és állami vezetők (valamint a kormányközeli ’56-os szervezetek vezetői) szólhattak az illetékességi körüknek megfelelő aktuális problémákról. Így a Gólyavárban rendezett (MDF–KDNP-s) pártrendezvényen Für Lajos honvédelmi miniszter az országot fenyegető veszélyekről beszélt, a rákoskeresztúri temetőben rendezett állami megemlékezésen Andrásfalvy közoktatási miniszter kemény szavakkal fedte meg azokat, akik az anyagiakat többre tartják az eszméknél, Balsai István igazságügy-miniszter Kál községben a legújabb igazságtételi törvényjavaslatokat ismertette, a Corvin közben az ’56-os forradalmárok rendezvényén Boross Péter belügyminiszter a közrend és köznyugalom megőrzésére szólította fel az egybegyűlteket, akik viszontag arra emlékeztették, hogy ők már két forradalmi tüntetésen támogatták a kormányt, a Műegyetemen Szabó Iván ipari miniszter a jövő mérnökeihez szólt, a Bem-szobornál pedig, az MDF székháza előtt, ismét Für Lajos, a párt alelnöke a kormány kétéves sikereiről számolt be.
Az ünnepségsorozat megkoronázásaként Antall József pártelnök-miniszterelnök az Operaházban a meghívott párt- és állami vezetők, valamint egyházi méltóságok és a diplomáciai testület tagjai jelenlétében az ország előtt álló feladatokról beszélt. Az ünnepi egyneműséget csak Göncz Árpád zavarta volna meg. Őbelé meg beléfojtották a szót.
Egyetlen folyamatosság
Ha valahol botrány támad, a hivatalos szervek a kormánytól a rendőrségig rendbontók maroknyi csoportjáról szoktak beszélni, függetlenül attól, hogy valóban maroknyi csoport bontotta-e meg a rendet, vagy a fél ország. Most épp az ellenkezője történt. A Kossuth-téren, amikor a köztársaság elnöke az emelvényre lépett, korántsem maroknyi skinhead és néhány neonáci pfujolt és fütyült, hanem a téren összegyűlt sokezres tömeg, korra és nemre való tekintet nélkül – állítja a rendőrség. S ugyanígy Kónya Imre: „Az államfővel szembeni megnyilvánulás nem egy kis csoport, hanem a téren összegyűlt tömeg jelentős részének megnyilvánulása volt.”
Az ellenzéki közbekiáltásokkal ellentétben Kónya Imre igazat mondott. A kiáltozásban nemcsak a skinheadek vettek részt, hanem a rendőrség becslése szerint mintegy 8000 főnyi tömeg nagy része. Csakhogy ez a rész a Bem térről vonult át a Parlament elé, miután a Für Lajosé után még meghallgatta az 1956-os Forradalmi Nemzeti Szövetséget képviselő Tajty Ferenc beszédét az igazságtétel szükségességéről. Éppen erről van szó: az egyenruhába bújó neonáciktól a „csak” rasszista skinheadeken és a részint méltán megkeseredett ’56-osokon át az MDF-nél megülepedett, fontolva antiszemita úri középosztályig és a kormányig a magyar jobboldal egyetlen kontinuum, amelynek mentén senki sincs olyan távol a szomszédjától, hogy bárki bárkit is szélsőségesnek bélyegezhetne.
A főkapitány tájékoztat
A rendőrség, a legfőbb ügyésszel egybehangzóan, azt állítja: a Kossuth téren semmi sem történt, ami rendőri beavatkozást igényelt volna. A keretben bemutatott jogszabályok szerint nyilvánvalónak tetszik: ha az ordítozás önmagában nem is, a náci egyenruhák és jelvények viselése, az árpádsávos zászlók lengetése megalapozza a garázdaság gyanúját, és indokolta volna a rendőri intézkedést. A rendőrség ellenben bagatellizálni igyekszik, ami a rendőrségre tartoznék.
