A magyar külpolitikai újságírás élgárdája a 70-es években politikailag és ideológiailag még teljesen egységes képet mutatott, de stílusában és mentalitásában már kettévált. Az újságírók egy része továbbra sem újságíró volt, hanem két lábon járó, arctalan közleményfolyam, a hivatalosság megtestesülése (Várnai Ferenc, Kulcsár István, Moldoványi Ákos stb.). A televízió külpolitikai fórumain azonban már ott ültek az antiújságírók mellett az igaziak is, akik a nemzetközi (szabad) sajtó világához kötődtek, annak értékrendjével, szakmai és stilisztikai normáival mérték magukat, természetesen a rendszer iránti színlelt vagy átélt lojalitásból következő megszorításokkal (Hajdú János, Heltai András, Kalmár György, Avar János, Chrudinák Alajos stb.). A két csoport között igen erős volt a kontraszt, és e kontraszt érzékelésének megvolt a maga szerepe a tévénéző társadalom polgári mentalitásának erősödésében.
Chrudinák Alajosnak múlhatatlan érdemei vannak abban, hogy a külpolitikai újságírás világszínvonala belopakodott a pártállam televíziójába, úgy is mint a külpolitikai adások főszerkesztőjének, és úgy is mint a maga szakterületén imponálóan tájékozott és egészen rendkívüli kapcsolatrendszerrel rendelkező tudósítónak. Ennek a kapcsolatrendszernek a kiépítését nyilván megkönnyítette az a tény, hogy Chrudinákot a szocialista akkreditáció és Arafat csókja hitelesítette a szovjetbarát arab körökben, de a tehetségét és a szakmai tudását nem a párttagkönyvére kapta.
A sérelmi tőke
A pártállamból a leglojálisabb politikai újságírók is komoly sérelmi tőkét hoztak magukkal az új világba. Mindannyian szükségszerűen belekeveredtek irányzatok és személyek harcába, az eredendően nem politikai természetű konfliktusaikat is átpolitizált formában játszották le, mindenki egy járókában rugdalózott, és egy párttal állt szemben. Ezzel az egy párttal, amelynek a politikája nem volt sem egységes, sem változatlan, sem következetes, senkinek a viszonya nem lehetett konfliktusmentes. Elég tehát ezeket a rendszeren belüli konfliktusokat a rendszer egészével való viaskodás értelmezési keretébe átvetítenie annak, aki a kommunizmus üldözöttjének státusába kívánkozik.
Erre a státusra Pálfy G.-nek és Chrudináknak egyaránt szüksége volt, de nem egészen ugyanúgy, és nem egészen ugyanazért.
Pálfy G. István a párt népi konzervatív irányzatának harcosa volt. A problémákat felnagyító, „túldramatizáló”, „a társadalmunk iránti bizalmat” kikezdő negativista újságírás ellen hadakozott, miként a jelenben, azonképpen a múltban is. Emellett azonban gyakran szólt a határokon túli magyarságról, történelmi tudatunk sorvadásáról, Illyésről és Németh Lászlóról is. Az avantgárd nyugatossággal szemben képviselte a népközeli realizmus értékeit és a közérthetőség követelményét, s a Magyar Ifjúság serdülő olvasóinak ebből az ízléskörből ajánlott a rendszer iránti bizalom erősítésére alkalmas szerzőket, Darvas Józsefet, Veres Pétert, Simon Istvánt, Juhász Ferencet, Váci Mihályt, Garai Gábort stb.
Pálfy G. minden jót és rosszat, amit életében csinált, nevelői célzattal csinált. Népnevelői mentalitással pedig sok mindent lehet jól csinálni, de a demokrácia világába illeszkedő, pártatlan hírműsorokat, azt nem lehet. Pálfy G. a legkevésbé neki való szerepben kapta meg élete nagy lehetőségét, és ez bizony lélektanilag igen nehezen átélhető helyzet.
Chrudinák Alajos viszont pontosan azt csinálta, amire az Isten teremtette. A televíziós személyiségek népszerűségi listáján Pálfy G. az utolsók között, Chrudinák az elsők között van. Az MTA Szociológiai Intézetének reprezentatív felmérése szerint még azok az újságírók is a szakma öt „legnagyobb egyénisége” közé sorolják őt, akiknek kétharmada ellenzéki pártokra szavazna, 85 százaléka nem értene egyet a médiaelnökök felmentésével, a tévé hírműsorai közül leginkább az Egyenleggel rokonszenveznek – tehát túlnyomórészt a másik oldalon állnak.
