Amikor 1980 augusztus végén, szeptember elején megállapodás született a sztrájkoló munkások és a Lengyel Népköztársaság kormányzata között Szczecinben, Gdanskban és Jastrzebiében, ezt a társadalom kitörő lelkesedéssel és reménnyel fogadta. A spontánul szerveződő „Szolidaritás” Független Önigazgató Szakszervezetbe néhány hét alatt több millióan léptek be. Általános volt a meggyőződés, hogy új fejezet kezdődik Lengyelország történelmében, és nemcsak a katasztrofális gazdasági helyzet megjavulására nyílik esély, hanem mindenekelőtt arra is, hogy a társadalom újra beleszólhat a döntésekbe, tiszteletben tartják az emberi és állampolgári jogokat, és végül az ország visszaszerzi nemzeti szuverenitását.
A kommunista vezetők viszont gyakorlatilag az első pillanattól kezdve a konfliktus erőszakos megoldására készültek. Ezt a lehetőséget már 1980 augusztusában fontolóra vették. Akkor azonban arra a következtetésre jutottak, hogy a konfliktus mérete túl nagy, ezért a pacifikálás a hadsereg és a rendőrség bevetésével nem valósítható meg. De az akkor felállított „Lato-80” (Nyár ’80) műveleti stáb a következő hetekben is folytatta a tervezést. A módszeres előkészület 1980 októberében kezdődött meg a Nemzetvédelmi Minisztérium és a Belügyminisztérium képviselőinek részvételével, a munkát a Honvédelmi Bizottság (KOK) koordinálta.1
Azt a lehetőséget is fontolóra vették, hogy a Szolidaritást integrálják a szocialista politikai rendszerbe. Erre vonatkozóan a Lengyel Egyesült Munkáspártban és a Biztonsági Szolgálatban egyaránt folytak elemzések. Mind a politikai, mind a titkosrendőri elemzésben alapfeltételnek vették, hogy a tömegméretű társadalmi mozgalmat a szocialista hatalmi szervek ellenőrzése alá kell vonni. De ennek nem volt realitása, figyelembe véve a társadalmi tiltakozás dimenzióit, a Szolidaritás kiépülésének gyorsaságát, vezetőinek és tagságának fellépését. Ezért néhány hónap múltán az integrálási kísérletekkel felhagytak. De természetesen továbbra is erőfeszítéseket tettek arra, hogy legalább részleges kontroll alá vonják a szakszervezetet (ügynökök beszervezése, valamint a polgári és a katonai titkos szolgálatok egyéb operatív tevékenysége révén).
A szükségállapot bevezetésének reális veszélye először 1980. november végén merült fel, miután letartóztatták a mazóviai [Varsó környéki régió] Szolidaritás két aktivistáját, Jan Narozniakot és Piotr Sapellót. Azzal vádolták őket, hogy titkos iratokat terjesztettek, méghozzá az ellenzékkel szembeni fellépésre vonatkozó belső útmutatásokat. A tömegsztrájk kirobbanása hajszálon múlott. November 26-án a Politikai Bizottság ülésén fontolóra vették az erőszak alkalmazását. Végül azonban úgy döntöttek, hogy korai volna még a konfrontáció. Létrehoztak azonban egy munkacsoportot a párt, a hadsereg, a BM és a főügyészség képviselőiből, azzal a feladattal, hogy mérjék fel a várható konfrontációhoz rendelkezésre álló összes erőt.
A tervezési munkát 1981 márciusára fejezték be. Akkor 4 héten át Lengyelországban tartózkodott egy magas rangú KGB-sekből és katonatisztekből álló különleges csoport, amelynek az volt a feladata, hogy egyfelől támogatást nyújtson a lengyel elvtársaknak, másfelől ellenőrizze az utolsó simításokat. A legfontosabb dokumentum („A szükségállapot bevezetése a Lengyel Népköztársaság területén az állambiztonsági veszélyekre való tekintettel – bevezető gondolatok”) március utolsó harmadában készen volt, de minden jel szerint csak április elején került aláírásra (méghozzá visszadátumozva) Moszkva közvetlen utasítására.
