–ster [Angster László]

Nyomtatóbarát változat

A látogató, ha óvatlanul letér a főváros turistaösvényeiről, néhány lépés után a házakat látva könnyen azt hiheti, hogy egy másik országba vagy másik földrészre tévedt. A budapestiek már kevésbé lepődnek meg azon, ha a marhaistállóhoz hasonló körülmények között látnak élni embereket. Azt azonban senki sem tudja megmondani, hogy hányan irigylik a pincék, üzlethelyiségek, sufnik e „szerencsés” lakóit – hogy hányan hajléktalanok ma Budapesten. A népi demokrácia idején csak kivételesen fordulhatott elő, hogy valakinek nem volt kitöltve a személyi igazolványában az „állandó lakóhely” rovat. Egy állandó lakóhelyről kijelentkezni csak egy másik lakcímre való bejelentkezéssel együtt lehetett, s így – papíron – születésétől fogva mindenkinek biztosítva volt a lakhatása. Talán ennek is köszönhetően még ma sem értik sokan, hogy hogyan válhat valaki hajléktalanná. Íme, néhány tipikus példa.

Egy nyugdíjas üzemmérnök és felesége – gyermekük nem lévén – néhány évvel ezelőtt elhatározták, hogy megkönnyítik életük utolsó éveit. Úgy számítottak, hogy ha eladják a lakásukat, a pénzből – a bérelt lakás díját is beleszámítva – halálukig jól megélhetnek. Talán rosszul számoltak, talán nem is lehetett mindent – például a rendszerváltást – jól kiszámítani: a feleség meghalt, de a férfi él, és nyugdíjából természetesen nem képes az albérletet kifizetni.

Egy negyvenéves férfi, aki annak idején az utolsó évben hagyta ott a gépipari technikumot, megélhetési gondjai miatt eladta az ország északi határához közel fekvő tanyáját, és elköltözött Budapestre. (Vagyis felszámolta „állandó” lakását.) Itt egy darabig együtt élt egy nővel, de miután összevesztek, és miután pesti munkahelye – munkakönyvével és többhavi fizetésével együtt – szőrén-szálán eltűnt, nem maradt számára más, mint hogy lejárt műszaki vizsgájú Wartburgjában vagy a pályaudvarokon töltse az éjszakáit. Több hónapos „nomád” életmód után az inge még fehér, a körmei tiszták, de így sem tud munkahelyet szerezni magának.

És itt vannak az elmebetegek, a hazulról elüldözött vagy az állami gondozásból kikerült fiatalok, vagy azok a munkások, akiknek a felszámolt gyár munkásszállásán volt az állandó lakásuk, és a börtönviseltek. (Szinte külön kasztot képeznek a válás miatt hajléktalanná vált férfiak is.) De az is megtörtént már, hogy valaki azért nem kapott nyugdíjat másfél évig – és vált emiatt hajléktalanná –, mert valahol elkeverték a nyugdíjához szükséges papírokat. Ezekről az emberekről csupán néhány szervezet próbál meg gondoskodni.

E szervezetek közül az egyik legjelentősebb a Menhely Alapítvány. Az alapítvány tevékenysége két részre oszlik: egy menhelyet és egy három irodával rendelkező gondozási központot tartanak fenn Budapesten. A központok pályázati úton nyert pénzekből gazdálkodnak; a hozzájuk fordulóknak általában nem pénzbeli segélyt adnak, hanem ügyeik intézésében, a túléléshez és a munkavállaláshoz szükséges körülmények megteremtésében segédkeznek. A mindenki számára elérhető „első lépcső” a Dózsa György út 152. szám alatti iroda.

Az iroda egy széles folyosón elhelyezett néhány asztalból áll. „Két hónapja még ott bent dolgoztunk – mutat a folyosóról nyíló szobák felé Sugár András, az alapítvány egyik szociális munkása –, de akkora volt a tumultus idekint, hogy elhatároztuk: kiköltözünk ide, a folyosóra. Amióta mindenki saját szemével látja, hogy éppen mit csinálunk, megszűnt a lökdösődés, a verekedés az ajtók előtt.

