Az 1986. decemberi konferencia három évtized után az első nagyobb szabású, szervezett összejövetel volt Magyarországon, ahol a magyar forradalomról hazugság nélkül, tárgyilagosan, vagy éppen nyílt rokonszenvvel beszéltek a résztvevők.
A konferencia kezdeményezője Donáth Ferenc volt. 1985 tavaszán az ő lakásának konyhájában (!) jöttünk össze néhányan, s ekkor fejtette ki Donáth azt a jó ideje érlelődő tervét, hogy a forradalom 30. évfordulóján elébe kell vágni az 1981-es 25. évfordulóéhoz hasonló hivatalos hazugság-és rágalomkampánynak, s nyíltan elő kell állnunk a magunk igazságával, lehetetlenné téve a hatalom propagandájának gátlástalan terjesztését.
Donáthnak azonban ezen túlmenő elképzelései is voltak. Ennek az 1985-ös évnek a kora nyarán került sor a monori találkozóra, ahol először – és utoljára – sikerült összehoznia a radikális ellenzék és a Kádár-rendszerrel egyre elégedetlenebb reformerek különböző csoportjait. Az ’56-os konferenciát Donáth Monor folytatásaként, az egész ellenzék egységének és közös nemzeti törekvéseinek kifejezéseként képzelte el. A tervezett konferenciának mintegy a nemzeti történelem folytonosságába kellett beállítania az egységbe kovácsolódó ellenzéki mozgalmat.
A konferencia előkészítése ennek megfelelően, széles nemzeti alapon történt, s Donáth még Monoron megbeszélte Csoóri Sándorral és Csurka Istvánnal, hogy a népi mozgalom képviseletében részt vesznek a tanácskozáson.
A konferenciát előkészítő rendszeres megbeszélések 1985 őszén kezdődtek, s két-három hetenként követték egymást a résztvevők, Donáth Ferenc, Vásárhelyi Miklós, Mécs Imre, Kis János, Kenedi János, Hegedűs B. András és Litván György lakását. Amikor Donáth egészségi állapotának rosszabbodása lehetetlenné tette, hogy a tanácskozás egyik fő referátumának előadója legyen, Széll Jenőt kértük fel erre a szerepre, s őt is bevontuk az előkészületekbe. Donáth erejéből már csak az itt közölt töredék elkészítésére futotta.
Mindenekelőtt egy ’56-os kronológia és egy dokumentum-válogatás összeállítása látszott szükségesnek. Az előbbire eredetileg Pető Iván kapott megbízást. Az ő munkáját amely az októberi és novemberi forradalmi napokra szorítkozott, később Hegedűs B. András, Kozák Gyula, Litván György és Szabó Miklós dolgozta át, és terjesztette ki az 1953 és 1963 közötti időszakra. A főbb forradalmi dokumentumok gyűjteményét Kenedi János állította össze. (Ennek szamizdatkiadása technikai okokból nem készült el idejében.)
Az előkészületek legfontosabb és leginkább időigényes része az előadások témájának kijelölése, szövegük egyeztetése és elfogadása volt. A monori minta nyomán ugyanis az a döntés született, hogy a konferencia minden résztvevője a meghívóval együtt előre megkapja a referátumokat, mert ezáltal a rendelkezésre álló egész idő vitára fordítható.
Így alakult ki a négy előadásból álló tematika: A történelmileg első kommunista reformkísérlet és meghiúsítása (Vásárhelyi Miklós); A forradalom „felülnézetben”, a Nagy Imre-kormány és a különböző társadalmi és politikai erők (Széll Jenő); A forradalom „alulnézetben”, diákmozgalmak, fegyveres csoportok (Mécs Imre); végül pedig: A kádári restauráció és megtorlás (Kis János).
A referátumokat többször is megvitattuk és átdolgoztuk, hogy kiküszöböljük az átfedéseket és a komolyabb tartalmi ellentmondásokat. A végleges szövegek bizonyos fokig akkori közös nézeteinket is kifejezik.
A tanácskozás személyi összetételét a lehetőség szerint szélesnek, sokszínűnek, az akkori fő szellemi erőket méltón reprezentálónak terveztük, annak ellenére, hogy a lazuló, de még egyértelműen pártállami viszonyok között csakis konspiratív formában, magánlakásokon lehetett megrendezni. Ez a körülmény eleve, s nem is csak számszerűen korlátozta a meghívandók körét.
Természetesen mindenekelőtt az ötvenhatosok akkor különböző csoportjai és vezető egyéniségei jöttek számításba. Nekik, sokéves kényszerű passzivitás után, ez volt a „visszatérés” pillanata. Különösen fontosnak éreztük a munkástanácsi vezetők aktív részvételét.