Horogkeresztes jelvények, mondja Bodrácska János budapesti főkapitány: kétfilléres nagyságú sapkajelvényekről van szó, ki láthatta a sötétben, hogy horogkereszt van rajtuk. Egyenruháról szó sincs: ezek a fiúk csupán fekete nadrágot, fekete dzsekit hordtak. A skinheadek legfeljebb 30-40-en lehettek. Ennek látszólag ellentmond, hogy a Keleti pályaudvaron – így a főkapitány – délben 70-80 Miskolcról és Egerből érkező skinheadet igazoltattak; ezeknek azonban a nagy része csak a Kerepesi temetőbe ment ki, utána hazautaztak. Ellentétben Glattfelder képviselővel, az igazolványa nyilván valamennyiüknek rendben volt, mert senkit sem kellett közülük előállítani. Némelyiküktől baseballütőt, boxert vettek el, ez azonban nem volt ok arra, hogy bárkinek az adatait felírják, hisz teljesen életszerű, hogy a kopaszok a temetői ájtatosság után, a vonatindulásig egy kicsit baseballozni akarnak. Tovább csökkentette a Parlament elé érkezők számát, hogy a Kossuth téri metrókijárattól a rendőrök sokukat másfelé terelgették: ebben a skinheadek közé vegyült kopasz nyomozók is segédkeztek. A Parlament épületét megvilágító fénnyel szemben a rendőrségi videók tehetetlenek voltak, a felvevőcsoport elhelyezkedése és a megfelelő lámpák hiánya miatt a rendőrség, ellentétben a jobban felszerelt tévésekkel, ezúttal nem tudott videofelvételeket készíteni.
Értesülések a készülő rendzavarásról nem voltak a rendőrség birtokában; a vidéki skinheadekről akkor értesültek – így Bodrácska –, amikor azok leszálltak a vonatról. Persze akkor nyomban nagyszámú rendőrt vezényeltek a Keletibe. Előzetes információkat a Nemzetbiztonsági Hivatal sem adott.
(Más források szerint az NbH Pintér Sándor országos rendőrfőkapitányt tájékoztatta a 23-i előkészületekről. Súlyos kötelességmulasztás volna, ha nem tette volna, hiszen a Nemzetbiztonsági Hivatalnak törvényben előírt feladata, hogy felderítse mindazon csoportok és személyek tevékenységét, amelyekről és akikről feltételezhető, hogy a törvényben meghatározott bűncselekmények elkövetésére készülnek. Márpedig a bőrfejűek ilyen rizikócsoportnak tekinthetők, hiszen közösség elleni bűncselekmény miatt jelenleg is számos skinhead ellen folyik büntetőeljárás a Fővárosi Bíróságon. Az NbH feladata az is, hogy felderítő munkájával óvja az állami vezetők személyi biztonságát, és információit továbbítsa a rendőrségnek. Ha tehát nem tételezzük fel, hogy az NbH mindezen kötelességét elmulasztotta, azt kell gondolnunk, hogy az információáramlás Pintér Sándor országos és Bodrácska János budapesti főkapitány között szakadt meg.)
Miközben a vészes információhiányról beszélgetünk, Bodrácska János asztalán ott fekszenek a lapunkban is bemutatott neonáci újságok és röplapok. Mint a Népszava október 26-i számából tudjuk, október 22-én egy házkutatás során foglalták le őket, néhány száz méterre a Parlamenttől. A rendőrség egyébként robbanószert keresett (és talált), hiszen 22-én hajnalban 75 kiló ipari robbanószert loptak a Ferencvárosi Rendező pályaudvaron egy vasúti teherkocsiból (MTI-hír). Az egyik röplapon jól olvasható volt: Gyülekező 23-án, a Kossuth téren.
