Ez a nap is úgy kezdődött, mint a többi.
Hajnalban, midőn a Harmadik Magyar Köztársaság első miniszterelnöke felnyitotta a szemét, első dolga volt, hogy mielőtt még felkattintotta volna az ágy melletti szekrényen álldogáló, anno atyjától megörökölt kedves éjjeli éjjelilámpását, mint hosszú évtizedek óta minden áldott nap minden kora reggelén, a sötétben elébb egy korty vizet vett magához.
Ez a nap is úgy kezdődött, mint a többi.
Mint az eltelt hosszú évtizedek során, minden áldott nap kora reggelén annyiszor (tehát akkor is, midőn még nem töltötte volna be eme magas pozíciót!) a miniszterelnök úr, a Harmadik Magyar Köztársaság első miniszterelnöke ezen a main is kiszáradt torka kezelésével kezdte a napot. Hogy valójában miért is, azt csak nagyon kevesek tudhatták, pedig az ok nagyon, mondhatni pofonegyszerű. A miniszterelnök úr kényszeres beszélő. Minden alkalommal, midőn nyugovóra hajtja megfáradt üstökét, és mély álomba zuhan, mint hosszú évtizedek óta minden áldott éjszakán, máris belevág élete álombéli, általa épp legfontosabbnak ítélt beszédébe, nemzete vagy épp a nagyvilág valamelyik legfontosabb plénuma előtt. Ezen minden egyes álombéli beszédek álombéli fontosságánál, talán csak mindent átfogó (mondhatnánk Honfoglaló Árpád Apánktól, azon a pipogya Zalánon, a méregkeverő Biberachon, a pokol miniördögein, a politikai alvilág kétes figuráin, valamint a közelmúlt és napjaink kis és nagy eseményein átal az eljövendő jövő magyar évezredekig bezárólag (und zurück [sic! »gloria mundi!«]) korszakosan átölelő, úgyis mind triplába csavarodó dupla ívük a még nagyobb. No meg terjedelmük, minthogy minden esetben az elalvás pillanatától az ébredő tudat első tiszta villanásáig tartanak, másodpercről másodpercre kitöltve a miniszterelnök úr éjszakai óráit, mindet maradéktalan. Tudhatnánk, nem történt ez másképp azelőtt sem, amikor még ezen álombéli beszédeit önmagán kívül senkinek sem vallotta volna meg, ahogy nem változott egy fikarcnyit azután sem, hogy karrierje csúcsaira hágott. Az EÓÖT (Etelköz Óta Őrizett Titok), amelyet akkoriban tudván tudott, de a számkivetettség keserű kenyerén tengetve életét, önmagán kívül senkivel sem tudathatott, nevezetesen, hogy a Magyarok Istenének tizenötmillió apró mogulja közül ő a Kiválasztott, az Érdemes, az Egyetlen és Egyedüli Várományos, ő, aki egy Széchenyi nevű után a Második Legnagyobb Magyar (ha nem első, akit mint personáliát [sic!]), akit anno a Reménybeli Harmadik Magyar Köztársaság Felkent Első Miniszterelnökének szemelt ki a Gondviselő. (A magyaroké. Sz. A.) Summa tehát summárum (sic!) a miniszterelnök úr, a Harmadik Magyar Köztársaság Miniszterelnöke, mint az elmúlt évtizedek hosszú magányos éjszakáinak mindegyikén, ezen az éjszakán is székfoglaló beszédét tartotta abból az ünnepi alkalomból, hogy hazáját, hála az ő áldásos miniszterelnöki tevékenységének, egyben ennek elismerése gyanánt megválasztották a Világ Legjobb, Legbölcsebb, Legrátermettebb, Legcentrikusabb Etc. Miniszterelnökével Bíró Országának.
Ez a nap is úgy kezdődött, mint a többi.
A miniszterelnök úr, a Harmadik Magyar Köztársaság Miniszterelnöke, mert lévén jó-, nagy- és igazmagyar, ebből következik, hogy szerénységért nem kell egyik szomszédban sem kopogtatnia, szokása szerint ezúttal sem várta meg az új, általa vetett és keltetett Vitézi Magyar Főrendek ovációját, forró vivátját, feldübörgő tapsviharát, az ország kis- és nagy harangjainak beiktatását köszöntő zúgását, hanem az általa már unásig ismert szónoki pulpitus sarkára készített pohár felé emelte a kezét és felébredt. Ahogy máskor is kinyitotta a szemét, és mielőtt még felkattintotta volna az ágy melletti szekrényen álldogáló, anno atyjától megörökölt kedves éjjeli éjjelilámpását, mint hosszú évtizedek óta minden áldott nap minden kora reggelén, a sötétben elébb egy korty vizet vett magához, és csak ezt követőleg nyúlt az atyai kapcsoló után. Asszonyának – jóravaló magyar asszony –, mint rendesen, egy szava sem volt. Szelíden másik oldalára fordult. Végül is nem történt semmi új dolog. Ez a nap is úgy kezdődött, mint a többi.
A miniszterelnök úr megint levert valamit.
- Kultúra [6]