A forradalmi kontinuitás
A Magyarok Istenének nagy az állatkertje, de igen ritka benne az olyan vad, amelyet egyszerre véd az országos és a határokon túli népszerűség, a hazai és nemzetközi szakmai presztízs és a kormányzó hatalom. Hogyan tudja valaki ezzel a háttérrel kiejteni magát másfél évtizede sikerrel védett pozíciójából akkor, amikor a kirúgása az adott helyzetben egyáltalán nem áll a kirúgó érdekében?
Chrudinák valószínűleg a saját imázsának az áldozata. Ő a golyózáporban cikázó, szívtipró száguldó riporter, aki mindenhova és mindenkihez bejut, s – legalább messze földön – azt az oknyomozó, véleményütköztető újságírást műveli – és művelteti munkatársaival –, amit közelebb nem lehet. Ezzel az imázzsal összeegyeztethetetlen az a hétköznapi konformizmus, amely az ő órendszerbeli tevékenységének természetes létfeltétele volt, s ezt a létfeltételt, ezt a konformista alapot kell most utólag önképének és önérzetének védelmében letagadnia abból a küzdelemsorozatból, amelyet a pártállami időkben komoly politikai erők ellen és komoly politikai erőkkel a háta mögött megvívott. Mintha ez utóbbiak nem is léteztek volna, nem is tartoztak volna a rendszerhez, és nem is lehetett volna rájuk támaszkodni például 1988–89-ben, amikor a kritika fegyverét közeli célpontokra irányította át.
Chrudinák első megjelenése a nyilvánosságban, amennyire ezt a könyvtárakban vissza lehet keresni, egy iskolás fogalmazású utószó volt Juszuf Idrisz általa fordított A bűn című kisregényéhez 1964-ben. („Aziza történetének elolvasásakor nem szabad megfeledkeznünk arról, hogy Juszuf Idrisz kispolgári író, aki az 1952-es [egyiptomi – r. s.] forradalom ideológiáját vallja, vagyis az antagonisztikus osztályok kibékítését hirdeti. Az író nem látja tisztán az osztályellentétek igazi okát, és így történhetett meg, hogy a regény végén egy táborba kerülnek az Aziza tragédiáján megrendült napszámosok, hajcsárok és hivatalnokok.”) Ettől kezdve a pártállam összeomlásáig senki nem tud olyasmit idézni Chrudináktól, ami ne fért volna bele az MSZMP politikai spektrumába, ellenben számos interjújából idézhetjük azt, hogy őt 1956 után ok nélkül, „igazságtalanul” ebrudalták ki a felsőoktatásból.
Chrudinák életművének 1956-tól napjainkig tartó, töretlen forradalmi kontinuitása, ami az ő mostani önarcképének az alapvonása, olyan képtelen fikció, amelynek tények tömegén és milliók emlékezetén kell áttörnie. Ehhez az áttöréshez kell az az iszonyatos indulati erő, amellyel Chrudinák hosszú leveleinek hosszú sorozatában 1991 nyarától mostanáig fokozatosan lehetetlenné tette jelenlétét a televízióban.
Chrudinák önmaga örök forradalmárként való elfogadtatásában nemcsak a szavait hitelesítő népszerűségére és a hétköznapi tudat felejtő készségére támaszkodhat, hanem a személyéhez fűződő romantikus képzetekre is. Azonkívül Chrudinák valóban őszinte. Olyan lendülettel hazudni, ahogy ő hazudik, csak őszintén lehet. Bizony a mi gyarló emberi tudatunk az úgynevezett kognitív disszonancia feloldása, az énképünkkel összeegyeztethetetlen tények elfojtása érdekében valóban csodákra képes…
Az önmagát beteljesítő mánia
1986-ban a Magyarország egy cikkében példaként megemlítik, hogy Chrudinák nem járult hozzá ahhoz, hogy Friderikusz Sándor az interjúkötetében megjelentesse a vele folytatott nyilvános beszélgetés anyagát, de nem szóltak az ügy Friderikuszra nézve meglehetősen kínos és Chrudinák eljárását igazoló előzményeiről. A cikket igen nehéz a főszerkesztő elleni eltökélt támadásként olvasni. Chrudinák reagálása a következő lapszámban terjedelmében és hangvételében is meghökkentően aránytalan volt. Többek között azt írta, hogy a cikk „mások sugalmazására készült”, s őt valaki valamiért provokálja.
