Nagy Mónika Zsuzsanna

Nyomtatóbarát változat

A forradalom előtt hogyan élt, mit csinált és hogy került a Corvin közbe?

Lőrincen laktam a Fecske utca 11.-ben. Ott dolgoztam a Villamosforgó Gépgyárban mint raktárkönyvelő. Október 23-án* éppen színházba készültünk, a Nemzetiben ment a Traviata. A kolléganőmmel úgy beszéltük meg, hogy vár engem az Üllői út sarkán, és hét órára ott leszünk a Nemzetiben. Szépen elindultam Lőrincről, már úgy vittem be a ruhámat a munkahelyemre, hogy ne kelljen hazamenni felöltözni. Nyugodt lélekkel jövök, de az István Kórház környékén akkor már azt mondogatták, hogy nem megy a villamos, a körúton tüntetés van, most már csak gyalog lehet menni… És lehetett is hallani lövöldözéseket, zajt meg kiabálást… Így értem ki lépésben, és akkor már láttam, hogy az Üllői úton tankok jönnek, az utca sarkán már üvegcserepek voltak, az ablakok, kirakatok betörve. Akkor kiabálták, hogy megjött a csepeli csoport, hát azok nekiestek ott egy tanknak, szerelték széjjel. Onnan továbbmenni már nem lehetett, sőt, ugye, ahogy van a Corvin mozi, az árkádok alatt betolták a népet, mindenki menekült, mert teljesen bizonytalan volt, hogy nem éri-e valami baj. A többiekkel együtt én is befurakodtam oda, és ahogy ott tébláboltam, egy csomó fiatalember volt körülöttem, jöttek, mentek, kiabáltak, szaladgáltak. És egy társaság azt mondja nekem, hogy ne itten toporogjunk, hanem menjünk oda a mozihoz, és bemegyünk… Fogták, berúgták az ablakot, ami van az ajtón, és akkor nekem még volt egy olyan kis színházi ridikülöm, és kiveregettem vele az üveget, hogy be lehessen ott valakinek férkőzni. Akkor valamelyik bement, és kinyitotta az ajtókat, így tudtunk bemenni. Hát énnekem így kezdődött az ’56-os szereplésem, már amennyire ezt szereplésnek lehet mondani… Fölmentem, ott volt egy ilyen kis dohányzószerűség, egy ilyen pihenőrész, leültem egy fotelba. A fiúk meg fogták magukat, de mind annyira szorongatta a kabátját, ballonkabát volt rajtuk, és odaálltak az ablakokhoz. Az egyik odajött, és az ölembe odadobott egy táskát, egy ilyen beszkártista táskát. Ahogy az ölembe dobta, nekem kiugrott a lábam. Mondom neki, öcsi, mi a jó istent raktál ide nekem, majd leszakad a lábam, ő meg vigyorgott, és továbbment. Gondoltam magamban, ennyi pénz! És ahogy elment, fölnyitottam a táskát, akkor elhűlt bennem a vér, mert láttam, hogy tele van tölténnyel, és amikor jött vissza, én mondom neki, hogy te jó isten, én hova keveredtem! Azt mondja, hát innen már te nem mész el, most már belecsöppentél, maradj csak itt! Hát nem is mehettem volna, még ha akarok sem. Ez volt október 23-án 6 és mondjuk inkább fél 6 és 7 között. Az utakat már lezárták, kijárási tilalom lett. Ez a három-négy fiatalember, akiről én csak később tudtam meg, hogy kicsodák, mert nem mutatkoztak be… De az igazság az, hogy a legelsők között volt az Iván Kovács László, és az elsők között volt a Szabó László, és volt ez a beszkártista… Nekem csak az tűnt föl, hogy mind olyan jól öltözött, ápolt gyerekek voltak. Amit utólag lehetett hallani, hogy a csőcselék meg ez meg az, az nem ők voltak. Akik ott kezdtek, nem a csőcselék volt. Akkor az egyik hirtelen elkezdett kiabálni, hogy jaj, meglőttek, valamelyik itt vérzik! Mondom, gyerekek, hátha segíteni tudok, mert én nővér vagyok bizonyos fokig!

Hol szerezte a nővéri képzettségét?

