Az a két Bernhard-regény (a másik A menthetetlen), amely nemrégiben jelent meg magyarul, kivételes helyen áll ebben a kivételes életműben. Döbbenetes erejű szövegeiben Bernhard elment a legvégsőkig, ami azt jelenti, a lehető legmesszebb ment el, ami nem jelenti azt, hogy nem lehet még messzebbre is menni. Alakjai a lehetőnél is messzebb mennek, oda, ahol már nem jön létre vagy megsemmisül a mű, széthull a személyiség, kioltja magát az életet. Bernhard maga elment a határig, és nem lépte át. A Járásban azt mondja (idézi): „Ha olyan messzire mentünk, amilyen messzire most (gondolatban) elmentünk, mondja Oehler, akkor le kell vonnunk a következtetéseket, és félbe kell hagynunk ezt (vagy ezeket) a gondolatot, amely (vagy amelyek) lehetővé tette (vagy tették), hogy ilyen messzire elmenjünk.” (Révai Gábor ford.) Ezt a jó tanácsot ajánlatos szem előtt tartanunk, ha őt követni vállalkoztunk. Bernhard világlátása szaturnuszian sötét, végvidéki elbeszélései megfekszik a lelket, radikális létkritikájából radikálisan életellenes következtetések adódnak. De nem jogos és szükségszerű-e a létkritika, nem joga-e minden teremtett lénynek, hogy megpróbáljon keresztüllátni a létezésen és pörölje Istent? Lehetünk-e enélkül létbevetettből az életet választók? Ez a két – most nemcsak tökéletes, de gyönyörű – regény az életbe visz, arról beszél, hogyan és miért vagyunk menthetetlenek, és hogyan és miért menthetjük meg mégis magunkat.
Az Egy gyerek… az első (megjelenés szerint utolsó) kötete Bernhard öt regényből álló önéletírásának. Az életrajz – kivált ha ön – igen obskúrus műfaj, kitanult olvasó gyanakvással közeledik hozzá, és nem nyugszik, amíg hazugságon nem kapja. (Az írást, nem az írót. Kevésbé számít, hogy az emlékező megfelel-e a biográfia adatainak – amiket az olvasó úgyis rosszabbul tud –, sokkal izgalmasabb a személyiség képe, kifejlése, belső vándorútja. Ebben nem lehet hazudni, árulkodóan rózsáiknak az apró szépészeti beavatkozások hegei, félrecsúszik a vendéghaj, zörög az afrik.) Bernhard természetesen nem hazudik. Esze ágában sincs szépíteni, megkölteni a gyerekkorát, elhallgatni vagy elkenni azt, amivel jó társaságban nem szokás dicsekedni. Bernhard brutálisan őszinte. Elég rohadt gyerekkora volt (de ezt se ő mondja; a nagy ítéletosztó ezúttal csínján bánik gyűlölettel és gyalázkodással). Zabigyerek volt, az apja hallani se akart róla, az anyja sose tudott megbocsátani érte – a gyereknek. Minden értelemben rosszkor született: előbb a gazdasági válság, munkanélküliség, tömeges elszegényedés, majd a nácizmus, Anschluss, háború. Élete első évében dajkaságba adták, a rotterdami kikötőben: „Azt mondják, állandóan üvöltöttem, s mindaddig, amíg ezen a hajón tartottak, telis-tele volt az arcom furunkulusokkal; orrfacsaró bűz és sűrű pára gomolygott a fedélközben.”
