Azt talán egy átlagos irodalomkedvelő is megérti, ha valamit „mándysnak” minősítenek – sokkal inkább, mint ha az „ottlikosat” – vagy akár a „némethlászlósat” hallja; ilyen jelzők talán nincsenek is. Mándy, akármilyen is, olyan, amilyen: kevés összetéveszthetetlenebb hang van a század második felének magyar irodalmában.
A Mándy-novellák egyik jellegzetessége biztosan az ismerősség; az az olvasói benyomás, hogy mindaz, ami a szöveg ábrázolta világban megjelenik – emberek, tárgyak, helyszínek – bemutatásra nem szorul, az elbeszélő és az olvasó cinkosok: osztoznak valamilyen tudásban. Mándy novellái határozottan körvonalazható, időben és térben meglehetősen korlátozott, ha tetszik, szűk világot írnak körül, állandó szereplőkkel, színhelyekkel. Pestről van szó: a közhelyek és a köznyelv köznapi világáról, amely viszont Mándynál soha nem alakul naturalista szövegvilággá. A Város ez, amit mindannyian – pestiek és vidékiek, magyarok és külföldiek – így ismerünk, repkedő töltelékmondataival és hulló vakolatával, kisuvickolt szóvirágaival és fénylő kirakataival. Nemcsak a (soha nem látott) helyszínekre, hanem a bennük zajló-folyó (soha nem hallott) beszédre is ráismerünk. Sokan valami módon kommunikációban utaznak: emberekkel van dolguk, foglalkozásukhoz tartozik, hogy kapcsolatot kell tartaniuk, beszélniük kell. Ügynök, kereskedő, rádiós társszerző, előadó, presszóslány, fagylaltos – vagy éppen a Nagyvilági Főcső, akinek életformája, hogy szóval tartsa cimboráit. Az elbeszélő nem bonyolódik lélektani elemzésekbe, nem kell az olvasó által nem látható titkokról számot adnia: szereplői hivatásszerűen beszélnek, és beszélnek eleget.
Még a nevek is ismerőseink: legtöbbször csak vezetéknév vagy csak keresztnév, gyakran névelővel – ami nem pongyolaság, hanem intimitást, familiaritást jelez –, a hiányzó nevet (vagy az álnév vagy becenév feloldását) mások beszédéből – nem az elbeszélőéből – tudjuk meg, ha megtudjuk; s minthogy a nevekhez nem társul leírás vagy magyarázat, egyben a leírás funkcióját is felveszik. A kocsmák, presszók, utcák és terek a beszélő számára ismert helyek, elég őket megnevezni. Mintha tudnunk kellene, ki az a kis Perényi vagy Thelma Buffalo, ki az a Radó, hol van a Zombori-cukrászda. S a tárgyak emberi módon reagálnak, a hozzájuk társuló emberek átlelkesítik őket, ők meg helyettesíthetik az embereket, vagy maguk viselkednek emberként. Az ágyak meglepődnek vagy felnyögnek, de nem sértődékenyek; emberi testrészek: egy hát, egy elsárgult csont, egy térd válnak emberi kifejezések, megnyilvánulások hordozóivá vagy egyszerűen emberek pótlóivá.
Így aztán Mándynál szó sincs arról a bizonyos felhajtott gallérú fiatalemberről, aki ’18** egy ködös reggelén bolyong a folyó partján, s akiről később kiderül, hogy a szöveg főhőse; ezekben a novellákban, amint megjelenik egy hős, tudjuk a nevét, és semmi mást – vagyis tudunk, tudnunk kellene minden mást, mert hát az elbeszélő feltételezi, hogy nincs is szükség további ismerkedésre. Nincs jellemzés, vagy csak nagyon áttételesen, csak egy tudaton keresztül vagy szétszórva. Mintha a novellákban egy regény részleteit olvasnánk, ahol a bemutatás már megtörtént.