Ugyanebben az időben folyt Lengyelország területén a „Szojuz ’81” hadgyakorlat, és március 19-én kezdődött el (a Szolidaritás három aktivistájának rendőrök általi megverésével) a híres bydgoszczi válság. Ennek tetőzésekor hajszálon múlt az általános sztrájk, amely a Szolidaritás és a kormányzat közötti totális konfrontációval fenyegetett. Az általános sztrájkot az utolsó pillanatban fújták le. Máig tisztázatlan, hogy a bydgoszczi események összefüggésben álltak-e a szükségállapot bevezetésére vonatkozó tervezőmunka befejezésével, vagy csupán véletlen egybeesésről volt szó. Bizonyos körülmények arra engednek következtetni, hogy az egybeesés nem volt véletlen, de végül mégsem a konfrontációt választották, mert óriási volt a Szolidaritás társadalmi támogatottsága.
Kétségtelen, hogy a bydgoszczi válság kompromisszumos rendezése miatt Moszkva megvonta a bizalmat Stanislaw Kaniától2. Ettől a pillanattól fogva kezdték keresni az utódját. A probléma az volt, hogy bár a LEMP-ben sokan képviselték az „egészséges erőket”, de a szövetségesek egyiküket sem tartották alkalmasnak arra, hogy az egész párt élére álljon. Wojciech Jaruzelski3 hónapokon át nem is jött számításba, mert túl gyengének minősítették 1981 márciusában tanúsított magatartása miatt.
A helyzet csak 1981. szeptember végén, október elején változott meg, amikor a párton belüli „egészséges erők” képviselői kezdték szuggerálni a szövetségeseknek, hogy van különbség Kania és Jaruzelski hozzáállása között, mert úgy látszik, hogy Jaruzelski hajlik az erőszakos megoldásra. Mintegy két hétre rá [1981. október 18-án] Wojciech Jaruzelski lett a LEMP KB új első titkára. Végső szakaszba léptek a szükségállapot bevezetésének előkészületei.
A szükségállapot úgymond elkerülhetetlenségét Jaruzelski tábornok egy állítólagos szovjet intervenció veszélyével indokolta, különösen 1989 óta, mondván, hogy az intervencióval szemben a szükségállapot volt a „kisebbik rossz”. A ma hozzáférhető dokumentumokból világosan kiderül, hogy sem a Varsói Szerződés, sem a Szovjetunió nem tervezett ilyen intervenciót. Moszkvának az volt a stratégiája, hogy folyamatosan nyomás alatt tartsa a lengyel vezetést, hogy az „saját erővel” oldja meg a problémát. Mi több, éppen Jaruzelski tábornok kérte a Varsói Szerződés tagállamainak védelmi minisztereit, akik 1981 december elején Moszkvában üléseztek, hogy adjanak ki kemény hangú, intervencióval fenyegetőző nyilatkozatot. A kérést azonban nem teljesítették, így Jaruzelski érveléséből kiesik a „koronaérv”. Néhány nappal később Viktor Kulikov marsall4 közvetítésével Jaruzelski tábornok „katonai segítséget” kért Moszkvától, amit elutasítottak. A szovjet kommunista párt KB Politikai Bizottságának 1981. december 10-i ülésén Jurij Andropov5 a következő – utóbb híressé vált – kijelentést tette: „Nem kockáztathatunk. Nem szándékozunk katonai erőt vezényelni Lengyelországba. Ez helyes álláspont, és végig ki kell tartanunk mellette. Nem tudom, hogyan alakul majd a lengyel helyzet, de még ha Lengyelország a Szolidaritás hatalma alá kerül is, akkor is mi van? De ha a tőkés országok rávetik magukat a Szovjetunióra – és már megtették a megfelelő egyeztetéseket a különféle gazdasági és politikai szankciókról – akkor mi nagyon nehéz helyzetbe kerülünk. A saját országunkkal, a Szovjetunió megerősítésével kell törődnünk. Ez a vonalunk lényege.” Meg kell itt jegyeznünk, hogy a „Brezsnyev-doktrína” ily módon már a szovjet vezető életében el volt temetve.6
A szükségállapot bevezetéséről a végső döntés 1981. december 12-én, kora délután született meg. A megyei rendőr-főkapitányságok és a hadsereg egységei parancsot kaptak azoknak az intézkedéseknek a meghozatalára, amelyeket már jóval korábban elterveztek. Már ennek a napnak az estéjén sok helyen lehetett észlelni katonai és rendőri egységek mozgását. Még éjfél előtt megindult az „Azália-művelet”, amelynek a távközlés, valamint a rádió és a televízió ellenőrzés alá vonása volt a célja. Az akció sikeres végrehajtása után egy hónapra elhallgattak a telefonok. Éjfélkor kezdték el a Jodla [„fenyő”] fedőnevű akciót, vagyis a Szolidaritás aktivistáinak, az ellenzékieknek és – az egyensúly kedvéért – a Gierek-kormányzat egyes tagjainak internálását.7 Néhány nap leforgása alatt több mint ötezer ember került külön e célra előkészített táborokba.