Potyka meséi
„Potyka bácsi”, azaz Porubszky István, az ’56-os Antifasiszta és Antibolsevista Szövetség megalapítója, a „magyarságban gondolkodó, nemzeti érzelmű konzervatív magyar fiatalok” vezetője valaha SZDSZ-es volt. A kispesti szervezetből tanácsolták el, a szervezet szerint szélsőséges nézetei, őszerinte személyes irigység miatt. Pongrátz Gergelyről, az ’56-os Magyarok Világszövetségének vezetőjéről „Potyka” nincs jó véleménnyel: „Már rég Bécsben volt, mondja, amikor én még harcoltam. Engem november végén vittek át a határon, súlyos sebesülten.” Elbeszélése szerint 23-án délelőtt a „fiaival” kopjafát állított a kispesti temetőben, ökumenikus istentisztelet keretében, katolikus, református és evangélikus lelkipásztor segédletével. „Rabbit nem tudtunk szerezni, mondja, de volt egy zsidó kántor, mert két zsidó felkelő is nyugszik ott. Az alapszabályunk tiltja az idegenverést meg az antiszemitizmust. Az istentisztelet után a Kerepesi temetőbe mentünk át, a 21-es parcellában eltemetett felkelők sírjához. Itt szólt egy rendőrtiszt, hogy menjek gyorsan a Keletibe, mert 780 gyerek érkezik Miskolc felől.” A pályaudvar tele volt rendőrökkel. Amikor a gyerekek leszálltak – így Porubszky István –, nyomban körülvették, a pályaudvari őrsre kísérték, sorban igazoltatták őket, és elvették a zászlóikat. (Bodrácska: Lehet, hogy zászlók is voltak, de akkor csak a nyelet vesszük el.) Amikor tiltakozni próbált, a rendőrök hátracsavarták a karját: „lehet, hogy az ujjamat is eltörték”. Az őrsparancsnok goromba volt, ráripakodott, itt csak ő kérdezhet. Ám utóbb telefonon beszélt valakivel, akit „tábornok úrnak” szólított, attól kezdve udvarias lett. (Bodrácska rádiókapcsolatban volt az örssel, de ilyen tartalmú beszélgetésre nem emlékszik.) A pályaudvarról sorokba rendeződve a Kerepesi temetőbe vonultak, itt egy olyan fiatal mondott beszédet, akit Pozsonyban a Fradi-meccsen a szlovák kommandósok vertek meg. Ezután a Pofosz-székházba mentek, a Kolombusz utcába. Itt sokan beléptek a Magyar Forradalmi Ifjúság nevű szervezetbe, de ő a fiait lebeszélte erről, mert nem akarnak semmilyen párthoz tartozni. A gyűlés végeztével a Kossuth téri metrófeljárónál beszéltek meg újabb találkozót, akkor már 2000-en voltak. Az „Árpád apánk, ne féltsd ősi nemzeted”-et énekelve egy nyél nélküli nemzeti zászló alatt vonultak a térre. Ott látták meg a fekete egyenruhás fiatalokat, akikről nem tudják, kicsodák. Ezek kezdtek ordítozni. „Még szerencse, hogy közvetlenül mellettünk állt egy civil ruhás rendőr főhadnagy (?), meg is kértem, hogy szükség esetén tanúsítsa, nem az én fiaim csinálták a cirkuszt.” „Nálunk – folytatja Porubszky István – csak egy feltehetőleg részeg gyerek rendetlenkedett, de nyomban ott termett kilenc civil ruhás rendőr. Amikor a tömeg megindult a tévé felé, ő próbálta visszatartani a fiúkat, de nem lehetett. A Szabadság térről, már megfogyatkozva, a Vörösmarty térre mentek, ott azt kiabálták: „Vesszen Trianon!” („Ezt nem bántam!” – mondja Potyka), onnan pedig a Kossuth Lajos utcába. Ott megint felbukkantak a provokátorok, méghozzá feltűnően drága bőrruhákban, amilyenre az ő fiainak sose telne, és Sieg Heilt kiabáltak. A rendőrök a nyomukba eredtek, de nem bírták elfogni őket. Megkérték, hogy üljön be a rendőrautóba, onnan szólította fel a gyerekeket, hogy menjenek szépen haza, ne álljanak szóba senkivel. „Végül a rendőrök olyan aranyosak voltak, hogy vissza is vittek a kocsimhoz a Kossuth tér közelébe.” (Bodrácska: „Kizárt dolog. Erről nekem jelentést kellett volna kapnom…”) Ki szervezte meg a vidéki gyerekek pesti útját? Ki szervezte a Kolombusz utcai gyűlést? „Ezt én is szeretném tudni – mondja Potyka úr. – Az biztos, hogy a gyerekek érkezéséről a rendőrök előbb tudtak, mint én.”
Ilus néni telefonjai
Ilus néni, Sz. J.-né nyugalmazott matematika–fizika szakos tanár, valaha az 50-es és 60-as években Antall dr. tanártársa volt, családi ismerősei vannak a jelenlegi kormánykörökben. „Ott nem vették a szívükre a történteket – meséli –, azt mondták, egyszer Antallt nem hagyták szóhoz jutni, most meg a Gönczöt. Szerintük így van ez jól.”