A Mándy-novella egy másik jellegzetessége az, hogy az elbeszélői hangtól elszabadult, függetlenedett beszédek jelennek meg váratlanul, új, első pillanatra azonosíthatatlan hangok szólalnak meg. Olykor jó eséllyel köthetők egyik vagy másik szereplőhöz, máskor meg (a későbbi novellákban) nagy tere van a találgatásnak. A beszélő úgy adja át a szót szereplőjének, hogy nem tudjuk, ki beszél, nem tudjuk, mikor beszél, sőt, még azt sem mindig tudjuk, az elbeszélő szólal-e meg, vagy pedig valóban átengedte a terepet. Hogy még bonyolultabb legyen a dolog, az elbeszélő is megváltozhat. (Előadó eltűnik.) Mándy elbeszélője leggyakrabban belső nézőpontból beszél el, amely sokszor éppen a döntő pillanatban külsővé, objektívvá válik. A Tépett füzetlapok című novellában halljuk Zsámboky belső beszédét, az ő szemével nézzük a történéseket, az ő tudata az elbeszélő tudata – de nem tudjuk döntései okát, nem ismerjük céljait, motivációit, sőt, érzelmeit sem mindig. Mert nem az történik, hogy az elbeszélő belehelyezkedne egy tudatba, hanem ő maga sincs ott igazán soha otthon. Csak egy részét tárja elénk, olvasók elé; éspedig a beszédet meg a belső beszédet. A nézőpontban elsősorban és nagy hangsúllyal ez van jelen: hangok, szavak, szólamok.
A belső és a külső beszéd elválasztása nem mindig kézenfekvő. Az elbeszélő az elbeszélés (elmondás) helyett a bemutatást (beszéltetést) választja, kivonul szereplői és olvasója közül, olyannyira, hogy még a szereplők, a beszédek „tulajdonosai” megnevezéséről is lemond. Ha csak belepillantunk a 80-as évek óta keletkezett Mándy-novellákba, feltűnik, hogy a „szereplők” helyét a beszédek veszik át. Az elbeszélő végül csak eggyé válik a hangok közül, a történet felszámolódik: a beszed a történet.
Ez a beszéd pedig – s itt van a Város nyelvi vetülete – az unt, végig sem mondott, jól ismert közhelyek antológiája, ahol mégis minden szó fontossá válhat azért, ami mögötte van; ahol a közhely megfelelő pillanatban közköltészet lehet; ahol tehát az érték (a nyelvi érték is) nem a szóban van, hanem a gesztusban vagy a körülményekből fakad. Innen Mándy részvéte és szolidaritása: a nyelvi szegényekkel is.
Balassa Péter erőteljes, bár enigmatikus esszéje szerint kísértetiesen hangjátékszerű is ez a Mándy-világ, ahol az ismétlés sűrítő és szegényes monotóniája uralkodik (bár, mondom, inkább csak a későbbi korszakban teljesednek ki az erre utaló jegyek), a személyektől elszakadt mondatok bizony hallucinatív jellegűek. Hozzátenném viszont, hogy jelen van a belakott, az otthonos, az ismerős világ is, ahol elég egy hívószó, egy emlékeztető gesztus, egy név. Nem hiszem – Balassa sem állítja –, hogy Mándy mindig kísérteties, hogy mindig hallucinatív: s nemcsak különböző korszakai szerint változik ez, hanem mindig is a familiaritás és a gazdátlan, elszabadult beszéd kettősségéről van szó nála.
Talán túlzásnak tetszik, ha az ismerősséggel kapcsolatban a mitológiateremtés igényéről szólok: mégis, azt hiszem, van alap erre. Boldogabb vagy boldogabbnak hitt korokban nemcsak bizonyos alapvető értékekben uralkodott közmegegyezés, hanem közös tudás, közös, hallgatólagos ismeret is jellemezte írót és olvasóját, a magyarázat és a leírás így vagy értelmét és jelentőségét vesztette, vagy funkciója pusztán a dekorativitásra szorítkozott, vagy az elmemutatvány és a stiláris bravúr szerepét töltötte be. Mándynál, úgy tetszik, ennek a konszenzusnak vagy sensus communis-nak a visszaidézéséről lehet szó. Olyan tájak, emberek, hangok népesítik be, töltik ki ezt a világot, akiket és amiket ismernünk kellene, olyan beszédek, amelyeket fel kellene ismernünk, olyan történések, amelyeket elegendő eszünkbe juttatni, jelezni. Csakhogy ez a mitologikus, közös tudás nagyjából mégiscsak egyszemélyes: az elbeszélőé, aki sikerrel teheti meg ugyan, hogy emlékeztet bennünket erre-arra, azonban csak tudjuk, hogy emlékeznünk-ráismernünk kellene – de hát nem megy, nem is mehet. Ez viszont nem kudarc. Ez a lényeg.