Egyidejűleg Varsóba hozták az Államtanács [a kollektív államfői testület] tagjait, akikre az a feladat várt, hogy legalizálják az éppen végrehajtott államcsínyt, és legitimálják a Nemzetmentő Katonai Tanácsot (WRON), amely alkotmányon kívüli testület volt. A katonák által még az akkori törvények fényében is jogtalanul előterjesztett rendeleteket egyetlen ellenszavazattal elfogadták. Az egyetlen ellenszavazó Ryszard Reiff, a PAX [világi katolikus egyesület] elnöke volt. Az Államtanácsnak nem volt joga semmiféle rendeletet megszavazni, mivel a szejm [az akkori egykamarás parlament] ülésszakban volt. Ráadásul a rendelet tartalmát a közzététel előtt megváltoztatták. Törölték belőle azt a cikket, amely lehetővé tette volna a papok és püspökök leváltását. Cserében ezért a templomokban nem olvasták fel a Püspöki Kar Főtanácsának december 15-i levelét, amely nagyon éles hangon ítélte el a hatóságokat.
December 13-án a megdöbbent lengyelek harckocsikat és katonai őrjáratokat láthattak a városok utcáin, a tévé és a rádió Jaruzelski tábornok beszédét ismételgette, az utcákon a Szovjetunióban kinyomtatott falragaszok hirdették a szükségállapot bevezetését. A hirdetmények tudtul adták, hogy tilos a sztrájk és a gyülekezés, felfüggesztették a szakszervezeteket és a társadalmi szervezetek többségét, katonai irányítás alá vonták a népgazdaság számos területét (katonai irányítású gyárban a sztrájkért halálbüntetés járt!), bevezették a kijárási tilalmat, és az állandó lakhelyet csak engedéllyel lehetett elhagyni. Szinte minden lap kiadását felfüggesztették, néhány hétig szünetelt az iskolai tanítás.
Az első sztrájkok rögtön december 13-án, vasárnap kitörtek, de az igazi sztrájkhullám másnap árasztotta el az országot. December 14-én már több száz vállalatnál állt a munka. De a tiltakozó akciók egy része rövid volt, minthogy a szigorú retorziókkal fenyegető propaganda megtette a hatását, és hiányzott a sok szakszervezeti vezető, akit lecsuktak a szükségállapot első éjszakáján. De a szembenállás minden nappal nőtt, sok városban helyreállították az internálásokkal szétvert regionális szervezeteket, hírközlési hálózatot hoztak létre, elkezdtek röplapokat, újságokat nyomtatni.
A fordulópontot a katowicei Wujek bánya véres pacifikálása jelentette. A rohamrendőrség (ZOMO) osztagai 6 bányászt öltek meg az akcióban, hárman később, a kórházban haltak bele a sérüléseikbe. A mészárlás megtette a magáét, az ellenállási kedv meggyengült. A sztrájkok többsége vagy magától vagy a pacifikálás eredményeként még karácsony előtt megszűnt. Legtovább a Piast bánya föld alatt sztrájkoló bányászai tartottak ki, ők csak december 28-án fejezték be az akciójukat.
Néhány héttel a szükségállapot kihirdetése után kezdetét vette a tömeges tisztogatás. Elsőként az újságírókat, a pedagógusokat, a tudósokat és a vezető kádereket vizsgálták meg. Akit a Szolidaritás hívének tekintettek, vagy nem volt hajlandó önkritikát gyakorolni, azt mind elbocsátották.