Több ismerősének vannak külföldi magyar vendégei. Az egyikük Philadelphiából érkezett, gyakori látogatója az ottani magyar klubnak. „A lányom nem akart elengedni – meséli –, azt hallotta, hogy 23-án tüntetni fognak Göncz ellen, zavargások lehetnek, talán megint kitör a forradalom.” Egy másik család elkésett Mária-napot ünnepelt az Ausztráliából jött rokonaival. Őket onnan hívta fel a családjuk, ne menjenek pénteken az utcára, mert nagy tüntetés készül, esetleg zavargások lesznek. Ezekben a magyar klubokban az MDF-hírlevél jár, meg a Magyar Fórum, csak rosszat hallanak Gönczről, mondja Ilus néni, akivel telefonismeretségünk egyre bensőségesebbé válik. Szeretné, ha a hazalátogató magyarok írásos nyilatkozatot adnának arról, amit elmondtak, ezt azonban nem sikerül elérni. „Akkor én sem adhatom a nevemet, mert ha vizsgálat lesz, én maradok a pácban. De a kezdőbetűket leírhatja.” Leírom, tudom, hogy nem lesz vizsgálat. Nem lesz semmi, marad a nagy homály, forr tovább Csurka István „csendes forradalma”.
(Apropó, kommunistafalók, összeesküvés-szimatolók: a Kossuth téri állami ünnepet, benne a Bem téren felbukkanó lila melegítős határőrökkel a Belügyminisztérium sajtóosztálya készítette elő, a szervezés közvetlen felelőse információink szerint Barsi Tomaj volt. Neki nagy gyakorlata van az ünneprendezésben, a 70-es évek elejétől a KISZ KB agitprop. osztályvezetőjeként, majd a budapesti pártbizottság agitprop. osztályvezetőjeként számos állami ünnep rendezésében vett részt. A Dunagate-ügy idején mint a BM szóvivője ő képviselte a bukó Horváth István belügyminisztert a nyilvánosság előtt. Közvetlenül a választások előtt Gál Zoltán államtitkár ezredessé léptette elő, és azt tanácsolta neki, kérje a nyugdíjazását. Az ezredes azonban számos társával egyetemben a keresztény-nemzeti minisztériumban is megtalálta a helyét. Csurka István úgy mondaná: átmentette a hatalmát.)
Kinek használ?
Antall József miniszterelnöknek, a Csurka-botrány utórezgései közepette, a költségvetési vita és az MDF országos gyűlése előtt, aligha jött jól, ami történt. A csurkisták megint olyan helyzetbe hozták, hogy szabadkoznia kellett egy kínos ügy miatt. És egyúttal védelmébe is kellett vennie, hogy elkerülje az összeütközést pártja jobbszélével, amely ezer szállal kapcsolódik a párton kívüli szélsőjobbhoz. Meg kellett ezt tennie, hiszen látnivaló, az MDF-frakciónak legfeljebb a negyede áll mellette, s az országos gyűlésen helyzete még nehezebb lesz. Igaz, személyes tekintélyével továbbá büntetésekkel és jutalmakkal maga mellett tudja tartani a frakció túlnyomó többségét, de csak addig, amíg lehetővé teszi, hogy hívei Csurkát is szeressék. Miközben Csurka saját pártot szervez a közös pártjukon belül, nem csinál titkot abból (lásd parlamenti felszólalásának szemelvényeit), hogy különpolitikát folytat, és egyre nyilvánvalóbban Für Lajost tekinti az MDF vezérének. Hű belügyminisztere pedig, aki a mozgalmi radikálisokkal szemben a középosztályi tekintélyuralom embere, hogy a Csurka-fronton is megőrizhesse pozícióját, kockára teszi a miniszterelnök nemzetközi jó hírét, és hosszú pórázra engedi a kelekótya skinheadvezéreket meg az összeesküvéseket fortyogtató neonácikat.
„Akik néhány éve lakásokon gyűltek össze, hogy emlékezzenek, borzadva bújnak el mind a neobarokk állami ünnep, mind az emléktáblazúzó, kommunistafaló tömeg elől” – írtuk a múlt héten. Azóta kiderült, nem tehetjük meg. A forradalom évfordulójának megünneplése ismét politikai kérdés, a forradalom hagyománya nem lehet a demokráciát gyűlölő jobboldal tulajdona.
Csak az a kérdés, mit fog csinálni ez a semmiről sem tudó, most semmibe bele nem avatkozó rendőrség, ha a demokrácia hívei is megjelennek az utcán?
Csak az a kérdés, nem erre várnak-e Boross úrék, a mi közép-balkáni, neoweimari köztársaságunkban.
Kapcsolódó cikkek
- Belföld [9]