Sok határterülete van az elbeszélésnek vagy általánosságban az epikának; Mándy a líra felőli határt közelíti meg, újabban egyre inkább. Ezeknek a novelláknak az elbeszélő múlt helyett kedvelt ideje a jelen: azt olvassuk, ami éppen zajlik, helyszíni közvetítés tanúi vagyunk, vagy éppen most teremtődik, szemünk láttára, hallgatói-olvasói közreműködésünkkel mindaz, amit olvasunk. Nem megtörtént dolgok, nem történet, hanem történő dolgok, történés. Egyre inkább belső monológgá válik az egész szöveg: a mondatfoszlányok és monológok, az odavetett emlékeztető jelek és a nyomatékkal kiemelt, szinte a dickensi bevéséshez hasonló tárgyak, szövegek egy nagy magánbeszéd-egész részei, s az igazi főhős – csakúgy, mint az Urában – a megszólaló. Elenyészik ezért – korábban csak jelentőségét, később rekonstruálhatóságát tekintve is – a kerek, elmesélésre érdemes történet, hiszen többé nem az a fontos, hogy mit mesél el ez a főhős, hanem hogy társalog velünk, hogy beszél, s beszédébe beszédeket sző. A hagyományos „mesélőkedv” átadja a helyét a beszélőkedvnek, a megszólításnak, a közös tudás felelevenítésére való törekvésnek. Ez pedig olyan személyes, már-már kínosan az, hogy nem tehetünk mást: megadjuk magunkat, megpróbálunk visszaemlékezni arra, amire tudunk, amit esetleg soha nem is tudtunk, amit tudhattunk volna.
Írom mindezt azért, mert most jelent meg egy minden bizonnyal reprezentatívnak szánt Mándy-válogatás, Domokos Mátyás gondos munkája. Domokos Mándyja inkább a „korai” Mándy, akinél még az otthonosság dominál –, a kísértetes, gomolygó beszédtöredékekből kibomló, kopogós mondatokból építkező, zaklatott szerkezetű novella épp csak mutatóba, ha van egy-kettő. Ez a Mándy inkább klasszikus, modernsége mértéktartó, a 60-as évek szép szavával: „közérthető”, még csaknem elhisszük (áltatjuk magunkat), hogy mitológiája a miénk is.
Persze, mi másra is vágynánk akkor, ha a könyvpiac ideális állapotban volna, mint éppen erre: legyen sok-sok „elfogult” és „tendenciózus” válogatás, a legkiválóbb kritikusok és írók állíthatnák össze kedves íróik sajátos szempontok szerint válogatott köteteit, lenne minél több magán-Mándy, lenne avantgárd-Mándy és sültrealista-Mándy, lenne igazi-Mándy és megfoghatatlan-Mándy; ettől viszont, s ezt sajnálattal mondom, messze vagyunk. Szóval, nem tudom, a Századvég különben kitűnő sorozata jó megoldást választott-e; bár egy sor híres és jó írást nem találok a kötetben, és elég sok a sajtóhiba is, mindenesetre EGY fontos Mándy-kötettel rukkolt ki.
Mándy világa – s nemcsak az ábrázolt világra, hanem a szövegalkotás világára is gondolok – nagyon zárt, egységes, következetesen elgondolt világ, amelybe bevezetődnünk öröm, ráismerés és felfedezés, s amely ha egy idő múlva szűknek bizonyul, lessük azt a pillanatot, amikor akár a valódi tragédia, akár a komikum, akár a szöveg észrevehető sérülése vagy felfeslése kifelé mutat innen. Ezeket nevezzük mindközönségesen nagy műveknek.
- Kultúra [6]