Az első megrázkódtatásból való felocsúdás után megkezdődött a konspiratív szakszervezeti struktúrák kiépítése. Ezt vagy azok a Szolidaritás-vezetők végezték, akiket nem tudtak elkapni a Jodla akció keretében (a legismertebbek közül Zbigniew Bujak, Wladyslaw Frasyniuk, Wladyslaw Hardek, Bogdan Lis és Bogdan Borusewicz), vagy olyan aktivisták, akik addig a második vonalhoz tartoztak. 1982 januárjában jött létre az első központi szervezet, az Országos Ellenállási Bizottság (nem számítva az Országos Sztrájkbizottságot, amely előtte néhány napon át létezett). Az Országos Ellenállási Bizottság Eugeniusz Szumiejkóból és Andrzej Konarskiból állt, sikerült nekik kapcsolatot létesíteniük az illegális szakszervezet alakuló regionális szervezeteivel, az alsósziléziaival [Wroclaw], a mazóviaival [Varsó környéke], a malopolskaival [Krakkó] és a tengermellékivel [Gdansk].
Számos spontán formában is megnyilvánult a szükségállapottal szembeni tiltakozás. Sokan tűztek a ruhájukra elektronikai ellenállást, gyertyát tettek az ablakukba a bebörtönzöttek emlékére, egyes városok közterein virágcsokrokból keresztet raktak ki. Swidnik városában találtak ki 1982 februárjában egy új tiltakozási formát: a tévéhíradó adásidejében való tömeges utcai „sétát”. Minden hónap 13-án más-más városban volt valamilyen demonstráció, rövid sztrájk. A színészek bojkottot hirdettek a televízió ellen, amely a kommunista propaganda fő szócsöve volt.
Az erősödő illegális szervezetekben elindult a vita arról, hogy milyen formában lehet harcolni a Nemzetmentő Katonai Tanáccsal (WRON). A két legnépszerűbb koncepció a „hosszú menetelés” és a „rövidzárlat” volt. A „hosszú menetelés” értelmében decentralizált, „föld alatti társadalmat” kellett volna létrehozni, amelyet nehezen tudna pacifikálni a hatalom, a másik koncepció ezzel ellentétben az erős, központosított konspiratív szervezetek létrehozását pártolta, amelyek alkalmasak lettek volna a megfelelő pillanatban általános sztrájkot szervezni, és kompromisszumra kényszeríteni a hatalmat, sőt akár megdönteni is.
A „hosszú menetelés” koncepció felülkerekedésének (no meg saját hibáinak) esett áldozatul az Országos Ellenállási Bizottság. Helyette hozta létre 1982. április 22-én Bujak, Hardek, Frasyniuk és Lis a Szolidaritás Ideiglenes Koordinációs Bizottságát (TKK), amelybe meghívták Szumiejkót is. Az Ideiglenes Koordinációs Bizottság mérsékelt politikát folytatott, ezzel próbálta rávenni a hatalmat, hogy tegyen engedményeket, és vessen véget a szükségállapotnak.
Ebben a kérdésben további polarizálódás ment végbe az illegalitásban. Ez leglátványosabban Wroclawban jutott kifejeződésre. Kornel Morawiecki kilépett az Alsósziléziai Regionális Sztrájkbizottságból, és új, radikális szervezetet hozott létre, a Solidarnosc Walczacát [Harcoló Szolidaritás], amely nyílt harcot hirdetett a rendszer ellen. A társadalom egy része szintén határozottabb ellenállási formákat várt, ezt jelezték azok a spontán megmozdulások, amelyek 1982. május 1-jén és május 3-án törtek ki sok városban.
Az Ideiglenes Koordinációs Bizottság ugyanakkor Öt igen címmel felhívást tett közzé, amelyben párbeszédre szólította fel a hatalmat. A pártvezetés ezt határozottan elutasította, ezért az Ideiglenes Koordinációs Bizottság újabb nyilatkozatot adott ki, ezúttal Öt nem címmel, amelyben felszólította a társadalmat, hogy tömeges demonstrációkkal emlékezzen meg az augusztusi megállapodások aláírásának második évfordulójáról.