Volt nővéri képesítésem a Katona Kórházból, ott a Gyáli úton, de hát az egy rövid kis idő volt. Hát akkor már innen ki sem teszed a lábad, akkor te már itt vagy közöttünk, neked itt a helyed! Mert kérdezték éntőlem korábban, hogy te hová tartozol. Mondom, hogy tulajdonképpen én magam sem tudom, hogy hova tartozom, egyelőre itt vagyok, se jobbra, se balra nem tudok menni. Lementem, összeszedtünk törülközőket meg konyharuhát, amit épp ott a Corvin moziban a büfében tudtunk, és hát gyorsan elláttam őket. Aztán átmentem a Corvin köz 4.-be, és megkérdeztem a házmestertől, hogy van-e a házban orvos. Mondta, hogy az első emeleten most végzett a dr. Török Feri, menjek föl és szóljak neki! Ő minden további nélkül lejött, segített. Ott volt egy ilyen munkásszállás, és azt mondta a házfelügyelő, igénybe vehetjük, volt vöröskeresztes láda meg minden. Itt kezdődött egy ilyen ideiglenes kötözőhely. Később ebből egy egész nagy kötözőhely lett, több orvos jött már a környékről. Ott ismertem meg a Vén Pistát, és kérdeztem tőle, hogy öcsi, te mihez értesz. Mondja, hogy mentős, hát mondom, akkor maradj itt, te leszel a mentősünk! Aztán ő hurcolta a betegeket a 2. számú sebészetre, általában meg a Péterfy Sándor utcai kórházba, meg a környéken, ami a legközelebbi hely volt. Így keveredtem én ebbe az egész dologba bele. Szóval belesodródik az ember akaratán kívül…

Kikre emlékszik a legelsők közül?

Ők nem mutatkoztak be, annyit tudtam például, hogy az egyik Jancsi… Jó pár nap múlva tudtam meg csak az Iván Kovács nevét is, és hogy őneki ott van egy kis csoportja. Hát tulajdonképpen ők voltak a legelsők, egyetemisták, 24-én megjelentek a Víg utcai kapitányságról egy nagy teherautóval. Akkor jöttek a kék rendőrök, fegyvert osztogattak, ők is harcoltak. És jöttek a honvédségtől szintén egy nagy teherautóval. Ugye az egész forradalom csak tíz napot tartott, de az első, nehéz időkben ez a társaság volt legelőször ott. Iván Kovács, Szabó László, ez a beszkártista Jancsi, hallottam még a Márton András nevét, ő katonatiszt volt. Hat napig vagy öt napig egy egész különálló csoport harcolt ott, és nem volt különösebb főparancsnok meg alparancsnok. Ott egyszerre dobbant a magyar szív, és nem volt az, hogy valaki hadnagy vagy főhadnagy vagy tábornok vagy ki, mert letépték a sarzsijukat a katonatisztek. Én még annyi csillagot életemben nem jártam, mint akkor! Mert annyi aranycsillag volt ott a földön, hogy az bámulatos! Szép volt, tiszta volt, nagyon felemelő dolog volt az egész! Mind fiatalok voltak!

Zsuzsa néni sem volt olyan nagyon idős.

Hát én a 35 évemmel már komolyabban vettem meg láttam a dolgokat, mint ezek a huszon-egynéhány éves gyerekek. Mert ezeket vitte a hazaszeretet, a lelkesedés, a forradalmi láz. Először engem ez abszolút nem vitt! Megmondom őszintén, kétségbe voltam esve, hogyan fogok én hazamenni. Meg ott van a két gyerekem a Lövölde téren, mi lesz velük? De aztán annyira magával ragadott ez a dolog, meg jöttek a sebesültek… Nem is lehetett ott már nagyon gondolkodni, hogy most bajunk lesz, vagy meghalhatunk vagy meglőhetnek… erre egy percig sem gondoltunk. Én ahogy mondtam, színházba készültem, és ki voltam szépen díszítve, rendbe voltam rakva. A házmester látta, és azt mondta, jöjjön, anyósomnál a cselédszobában meglesz, addig ott van helyünk, és minden nap itt aludhat. És nem fogja elhinni, hogy a házfelügyelő, Gémesi Sándornak hívták, kommunista volt, sztahanovista nyomdász volt, zsidó volt. Amit máma furcsán hallok, hogy ez az ember zsidó létére, kommunista létére, sztahanovista nyomdász létére mellénk állt. Énelőttem akarta ezt a díszoklevelét, ami a falon volt, megfordítani. Mondtam, ne fordítsa meg, engem nem zavar! Adott időben, amikor szükség van, mondom, maga magyar ember, nem? Hát aztán a többi mit érdekel, az egy különálló dolog, hogy valaki hogy gondolkodik. De ő magyarul gondolkozott, mert helyet adott, segített, összeszedett nekünk rengeteg gézt, ezzel ő már bizonyított. Hát énrám az nem tartozott, hogy ő teszem azt lehetett volna nazarénus is, és lehetett volna ávós is, mert nem jelent semmit, mert ott, akik harcoltak, voltak ávósok is.

