Skip to main content

Anna Frank és Radnóti Miklós

Nyomtatóbarát változatNyomtatóbarát változat


Túlzás lenne azt állítani, hogy a közvetlen érintetteket agyonbombázzák információkkal e mindennapjaikat meghatározó témában. Úgy gondolom, a demokratikus döntéshozatal és döntéselfogadás alapkövetelménye a leglényegesebb elemek korrekt ismertetése.

Zoltai Gusztávnak, a Magyarországi Zsidó Hitközségek Szövetsége vezetőjének október 24-i nyilatkozata* – néhány apró, félreértésre alkalmat adó elemtől eltekintve – hitelesen mutatta be a jelenlegi helyzetet. Erre vonatkozó észrevételeim:

1. Egyáltalán nincs olyan stádiumban az ügy, hogy felelősen ki lehetne jelenteni: „Aki vállalja az egyházi iskola szellemiségét, természetesen továbbra is taníthat nálunk…”

2. A jelenlegi diákokkal kapcsolatban egyetlenegy hiteles információ áll rendelkezésre: az év során tartott iskolaszintű szülői értekezleteken a szülők döntő többsége kinyilvánította, hogy a jelenlegi állami gimnáziumban kívánja taníttatni gyermekét.

Sajnos a cikk bevezető része – lehet, hogy újságírói félreértés miatt – pontatlanul megfogalmazott. Bizonyításra szorul az az állítás, miszerint az igazgatónő „azzal nyugtatta a szülőket, hogy az a gyerek, aki itt kezdte meg a nyolc osztályt, itt is fogja befejezni. Ez azt jelenti, hogy az ezredfordulóig nem változik semmi.” Véleményem szerint az igazgatónő érthetően zárkózott el a beszélgetés elől, hiszen a tulajdonos (Magyar Állam) sem kápráztatja el a közönséget egyértelmű álláspontjának közlésével. Amiről pedig leginkább szólni kellene, szinte szó sem esik.

1. Az 1991. évi XXXII. törvény szerint az egyháziingatlan-igény kielégítésekor gondoskodni kell a jelenlegi használó megfelelő elhelyezéséről. Ez a Radnóti esetében az államot képviselő magyar kormány kötelessége. Senki nem vitatja, hogy a Radnóti évtizedek óta az ország egyik legkiválóbb középiskolája, így túlzás nélkül nemzeti értéknek tekinthető. Ha ezt elfogadjuk, az is nyilvánvaló, hogy a hitközségi igény jogszerűsége és jogossága miatt csak egy, a Móricz-gimnáziumhoz vagy a Fasori Evangélikus Gimnáziumhoz hasonló megoldás jöhet számításba, az egyházi igény fontosságának megfelelően belátható időn belül.

2. Ehhez képest az elmúlt hónapok pontos ténytörténete a következő:

1992. augusztus végén a Miniszterelnöki Hivatal államtitkárai által vezetett – a vonatkozó törvény szerint működő – kormánybizottság elhalasztotta az ügy érdemi megtárgyalását, és felvetette a kérdésben jogilag nem érintett Fővárosi Önkormányzat bevonását a megoldás kimunkálásába (az eset nem egyedi).

1992. október 9-én ismét nem született döntés. A tanácskozási joggal jelen lévő főváros ugyan készségesnek mutatkozott a jószolgálati szerep vállalására, ugyanakkor azt is világosan kifejezésre juttatta, hogy jelentős országos költségvetési hozzájárulás nélkül (a Móricz-ügy csaknem egymilliárdot követelt) a kérdés nem oldható meg. Az ülés végén felmerült, hogy a Pénzügyminisztérium, a Művelődési és Közoktatási Minisztérium és a főváros képviselői dolgozzák ki a megoldást. (A törvény egyébként a kormánybizottság feladatául teszi ezt.) Azóta a fővárost nem keresték meg ebben a témában.

Jelenleg ez a helyzet. És mi lehet a megoldás? Ennek a kérdésnek a megválaszolásához minden felelős döntéshozónak legalább három tényezőt figyelembe kell venni.

I. A zsidó hitközség első helyen rangsorolt, jogilag és történetileg egyaránt megalapozott igényéről van szó.

II. Az ország egyik legkiválóbb és mindenképpen épségben megőrzendő gimnáziuma működik ma az épületben.

III. A törvény egyértelműen a magyar államot, illetve képviselőjét kötelezi a megoldás kidolgozására (kormánybizottság, végső soron az országos költségvetés). Ebben az önkormányzatok játszhatnak erejükhöz mérten jószolgálati szerepet, de a döntés felelőssége a kormányé.

És végezetül még egy következtetés. Az ügy állandó halogatása nem szolgálja sem az egyház, sem a tanári kar, sem a diákok érdekeit. De akkor kiét?

* A szerző részben Török Monika, a Beszélő ez évi 43. számában megjelent „Nem tudhatom, hogy másnak e tájék mit jelent” c. cikkével vitázik.






























Blogok

„Túl későn jöttünk”

Zolnay János blogja

Beszélő-beszélgetés Ujlaky Andrással az Esélyt a Hátrányos Helyzetű Gyerekeknek Alapítvány (CFCF) elnökével

Egyike voltál azoknak, akik Magyarországra hazatérve roma, esélyegyenlőségi ügyekkel kezdtek foglalkozni, és ráadásul kapcsolatrendszerük révén ehhez még számottevő anyagi forrásokat is tudtak mozgósítani. Mi indított téged arra, hogy a magyarországi közéletnek ebbe a részébe vesd bele magad valamikor az ezredforduló idején?

Tovább

E-kikötő

Forradalom Csepelen

Eörsi László
Forradalom Csepelen

A FORRADALOM ELSŐ NAPJAI

A „kieg” ostroma

1956. október 23-án, a késő esti órákban, amikor a sztálinista hatalmat végleg megelégelő tüntetők fegyvereket szerezve felkelőkké lényegültek át, ostromolni kezdték az ÁVH-val megerősített Rádió székházát, és ideiglenesen megszálltak több más fontos középületet. Fegyvereik azonban alig voltak, ezért a spontán összeállt osztagok teherautókkal látogatták meg a katonai, rendőrségi, ipari objektumokat. Hamarosan eljutottak az ország legnagyobb gyárához, a Csepel Művekhez is, ahol megszakították az éjszakai műszakot. A gyár vezetőit berendelték, a dolgozók közül sem mindenki csatlakozott a forradalmárokhoz. „Figyelmeztető jelenség volt az, hogy a munkások nagy többsége passzívan szemlélte az eseményeket, és még fenyegető helyzetben sem segítettek. Lényegében kívülállóként viselkedtek” – írta egy kádárista szerző.

Tovább

Beszélő a Facebookon