1982. augusztus 31-én 66 városban voltak megmozdulások, ezekben több tízezer ember vett részt. Volt, ahol barikádokat emeltek, és több órán át tartottak az összecsapások a rohamrendőrséggel és a hadsereggel. Lubinban tragédiába torkolltak az események: tűzfegyver használata következtében 3 személy meghalt. Más városokban további 5 haláleset történt. A megmozdulások egyfelől arról tanúskodtak, hogy az ellenállásnak még mindig elég nagy tartalékai voltak, másfelől viszont ezek nem bizonyultak elegendőnek ahhoz, hogy engedményre kényszerítsék a hatalmat.
A hatalom elég erősnek érezve magát, elérkezettnek látta az időt a Szolidaritás szakszervezet ügyének végleges lezárására. A szakszervezet december 13. óta – ha felfüggesztve is – hivatalosan továbbra is létezett. A szükségállapot első hónapjaiban még azon is gondolkoztak, hogy létrehoznak egy „szocialista Szolidaritást”. Később azonban ezt az ötletet elvetették, és várták a megfelelő pillanatot, amikor a szakszervezetet fel lehet számolni. Ez a pillanat október 8-án jött el, amikor a szejm új szakszervezeti törvényt fogadott el, egyidejűleg feloszlatva az összes addigi szakszervezetet (köztük elsősorban a „Szolidaritás” Független Önigazgató Szakszervezetet).
Válaszul spontán tiltakozó akciók robbantak ki: sztrájkok és utcai demonstrációk. A Frasyniuk október 5-i letartóztatásával meggyengült Ideiglenes Koordinációs Bizottság azonban nem tudott kellő gyorsasággal reagálni, és a tiltakozásokat leszerelték. Az Ideiglenes Koordinációs Bizottság csak néhány nappal később tett nyilatkozatot, amelyben általános sztrájkot hirdetett a Szolidaritás bejegyzésének 2. évfordulójára, 1982. november 10-re. Minthogy addig sok idő volt még hátra, a kormányzat jól felkészülhetett, s az ügyes propaganda és a represszió együttes alkalmazásával elejét vette a szélesebb tiltakozásnak. Az általános sztrájk a föld alatti szakszervezet katasztrófájával végződött. Csak néhány helyen volt munkahelyi sztrájk vagy utcai manifesztáció.
A hatalom, érezve, hogy már ura a helyzetnek, 1982 végével [december 31-ével] felfüggesztette a szükségállapotot. A társadalmi ellenállás – bár gyengült – azért nem tűnt el teljesen. Nem tudta megtörni a Biztonsági Szolgálatok gyorsan gyarapodó serege, amely egyre népesebb ügynökhálózattal rendelkezett. Egyre több illegális újság és könyv jelent meg, kialakult egy föld alatti kulturális élet. Varsóban 1982 áprilisában kezdett sugározni az illegális Szolidaritás Rádió, amelynek más városokban is létrejöttek a szervezetei. A földalatti Szolidaritás mellett fokozatosan egész sor illegális struktúra jött létre: például oktatási, tudományos, szakmai, politikai szervezetek. 1983. május 1-jén sok városban voltak tüntetések.
Az ellenállás demonstrálására jó alkalmat szolgáltatott II. János Pál pápa második hazalátogatása, amely 1983. június 16-án kezdődött. A szükségállapot alatt az egyház végig menedéket és támogatást nyújtott a társadalomnak (és gyakran az illegális Szolidaritásnak is). Gyakorlatilag minden egyházmegyében működött olyan bizottság, amely segélyt folyósított az üldözötteknek és családtagjaiknak. A templomok támogatták a független művészeket, színházi előadásoknak, képzőművészeti tárlatoknak adtak helyet.
1983. július 22-én [ez a magyar április 4-hez hasonló állami ünnep volt] megszüntették a szükségállapotot, egyidejűleg korlátozott amnesztiát is hirdettek. A szükségállapot sok fájdalmat és szenvedést okozott a lengyel népnek. Összesen mintegy 30 ember vesztette életét, több százan sebesültek meg. Az egész szükségállapot ideje alatt összesen 10 ezer embert internáltak, ezret ítéltek börtönre, a legsúlyosabb ítélet 10 évi szabadságvesztés volt.
