Skip to main content

Vonatozás a válsággal

Nyomtatóbarát változatNyomtatóbarát változat


„Politikáról nem vagyok hajlandó beszélni. A családban sem, mert összeveszünk. Itt csak egy ember van: Antall József! Ki az a Göncz Árpád? Írt egy-két színdarabot, amire a kutya se volt kíváncsi. Hankiss, az a senki! Egy pszichológus. Soha nem becsültem ezt a szakmát. Vagy az új kedvenc, a kis selyemfiú, Pető Iván. Ezek akarnak versenyezni Antall Józseffel?” – dörögte a monumentális hatvanas hölgy impozáns alt hangján a Budapest felé tartó gyorsvonaton, szintén hatvanas, de omlatagabb útitársnőjének. Meg persze nekem, mert a nagy formátumú hölgy azonnal megismert, mondja is. Azt is, hogy nem szereti a pártomat. Most, amikor végre elnyertük szuverenitásunkat, minden jóravaló magyarnak a nemzeti kormányt kell támogatni.

A hölgy tényleg nem merült volna bele a politikába. A csípős bevezető megjegyzések után konvencionális társalgásba vonta társát, aki elkísérte őt halottak napján a távoli dunántúli város temetőjébe.

Az erélyes hölgy rutinos tapintattal békességet és barátságos légkört akart a vonatfülkében.

A politikát a másik, a kuszább lelkű útitárs erőltette, régi, hűséges Szabad Európa-hallgató. Végül is jót beszélgettünk, nem unatkoztunk, nem bántottuk egymást ott összezárva. A hölgy meglepődve hallgatta, hogy Göncz Árpád nemcsak drámákat írt, hanem azt megelőzően életfogytiglani börtönbüntetést kapott ’56 után; Hankiss, aki maga is politikai börtönviselt, egy polcra való irodalomelméleti és szociológiai könyv szerzője, s maga a miniszterelnök kapacitálta az ellenzékkel együtt, hogy legyen a pártoktól független televízió elnöke. Pető Iván sem csupán a lányok kedvence: éktelen vaskos kötetben dokumentálta a Rákosi-korszak gazdaságpolitikáját, egy vékonyabban pedig (másokkal együtt) az ’56-os forradalom kronológiáját állította össze még 1986-ban, az illegalitás körülményei között. A hölgy, a kereszténydemokrata érzelmű átlagos rádió-, tévé-és újságfogyasztó, valamint a kormánypárti szájhagyomány részese, minderről mit sem hallott.

Hányszor hivatkoztak a méltatlanul simfelt, önbizalmától megfosztott nemzet értékeire új propagandisták? Hányszor emlegették az elmúlt negyven év morális pusztítását? Ez a propaganda most azt sulykolja híveibe, azt duruzsolja az ország fülébe, hogy jelentéktelen senkik uralják, vagy törekednek hatalomra: Gönczök, Hankissok, Petők.

Hiába olvassuk szorgalmasan a kormánypárti sajtót, a Magyar Fórumot, s hiába nézzük kötelességtudóan Boross urat az „Össztűz”-ben vagy Király B. Izabellát a Naptévében. Mégis csak ott a vonaton jöttem rá, a kellemes, ráérős beszélgetés közben, hogy az a negyven év – kis megszakítással – mily zavartalanul, mily csüggesztően folytatódik. Demokraták, utazzatok minél többet vonaton!












Blogok

„Túl későn jöttünk”

Zolnay János blogja

Beszélő-beszélgetés Ujlaky Andrással az Esélyt a Hátrányos Helyzetű Gyerekeknek Alapítvány (CFCF) elnökével

Egyike voltál azoknak, akik Magyarországra hazatérve roma, esélyegyenlőségi ügyekkel kezdtek foglalkozni, és ráadásul kapcsolatrendszerük révén ehhez még számottevő anyagi forrásokat is tudtak mozgósítani. Mi indított téged arra, hogy a magyarországi közéletnek ebbe a részébe vesd bele magad valamikor az ezredforduló idején?

Tovább

E-kikötő

Forradalom Csepelen

Eörsi László
Forradalom Csepelen

A FORRADALOM ELSŐ NAPJAI

A „kieg” ostroma

1956. október 23-án, a késő esti órákban, amikor a sztálinista hatalmat végleg megelégelő tüntetők fegyvereket szerezve felkelőkké lényegültek át, ostromolni kezdték az ÁVH-val megerősített Rádió székházát, és ideiglenesen megszálltak több más fontos középületet. Fegyvereik azonban alig voltak, ezért a spontán összeállt osztagok teherautókkal látogatták meg a katonai, rendőrségi, ipari objektumokat. Hamarosan eljutottak az ország legnagyobb gyárához, a Csepel Művekhez is, ahol megszakították az éjszakai műszakot. A gyár vezetőit berendelték, a dolgozók közül sem mindenki csatlakozott a forradalmárokhoz. „Figyelmeztető jelenség volt az, hogy a munkások nagy többsége passzívan szemlélte az eseményeket, és még fenyegető helyzetben sem segítettek. Lényegében kívülállóként viselkedtek” – írta egy kádárista szerző.

Tovább

Beszélő a Facebookon