Hogy kerültek oda ávósok?

Hát ahogy a Kiliánból jött a katonaság. Most mondjam azt, hogy a szomszédom is, aki ávós volt. Mert én a szomszédomhoz kijöttem ide a Lövölde térre, és mondtam, Jóska, gyere ide mihozzánk, védve leszel! Mert rátettek neki egy cédulát az ajtajára, hogy családostul kiirtunk. Valaki szórakozott velük. És erre mondtam, hogy gyere, és el is jött énvelem, és ott volt lent nálunk a kötözőhelyen. Ő megismert embereket ott, és azt mondta, ez is velem volt a Bajcsy-Zsilinszkyben. Mert a Bajcsy-Zsilinszkyben ávósok voltak. Ez egy laktanya, őket ott képezték ki. Ez az Olasz Jóska felismerte őket, akkor nyilván tudta; hogy kik azok. És mondta nekem, hogy te, én elájulok, nem hiszed el csak most látom, azért nem halt meg az emberben a magyar vér, nézd meg, ezt is a Bajcsyból ismerem, azt is… Mondom, jól van, csak itt ne dicsekedjél evvel, mondtam neki, nagyon helyes, csak harcoljanak, ez az ő dolguk, csak te itt ne beszéld ezt el. Aztán később lehozták azt a szerencsétlen jogászt, egy négyes-ötös csoport, le akarták vinni a pincébe, mert ráfogták, hogy ávós, közben nem volt ávós, hanem az Igazságügyi Minisztériumban volt valami jogász, szóval ott dolgozott. Ezt a férfit itt lökdösték, az halottsápadt volt, és akkor mondom, hova mennek? Viszik le a pincébe, mert ez egy ávós. Mondom, ez nem kivégzőhely, nem rögtönítélő bíróság, hogy gondoljátok, hogy itt elkezdtek hőbörögni, erről szó sem lehet! És akkor odaálltam a férfi elé, így hadakoztam, mondom a Török Ferinek is meg ennek az Olasz Jóskának, aki maga is ávós, mondom, gyertek ide, hát valamit csinálni kell, ezt nem lehet engedni! Ekkor jött le az Iván Kovács a lépcsőn, és mondom neki, hogy jaj, jó hogy jön, csináljon már itt rendet, nézze, mit akarnak, itt hőbörögnek ezek a gyerekek! Erre ránéz erre a jogászra, és azt mondja: Jézus Mária! Hát nehogy valami őrültséget csináljatok, hát én ismerem, Alsógödön együtt futballoztunk! Jogász lett. Őneki is adtunk egy fehér köpenyt, a dr. Tóthnak, és ő is segített nekünk sebesülteket hordani meg kötözni, meg mindent, amit ott kellett csinálni. Egészen november 4-éig ott volt, utána szépen hazament. Itt kezdődött a problémája az Iván Kovács Lászlónak később. Mert ez a társaság azt fogta rá, hogy ő áruló, hogy ő egy ávós mellett kiállt.

Milyen ember volt közelről nézve Iván Kovács?

Én az első napon nem tudtam, hogy ő az. A többiek azt mondták neki, hogy „hadnagyom”, ezt hogy csináljam? Ő 27 éves volt, pár évvel idősebb, mint a többiek. Azt sem tudom, hogy az ő csoportjában hányan voltak abban az időben. Nyolcan vagy tízen lehettek, különböző helyeken voltak elszórva. Nagyon nyugodt, higgadt és intelligens valaki volt. Az ellentéte azoknak, akik később jöttek oda, nem volt hőbörgős, nem volt nagyhangú, nem volt agresszív. Nála, az ő csoportjában nagyobb volt a lelkesedés, ezt tapasztaltam, és nagyobb volt az összetartás, jól össze voltak ők hangolva. Valahogy olyan tudatosan csinálták ezt, amit csináltak. Ez az én laikus meglátásom. Később aztán nagyon sok minden zagyvaságot hallottam, ami nem felel meg a valóságnak.

Mit például?