Több tízezer ember veszítette el az állását, sokan kényszerültek emigrációba. A szükségállapot elmélyítette a gazdasági nehézségeket, az 1982. február 1-jei áremelések körülbelül 30 százalékkal csökkentették a reálkereseteket.
De fontosabbnak tűnnek a hosszú távú következmények. 1981. december 13-án végképp szertefoszlottak azok a remények, amelyeket a lengyelek 1980 augusztusától tápláltak. A szükségállapot minden hónapjával nőtt az apátia, a reménytelenség és a passzivitás. A lengyelek elfordultak a közügyektől, sokuknak megroppant a gerince. Ezek a sebek még sokáig nem fognak begyógyulni.
A szükségállapot egyike azoknak az eseményeknek, amelyeknek a megítélése a legjobban megosztja a lengyel társadalmat. A lengyelek csaknem fele a tények ellenére elhiszi Jaruzelski tábornoknak, hogy az 1981. december 13-i események a szovjet intervenciótól mentették meg Lengyelországot. Ez a hit különösen az idősebb nemzedékben erős. A szükségállapot alatt és az egész 80-as évtizedben elkövetett súlyos bűnök többsége büntetlen maradt. A szükségállapot áldozatai közül sokan szegénységben élnek, miközben a kommunista hadsereg tábornokai és a biztonsági apparátus tisztjei busás nyugdíjat kapnak. Ez újabb feszültségeket kelt.
Biztosan eljön az az idő, amikor december 13-a évfordulója már nem fogja megosztani a lengyeleket, de addig még legalább újabb 25 évnek kell eltelnie.
Fordította: Scipiades Iván
Jegyzetek
1 KOK – Honvédelmi Bizottság. A szocializmus alatt belső nemzetvédelmi kormányszerv, amely legfelső párt- és kormányvezetőkből állt, elnöke a Lengyel Egyesült Munkáspárt KB első titkára volt, és szükséghelyzetben az ország védelmét koordinálta.
2 Stanislaw Kania – a Lengyel Egyesült Munkáspárt KB első titkára 1980. szeptember 6-tól 1981. október 18-ig. Ő lépett az augusztusi munkáslázadáskor félreállított Edward Gierek helyére. Kania után az első titkár Wojciech Jaruzelski lett.
3 Wojciech Jaruzelski tábornok – 1981 februárjától 1985-ig miniszterelnök, 1968–1983 honvédelmi miniszter, 1971-től LEMP KB PB-tag, 1981 októberétől az 1989-es rendszerváltásig a LEMP KB első titkára, 1981–1983-ban a Nemzetmentő Katonai Tanács elnöke, 1985–1989 az Államtanács elnöke, a rendszerváltás után az első köztársasági elnök 1989–1990-ben.
4 Viktor Kulikov – a Varsói Szerződés szovjet főparancsnoka.
5 Jurij Andropov – a Szovjet Kommunista Párt KB főtitkára Brezsnyev halála után, 1982. november 12-től haláláig, 1984. február 9-ig. Előtte a KGB főnöke, az 1956-os magyar forradalom idején budapesti szovjet nagykövetként szerepet játszott a szovjet intervenció megszervezésében és a forradalom fegyveres leverésében. A szovjet vezetésben liberális reformernek számított, 1983-ban a Time című amerikai hetilap Ronald Reagan amerikai elnökkel együtt az év emberének választotta.
6 Brezsnyev-doktrína – a Csehszlovákia elleni 1968-as katonai intervenció utólagos ideológiai megalapozására megfogalmazott tétel, amely szerint a szocializmust, ha egy országban veszélybe kerül, a többi szocialista országnak kötelessége megvédeni. Hivatalosan 1989-ig volt érvényben.
7 Edward Gierek – A Lengyel Egyesült Munkáspárt KB első titkára 1970-től 1980-ig. Az 1970-es munkástiltakozások véres leverése után került hatalomra, az 1980 nyári sztrájkhullám, valamint a Szolidaritás szakszervezet létrejötte után félreállították. Tíz éve alatt nyugati hitelekből gyorsított gazdasági fejlesztésbe és életszínvonal-emelésbe kezdett, de a kísérlet gazdasági és politikai válságba fulladt.