A történészek közül elsősorban azokra gondoltunk, akik – bármely korszak specialistái – fogékonyak a magyar történelem és politika legújabb kori sorsproblémái iránt, s el mernek jönni a tanácskozásra, azaz helyzetüknél fogva el is jöhetnek, s nem „jelentik” a meghívást hivatali főnöküknek vagy egyenesen a rendőrségnek. Külön súlyt helyeztünk a „céhen kívüli”, ellenzéki beállítottságú és a legfiatalabb történészek meghívására.
Fontos csoportot alkottak az írók, akik közül a témában érdekelteket és a közismerten közéleti és ellenzéki beállítottságúakat vettük fel a listára.
Végül a demokratikus ellenzők vezető intellektuális csoportjának aktív részvétele azt fejezte ki, hogy ezek a fiatal filozófusok, szociológusok és politikai gondolkodók, ha többségükben más irányból indultak is, a kommunista rendszer elleni harcukban az ’56-os történelmi és nemzeti folytonosság alapjára helyezkedtek.
A konferencia számára Donáth mindenképpen 1986 októbere előtti időpontot akart választani. Eleinte a késő tavaszra, esetleg Nagy Imre június eleji 90. születésnapjára terveztük, ezt azonban az előkészületek elhúzódása miatt nem tudtuk tartani, akárcsak a következő, szeptemberi időpontot. Októbert a várható fokozott készültség miatt kellett kihagyni. A végül november elejére kitűzött konferenciát azután az írók kérésére kellett elhalasztani. November végén tartották ugyanis az írószövetség döntő fontosságú közgyűlését, ahol éles összecsapásra készültek a hatalommal, s pozíciójukat nem kívánták eleve megnehezíteni azzal, hogy előzőleg részt vesznek egy illegális rendezvényen.
Mindenképpen ragaszkodni akartunk azonban a 30. évfordulót jelképező 1986-os évhez, annál is inkább, mert az MSZMP és a médiumok propagandistái ezúttal minden eddigit felülmúló mértékben „foglalkoztak” az évfordulóval. A Velünk élő történelem című tévésorozatot és a rádió interjúsorozatát Berecz János egy november 4-i szolnoki ünnepséggel koronázta meg, a Kádár-rendszer ottani és akkori születését és legitimitását hangsúlyozva.
A végleges időpont ezért december 5-e és 6-a lett, a helyszín pedig Eörsi István Belgrád rakparti lakása, amelynek tágas sarokszobájában, ha szorosan is, elfért kb. 60 meghívott. A szervezést Kenedi János, Rajk László és a Beszélő készítői végezték.
A monori tapasztalatok alapján is számítanunk kellett a rendőrség megjelenésére. (A monori kempingben a második napon táborozott le mellettünk a BM lakókocsija.) Ez tette szükségessé a szigorú meghívásos rendszert, amely azonban a második napon már kissé lazulhatott, mivel a hatóság semmilyen formában nem mutatkozott. Tegyük hozzá: utólag sem, a szokásos munkahelyi felelősségre vonások formájában. Még ma sem tudjuk, hogy e „mulasztás” okát a BM magabiztos nagyvonalúságában keressük (nem volt jellemző vonása), vagy egyszerűen abban, hogy nem szerzett tudomást a népes összejövetelről (ami ugyancsak valószínűtlen, tekintettel a vezető ellenzékiek folyamatos megfigyelésére).
A tanácskozáson a meghívottak – néhány kivétellel – pontosan megjelentek. A második napon némileg növelték a létszámot azok az érdeklődők, akik tudomást szereztek az összejövetelről. Összesen kb. 70 fő vett részt a konferencián.
Mindenki nagy veszteségnek érezte a „népi” írók két vezető alakjának, Csoóri Sándornak és Csurka Istvánnak az utolsó pillanatban érkezett lemondását, ami az íróközgyűlésen a hatalommal szemben aratott váratlanul nagy győzelemmel és a nyomában kialakult rendkívüli feszültséggel volt magyarázható. Csurka István utólag, Vásárhelyi Miklóshoz intézett 1987. július 19-i levelében így indokolta meg távolmaradásukat: „Igen, mi lapot akarunk, Hitelt, és ha ezt csak azon az áron kapjuk meg, hogy nem veszünk részt ilyen ellenzéki megnyilvánulásokon, akkor nem megyünk el. A közgyűlés után ezért nem mentünk el ketten az ’56-osra, meglehet helytelenül, de nem erkölcstelenségből, hanem politikai számításból.” (Népszabadság, 1991. május 11.)