Ha más nem, ez az epizód már a kívülálló számára is sejteti, hogy Chrudinák személyisége némi üldözési mániával terhelődött a valóban skizofrén léthelyzetben végigdolgozott évtizedek alatt.
Chrudinák Hankiss Elemérhez írott sok-sok levele közül éppen egy tucat került nyilvánosságra részben a Magyar Fórum hatrészes „Chrudinák harca” című sorozatában, részben a napilapokban (Pesti Hírlapban, Népszabadságban). Chrudinák legutolsó levele szerint több tucat ilyen levelet írt, de már a nyomtatásban olvasható töredékben is a szöveg elképesztő redundanciája, a szóról szóra ismétlődő szövegrészek tömege tűnik fel. A legterjedelmesebb levél (Pesti Hírlap, 1992. aug. 15.) szövegének 80 százaléka például benne volt már gyakorlatilag azonos fogalmazásban korábbi (nyomtatásban megjelent) leveleiben is. Chrudinák újra és újra és újra rögeszmésen leírja ugyanazt. A közvetlenül nyilvánosság elé szánt levelek is egy lendületből, szerkesztetlenül áradnak ki a főszerkesztő tollából.
A televízió egészét, illetve a műsorok tömegét érintő változások, a műsorszerkezet átalakulása, a „nézőaltató” Közjáték beiktatása a második esti főműsor elé, az adásidő csökkentése a műsorszórási díjjal való kényszerű takarékosság miatt stb. mind kifejezetten a Panoráma elleni merényletként értelmeződnek.
Ez a levélfolyam egy mániákus lélek önigazolásba merült, önkontroll nélkül írt szövegsorozata.
A türelem tövist terem
Hankiss Elemérnek tulajdonképpen nem most és nem is a Pálfy G. István ominózus levelével egy időben megjelent Chrudinák-levél után, hanem már az augusztusban, a Pesti Hírlapban közölt nyílt levél után is azt kellett volna mondania, hogy elég. Nemcsak azért, mert lehetetlen a belső rendet fenntartani egy olyan intézményben, ahol az elnök mocskolásának nincs gátja, hanem azért is, mert azzal a pártos elvakultsággal és kirobbanó gyűlölettel, amelyről már az a levél is tanúskodik (lásd: a keretben közölt részletet) nem lehet közszolgálati médiában politikai műsort szerkeszteni. Akkor sem, ha ezzel a televízió is és a nézők is sokat veszítenek.
Hankiss kivárása, békülési kísérlete, a külpolitikai szerkesztőség műsorainak megosztására, a lefokozott Chrudinák megtartására vonatkozó ajánlata a külvilágnak szóló jelzés volt. Azt az elnök nem hihette, hogy Chrudinákot bármilyen gesztus megállíthatja.
Másképp reagált a főnök menesztésére A hét, illetve a Tv-híradó szerkesztősége, és másképp a Panorámáé. A Panoráma szerkesztőségét egy karizmatikus főszerkesztő tartotta egyben, s a szerkesztőség reagálásában volt tartás. A kívülről jött utódot visszautasították, a véleményüket Hankiss tilalmát elegánsan megkerülve a Pesti Hírlapból idézett szöveggel kifejezésre juttatták, a világtérkép előtt üresen hagyták a műsorvezető helyét.
A Tv-híradó és A hét viszont a főszerkesztők ügyében a hírszolgáltatási kötelezettségét sem teljesíti Pálfy G. leváltása óta. A híradó nem informált Tőkés László tiltakozó gesztusáról, A hét a heti esemény-összefoglalójában meg sem említette Chrudinák leváltását.
Ezek az ellentétes reagálásmódok mindenesetre kifejezik a két „áldozat” közötti „súlykülönbséget”.
Hivatkozott cikkek
- Belföld [7]