Jelenleg 6500 regisztrált ügyfelünk van. Sokan azért jönnek ide, mert elvesztették, vagy ellopták tőlük a személyi igazolványukat, ami nélkül még a Köztisztasági Hivatalnál sem kaphatnak alkalmi munkát. Itt ingyen megcsináljuk a fényképet, beszerezzük az anyakönyvi kivonatot, okmánybélyeget adunk, és segítünk a szükséges nyomtatványok kitöltésében is. Sokan azért fordulnak hozzánk, mert – munkahely híján – nincs érvényes társadalombiztosítási kártyájuk. Ma még a tb-járulékot a főváros fizeti a nem budapesti illetőségű hajléktalanok helyett, de most, úgy látszik, hogy december 31-ével megszűnik ez a lehetőség. Hogy mi lesz az után ezekkel az emberekkel, ha megbetegszenek, nem tudom. A hozzánk fordulóknak kérésre kiadunk egy hajléktalanigazolványt, ami a legfontosabb adataikat tartalmazza. Ezt az igazolványt nagyon sok helyen elfogadják, de volt már olyan is, hogy a rendőrök egyszerűen összetépték. A gyógyszerek, szemüvegek beszerzését, a munkavállaláshoz szükséges orvosi vizsgálatok papírmunkáját is vállaljuk. Ügyfeleink postáját is itt kezeljük; küldhetnek és kaphatnak is levelet ezen a címen. Korlátozott számban fürdőjegyeket is tudunk adni. Régebben »gyorssegélyt«, kb. 300 forintot is adtunk, de ezzel le kellett állnunk. Nem lehetünk hatékonyak, ha elaprózzuk a pénzeket. Ha kell, a különböző menhelyekre irányítjuk a rászorultakat – bár meg kell mondanom, hogy a zsúfoltság miatt télen a férfiakat már sehol sem tudjuk elhelyezni.

Van egy irodánk, ahol a bonyolultabb – nyugdíj-, leszázalékolás- stb. – ügyeket intézzük, és van egy gondozóirodánk az Üllői úton, ahová azokat vesszük föl, akiknél látunk valami esélyt arra, hogy hamarosan újra talpra álljanak. Itt már valami pénzt is tudunk adni, de leginkább az ügyfeleink személyes problémáit igyekszünk megoldani.”

A Menhely Alapítvány és a hasonló szervezetek tevékenységét a különböző állami, egyházi és alapítványi szervezetek által fenntartott menhelyek, szállások „egészítik ki”. Ezek közös jellemzője az, hogy mindig kevés bennük a hely. A Magyar Máltai Szeretetszolgálat óbudai menhelye – melynek fenntartója a Népjóléti Minisztérium – krízisszálló, ami azt jelenti, hogy kizárólag ételt és fekvőhelyet tudnak biztosítani. A volt munkásőrlaktanyában 45 ember fér el az emeletes ágyakon, de volt már olyan is, hogy ötvenen voltak a teremben. Az átlagos kihasználtság 97 százalékos. Mint azt Major Péter, a menhely két fizetett alkalmazottja közül az egyik elmondta, a felvételnek egyetlen feltétele van, hogy legyen szabad hely. Nagyjából kialakult „vendégkörük” van, a vélhetően alkoholistákat vagy idegbeteget is fölveszik, bár a szálláson tilos alkoholt fogyasztani, és ittas állapotban sem jöhet ide be senki. (Ilyenkor megvárják, míg az illető egy kissé kijózanodik az épülettel szemben lévő padon.) Egy-egy ember átlagosan 2-3 hónapot tölt itt, és az elmúlt évben 33 ember távozott önkéntesen, rendezett körülmények közé. (Ezalatt albérletet vagy munkásszállást kell érteni.)

A szálláson és az étkezésen kívül minden második héten ruhát is osztanak, külön a hajléktalanoknak, és külön a környék nyugdíjasainak – nehogy a nyugdíjasokat megsértsék azzal, hogy együtt kezelik őket a hajléktalanokkal. De – mint ahogy azt Major Péter elmondta – a hajléktalanok is két csoportra oszlanak: az egyikbe azok tartoznak, akiknek nincs hol aludniuk. A másikba azok, akik már teljesen elvesztették magukat, és nem igényük többé a mosdás, az ágy…

Kérdés, hogy egy idő után nem szükségszerű-e ez az átalakulás.

• Belföld