Csoóriék távolmaradása kétségtelenül levont a konferencia össznemzeti jellegéből, jóllehet képviseletükben megjelent Tornai József, Lezsák Sándor és rövid időre Für Lajos is. Másfelől eleget tett a meghívásnak néhány szabad szellemű MSZMP-tag, mint Hajdú Tibor és Lackó Miklós, valamint az 1968-ban ellenzékivé lett Hegedűs András egykori miniszterelnök, aki, érthető módon, egy időre a vita középpontjába és a kérdések össztüzébe került.
A négy félnapos részből álló tanácskozás mindvégig élénk, sőt izgalmas és magas színvonalú volt, nem utolsósorban annak köszönhetően, hogy a résztvevők köre korra, társadalmi és politikai hovatartozásra nézve igen változatosan alakult. Legalább négy nemzedék volt jelen, munkások, értelmiségiek, illegális kommunisták és keresztény nemzedék, a Kádár-rendszer börtönviseltjei és korábbi támogatói ültek egymás mellett. A fiatalok éles és okos kérdéseket tettek fel az ’56-osoknak, a történészek – többek között – a munkástanács-vezetőkkel, s ezek egymással igyekeztek fontos részleteket tisztázni, a filozófusok és írók a forradalom jellegét, szellemét, utóhatását elemezték. Felszabadult, sok humorral és iróniával is átszőtt, de mindvégig felelősségteljes, éles, de mindig barátságos polémia, tehát igazi tisztázó vita jellemezte ezt az első hazai ’56-os tanácskozást. Nyoma sem volt még benne annak á kisajátító és kirekesztő acsarkodásnak, amely 1956 emlékét és örökségét napjainkban körülveszi.
A sikeres és emlékezetes konferencia utóélete és „sajtója” már korántsem alakult ilyen szerencsésen.
A „konspiráció” természetesen csak az előkészítésre és a tanácskozás zavartalan megrendezésére vonatkozott. Utólag a konferencia hírét, programját és anyagát nyilvánosságra kívántuk hozni. Tekintettel kellett azonban lenni a nem „marginalizálódott” ellenzéki, hanem állami állásban lévő vagy éppenséggel párttag résztvevők szempontjaira, s ezért nem akartuk rögtön igénybe venni a hazai ellenzék akkori egyetlen igazán hatékony médiumát, a Szabad Európa Rádiót. Túlzott óvatossággal – hazai orgánum hiányában – előbb a külföldi baloldali lapokban akartunk hírt adni a tanácskozásról. A római L’Unitá-ban jelent meg egy rövid közlemény, majd a párizsi Magyar Füzetek 17., ugyancsak „évfordulós” számában egy rövid beszámoló, Budapesti ellenzéki tanácskozás 1956 értelméről és feladatairól címmel. Sajnos a Szabad Európa Rádió magyar osztályának munkatársai megsértődtek kezdeti mellőzésük miatt, s ezért később sem – amikor már lehetett volna –foglalkoztak a konferencia anyagának ismertetésével. Az esemény híre és üzenete ily módon viszonylag kevés emberhez jutott el, s így a hivatalos tájékoztatás is könnyen agyonhallgathatta.
Szándékunkban állt természetesen az egész előadás és vitaanyag publikálása, de annak idején ez is csak félig sikerült.
A konferencia előadásainak teljes szövegét és az erre az alkalomra készített 1953–1963-as kronológiát 1987-ben a párizsi Magyar Füzetek és a New Jersey-i Atlanti Kiadó publikálta az Adalékok az újabb kori magyar történelemhez sorozatban, A forradalom előzményei, alakulása és utóélete címmel. A következő évben, 1988-ban Vásárhelyi Miklós és Kis János tanulmánya, valamint Magyar Bálint hozzászólása már legálisan is megjelenhetett a Medvetánc 1988. 2–3. számában.
A kétnapos vitaülés jegyzőkönyvét, amelyet hangfelvétel alapján készítettek, majd minden felszólalónak átadták javításra és jóváhagyásra, végül Szilágyi Sándor és Hegedűs B. András állította össze, és a Beszélő-csoport adta ki sokszorosított szamizdat formájában 1987-ben. Az elkészült példányok legnagyobb részét azonban – egy rajtaütésszerű igazoltatás során – a rendőrség megtalálta és elkobozta Kőszeg Ferenc gépkocsijából. Csupán néhány példány maradt fenn, s ez tette lehetővé a jelenlegi, a szélesebb olvasóközönség számára lényegében első kiadást.
Bármily messze van is már „történelmileg”, úgy véljük, indokolt és érdemes visszanyúlni a hat évvel ezelőtti, első ’56-os konferenciához, amelynek sok eredeti megállapítása és tényrögzítése, de még inkább tárgyilagos és baráti vitaszelleme talán ösztönzéssel és példával szolgálhat az 1956-tal foglalkozó további politikai és tudományos tanácskozásoknak.
- ’56 [6]