Például, hogy azért áruló, merthogy az ávós mellett kiállt. Azért áruló – mondta Pongrátz Gergely –, merthogy elküldött, nem tudom hány, három vagy négy katonát, hogy menjenek el aludni. Hát tévedésben van Pongrátz Gergely, mert azért egy forradalomban nem ólomkatonák harcoltak, hanem élő emberek, és azoknak bizony időnként el kellett menni egy kicsikét pihenni. Mert azt nem lehet, hogy éjjel-nappal csak ott harcoljanak! És akárhogyan is vesszük, hogyha egy kommunista államban egy 27 éves fiatalembert halálra ítélnek államrendellenes szervezkedés címén és az ’56-os forradalomban való részvételért, akkor nincs joga egy Pongrátz Gergelynek, még ha meg is választották a végén parancsnoknak vagy főparancsnoknak, hogy olyasmit állítson, ami nem felel meg a valóságnak! Mert a kommunista kormány, vagyis bíróság nem végzett ki ávósokat, azokat megmentették, azokat kihúzták, még ha belekeveredtek is!

Én éppen azért írtam be a Történelmi Igazságtétel Bizottságába, hogy adjanak az Iván Kovács emlékének legalábbis olyan teret, hogy tisztázni lehessen! Hogy senki ne mondhassa egy olyan emberre, aki 27 évesen vállalta a halált, hogy ő áruló. És ezt senki nem tette meg idáig, nem kerestek meg, hogy valamit is tettek volna. Mert én még azt is mondtam, hogy csináljanak egy sajtópert, mert ez egy félrevezetés!

Mi történt a forradalom után?

Mikor november 4-én vége lett az ’56-os küzdelemnek, az Iván Kovács odajött, és azt mondja, gyerekek, mindnyájan megyünk haza, adjuk meg egymásnak a címünket. Mert majd összejövünk és találkozunk. Felírta az én nevemet is az ő naptárába, én meg az övét, mindnyájan összeírtuk a nevünket. Álmomban sem gondoltam rá, hogy egy hónap múlva megjelenik a lakásunkon. Én akkor már a nővéremnél laktam, ő meg elment az eredeti címre, ott megmondták neki, hogy már nem lakom Lőrincen, és kijött az Andor utca 7.-be. Hát én ott bujkáltam, magyarán megmondva, mert Lőrincen megfenyegettek, hogy följelentenek. De megtalált, eljött hozzánk, és azt mondja nekem, az az elképzelésem, itt az Andrássy úton van a Negro presszó, ott gyűljünk össze, mert az nem egy feltűnő presszó, és akkor megbeszéljük a dolgokat. Az igazság az, hogy ők a Vén Istvánnal ki akarták szabadítani Maléter Pált a Fő utcai ügyészségről, mert ugye ott volt a katonai ügyészségen. Akkor röplapokat is gyártottak, nekem is adtak nem tudom én hány százat, amit én elvittem a nővéremhez. Mert az a Goldberger gyárban dolgozott, és ott szórta széjjel a munkások között. Mert ebben az állt, ez már decemberben volt, hogy ne vegyék fel a munkát. Ha nem veszik fel az emberek a munkát, akkor a Kádáréknak nincs olyan nagy előnyük, akkor ez azért rossz lett volna rájuk nézve. Kora reggel a postaládákba szórtuk ezeket a röplapokat. Azután sorban lebuktunk.

Aztán a börtön…

Engem hat évre ítéltek. Két gyerekemet intézetbe vitték. Nagyobbik fiam, sajnos, ’77-ben disszidált, mert lehetetlenek voltak a körülményei. Akárhová adtunk be kérvényt, nekünk a lakás soha nem sikerült. Hát most már nekem nem is kell a tanács lakáskiutalása, mert nekem Rákoskeresztúron elég lesz az a kis gödör, de az Úristen úgy segítse meg őket, hogy azok, akik így visszatartották az embernek a lehetőségét, ugyanilyen keservesen 28-30 évig várjanak egy lakásra, hogy az ő gyerekük is kimenjen. Mondja meg őszintén, 33 négyzetméteren egy szobában hogyan lehet két nagy fiúval együtt lakni? Kisebbik fiamat meg úgy ütötték hároméves korában az állami gondozásban, hogy epilepsziás rohamokat kapott.

És Zsuzsa néni személyesen?

Hát ugye ez a hat év börtönbüntetés énrajtam nagy lelki sokkot okozott. Gondolja el, itt voltam egy három- és egy hétéves gyerekkel, és hatéves ítélettel, a gyerekek állami gondozásban, anyám nincs, apám nincs, senkim nincsen, és teljesen elvesztettem a reményemet, a hitemet, mindent a világon. Hát belebetegedtem, láthatja, megőszültem. Úgy jöttem ki 39 évesen a börtönből, hogy nekem már fehér volt a hajam.

* Valószínűleg október 24-éről van szó.

• ’56