Túlzás lenne azt állítani, hogy a közvetlen érintetteket agyonbombázzák információkkal e mindennapjaikat meghatározó témában. Úgy gondolom, a demokratikus döntéshozatal és döntéselfogadás alapkövetelménye a leglényegesebb elemek korrekt ismertetése.
Zoltai Gusztávnak, a Magyarországi Zsidó Hitközségek Szövetsége vezetőjének október 24-i nyilatkozata* – néhány apró, félreértésre alkalmat adó elemtől eltekintve – hitelesen mutatta be a jelenlegi helyzetet. Erre vonatkozó észrevételeim:
1. Egyáltalán nincs olyan stádiumban az ügy, hogy felelősen ki lehetne jelenteni: „Aki vállalja az egyházi iskola szellemiségét, természetesen továbbra is taníthat nálunk…”
2. A jelenlegi diákokkal kapcsolatban egyetlenegy hiteles információ áll rendelkezésre: az év során tartott iskolaszintű szülői értekezleteken a szülők döntő többsége kinyilvánította, hogy a jelenlegi állami gimnáziumban kívánja taníttatni gyermekét.
Sajnos a cikk bevezető része – lehet, hogy újságírói félreértés miatt – pontatlanul megfogalmazott. Bizonyításra szorul az az állítás, miszerint az igazgatónő „azzal nyugtatta a szülőket, hogy az a gyerek, aki itt kezdte meg a nyolc osztályt, itt is fogja befejezni. Ez azt jelenti, hogy az ezredfordulóig nem változik semmi.” Véleményem szerint az igazgatónő érthetően zárkózott el a beszélgetés elől, hiszen a tulajdonos (Magyar Állam) sem kápráztatja el a közönséget egyértelmű álláspontjának közlésével. Amiről pedig leginkább szólni kellene, szinte szó sem esik.
1. Az 1991. évi XXXII. törvény szerint az egyháziingatlan-igény kielégítésekor gondoskodni kell a jelenlegi használó megfelelő elhelyezéséről. Ez a Radnóti esetében az államot képviselő magyar kormány kötelessége. Senki nem vitatja, hogy a Radnóti évtizedek óta az ország egyik legkiválóbb középiskolája, így túlzás nélkül nemzeti értéknek tekinthető. Ha ezt elfogadjuk, az is nyilvánvaló, hogy a hitközségi igény jogszerűsége és jogossága miatt csak egy, a Móricz-gimnáziumhoz vagy a Fasori Evangélikus Gimnáziumhoz hasonló megoldás jöhet számításba, az egyházi igény fontosságának megfelelően belátható időn belül.
2. Ehhez képest az elmúlt hónapok pontos ténytörténete a következő:
1992. augusztus végén a Miniszterelnöki Hivatal államtitkárai által vezetett – a vonatkozó törvény szerint működő – kormánybizottság elhalasztotta az ügy érdemi megtárgyalását, és felvetette a kérdésben jogilag nem érintett Fővárosi Önkormányzat bevonását a megoldás kimunkálásába (az eset nem egyedi).
1992. október 9-én ismét nem született döntés. A tanácskozási joggal jelen lévő főváros ugyan készségesnek mutatkozott a jószolgálati szerep vállalására, ugyanakkor azt is világosan kifejezésre juttatta, hogy jelentős országos költségvetési hozzájárulás nélkül (a Móricz-ügy csaknem egymilliárdot követelt) a kérdés nem oldható meg. Az ülés végén felmerült, hogy a Pénzügyminisztérium, a Művelődési és Közoktatási Minisztérium és a főváros képviselői dolgozzák ki a megoldást. (A törvény egyébként a kormánybizottság feladatául teszi ezt.) Azóta a fővárost nem keresték meg ebben a témában.
Jelenleg ez a helyzet. És mi lehet a megoldás? Ennek a kérdésnek a megválaszolásához minden felelős döntéshozónak legalább három tényezőt figyelembe kell venni.
I. A zsidó hitközség első helyen rangsorolt, jogilag és történetileg egyaránt megalapozott igényéről van szó.
II. Az ország egyik legkiválóbb és mindenképpen épségben megőrzendő gimnáziuma működik ma az épületben.
III. A törvény egyértelműen a magyar államot, illetve képviselőjét kötelezi a megoldás kidolgozására (kormánybizottság, végső soron az országos költségvetés). Ebben az önkormányzatok játszhatnak erejükhöz mérten jószolgálati szerepet, de a döntés felelőssége a kormányé.
És végezetül még egy következtetés. Az ügy állandó halogatása nem szolgálja sem az egyház, sem a tanári kar, sem a diákok érdekeit. De akkor kiét?
* A szerző részben Török Monika, a Beszélő ez évi 43. számában megjelent „Nem tudhatom, hogy másnak e tájék mit jelent” c. cikkével vitázik.
- Oktatás [8]