Bernhard – természetesen – mesterien építi föl élete könyvét. Születésétől 13 éves koráig terjed a regény ideje, de nem kronologikusan halad s veszi sorra a történéseket, hanem kiválasztott, sorsdöntő élményekhez csomózza hozzá a történet szálait. Ezek a meghatározó események többnyire az utolsó öt évben estek, legsötétebb gyermekéveiben. Az ausztriai szép idők után a család kénytelen Felső-Bajorországba költözni, a kisfiút elszakítják imádott nagyszüleitől, belelökik egy idegen, ellenséges világba. Otthon bikacsöközés és szidalmak (és mint tudjuk, „a szó százszorta nagyobbakat tud ütni, mint a bot”), az iskolában porosz-birodalmi német nevelés, Heil Hitler, Kis Harcosok (a Hitlerjugend fiókszervezete) és további ütlegek. Ez Traunstein, a gyerek Bernhard gyötrelmeinek színtere, a felnőtt Bernhard mérhetetlen kisvárosgyűlöletének szülőhelye. Itt indul a regény, erőteljes, bele a közepébe-kezdéssel, ahogy azt Bernhard csinálja, semmi .magyarázkodás, semmi előzmény. A gyerek éppen (megint) főbenjáró bűnre, végzetes lépésre készül: elköti a gyámja biciklijét, nem szól senkinek, elindul Salzburgba. Nyolcéves. Életében először ül kerékpáron. Salzburg 36 kilométerre van. „Ilyen voltam” – közli az elbeszélő. A nagy vállalkozás megbukik, a drága bicikli tönkremegy, de ez a jól kiválasztott bűneset elég erős ahhoz, hogy elvigye a vázán az egész regényt.
Különleges könyv ez azért is, mert más nyelven beszél. Bernhard lemond a bernhardi mondatról, a függő beszéd bonyolult mondattornyairól, ez itt egyenes beszéd, az elbeszélő a maga nevében, magáról mesél. És a nagyapjáról. Mert ez a nagyapa regénye is, kései köszönet és tiszteletadás az egyetlen tanítónak és szabadítónak. „Egyedül ő hívta fel a figyelmemet arra, hogy az embernek van feje, és hogy mit jelent ez.” A nagyapa (regényíró, neve és könyvei vannak, ha kevesen ismerik is) kikezdhetetlen tekintély a családban, eltartják, kiszolgálják, csodálják. Nagy tudású és nagyeszű zsarnoki öregúr, különc és pozőr, a szegénységben is őrzi méltóságát és életrendjét. Olvas és ír („regénymunkát” végez), elmélkedik és szabadgondolkozik, és lesújtó véleménye van mindarról (vallás, iskola, Hitlerjugend), amibe a gyereket bele akarják nyomni. Bernhardnak ez a nagyapa a vezérlő csillaga, az érték s a mérték. Szembefordítja az unokát a világgal, egy csomó bajt zúdít a nyakába, de erőt és muníciót is ad neki a megütközéshez. Ebben a regényben egyedül a nagyapa mondatainak jár ki az idézés.
(És itt áll elő a kínos kényszer, hogy a fordításról szóljunk. Félve citálok a szövegből, félve beszélek Bernhard másféle mondatairól, mert ezzel a fordítással bajok vannak. Rosszat sejtünk, ha pusztán fülhallásunkra, saját anyanyelvünknek és Bernhard fölényes írásművészetének ismeretére hagyatkozunk is. Kezdődik mindjárt a címmel: Ein Kind. Milyen jó cím is ez: Egy gyerek. A lehető legegyszerűbben nevezi meg a tárgyat, pontosan arra gondolunk, amiről szó van: egy kisfiúra. Pofáncsapó kurtaságával sokkal erősebb cím ez, mint a konvencionális Egy gyerek megindul. Sejteni véljük a fordító indítékát, csak épp nincs joga a maga ízlése szerint kiigazítani a szerzőt. Legalább azt észbe kellett volna vennie, hogy Bernhard többnyire egyszavas címeket ad, az önéletrajzi ciklus mind az öt regénye ilyen! A fordító két dolgot nem tisztel: saját anyanyelvét és az írói nyelvet. Hogy mit vét Bernhard ellen, arról nem kell szót ejtenem, megtette Bán Zoltán András az augusztusi Holmiban.) A magyar szöveg nem egy mondata, nem egy kifejezése egyszerűen nem magyarul szól, megbotránkoztatja a fülünket, vagy egyenesen komikus hatást tesz. Micsoda szörny egy mondat ez: „Miután azonban mégis muszáj iskolába járni, el kell engednünk oda gyermekeinket, noha tudjuk, hogy a vesztébe küldjük.” Azután: a parasztlegények nem „a saját otromba stílusukban”, hanem a maguk otromba módján rázzák föl az alvót; a lakókonyha nem tévesztendő össze a tisztaszobával; a szükség esetén kifejezésben a szükség nem a vizelési ingert jelenti, röhejesen hangzik, hogy „szükségem esetén le kellett botorkálnom”; a kötéltáncos, ha elvéti a lépést, akkor mellé-, s nem félrelép (kuncogunk, mert tán lehet kötélen is félrelépni, de meglehetősen macerás). És ha ezt olvassuk: „…azt hajtogatta, hogy az anarchisták a világ hajtókerekei”, nem tehetünk ellene, de a nagyapa képzik meg előttünk – leginkább Öveges professzorra hasonlít –, amint erősen hajt egy világnagy lendkereket. És ezeket én nem aprólékos kutatómunkával – és mámoros kárörömmel – szedegettem ki a szövegből. Inkább zavarban vagyok, mert van még más baj is. A könyvből kiderül, hogy az osztrák kultuszminisztérium támogatásával készült; ennek ellenére igen borsos az ára (lásd fenn). Kereken 4 forintba kerül minden egyes lapja, 80 van belőlük, és pontosan ennyi lapra esik szét a kötet az első olvasás után. (Amúgy szép a könyv, és kérjük a kiadót, ne sértődjék meg, ne vegye a kritikát piszkoskodásnak. Higgye meg, mindenki, akinek Magyarországon köze van a könyvhöz, ismeri a kiadás áldatlan helyzetét, és tiszteli azokat, akiknek köszönhetően még egyáltalán van könyv, amit olvashatunk.)
A szenvedésekből és megaláztatásokból több könnyes-bús gyermekregény is kitelne, de Bernhard nem kíván szánalmat ébreszteni, és az önsajnálatra is kevés hajlamot mutat. A nagy gyűlölő nem érez gyűlöletet az anyja iránt, megérti elkeseredését, hogy nem sikerült engedelmes fiút idomítania belőle, érti hogy nemcsak a kölyökbűnöket torolta meg rajta, hanem azok helyett a felnőtt férfiak helyett is őt büntette, akiket a sorsáért okolhatott, de akiket szóval-bottal el nem érhetett: a gyerek apját és nagyapját. Thomas külsőleg az apját formázta, természete az anarchista nagyapát. A poroszos nevelés meggyötörte, de nem fogott rajta; család és iskola annyit ért el nála, hogy hazudós, iskolakerülő, folyton a bukás szélén billegő, megátalkodott kiskamaszt csinált belőle.
Bernhard nem rémregényt írt, gyerekkorának voltak normális, sőt boldognak mondható időszakai. Mindjárt a hajópokolból az élet csúcsára röpült, a bécsi fényképeken elégedett, polgári ruhás ded néz a világba. „Kicicomázva tekintek le alattvalóimra különféle trónusaimról, valamint figyelemre méltó babakocsikból és szánkókról, melyek az idő tájt megszokottnak számítottak.” (Nekem ez a kép igen tetszik, sokért nem adnám, ha láthatnám e figyelemre méltó babaközlekedési eszközöket a harmincas évek Bécséből. Még arra is jó egy ilyen, látszólag kevésbé fontos mondat, hogy felfedezzük benne a megfigyelés és leírás pontosságát: az egy-két éves gyerek éppilyen magabiztosan és öntudatosan uralja a számára belátható világot, az élet császárának képzelve magát. És szeretem a bernhardi iróniának ezt a nem keserű, nem megsemmisítő, hanem gyöngéd és derűs hangját is a regényben.) Szépek voltak a falusi nyarak, dicső az első iskolaév, még az iszonyú traunsteini évekre is jutottak örömök, jó barátok, az anyja főztje – Bernhard nem mulasztja el megemlíteni, milyen jól főzött az anyja –, csavargások, a nagyapa peripatetikus iskolája.
A regény utolsó harmada az inferno, a Traunstein-pokol leírása. Egy nem idomuló és idomíthatatlan gyerek keserves birkózása egy egész világgal – önmagáért. Az anyjától nem várhat segítséget, ő ezt a világot képviseli a fiúval szemben. Németországban a nácik dáridóznak, erejük és hadi sikereik teljében, Ausztria nincs is, az osztrák azt jelenti: másodosztályú német. A pokol legbelső köre az úgynevezett ágybavizelés, e megalázó, testi-lelki gyerekbetegség, amely maga a szégyen, de még kezelik is. A fő gyógymód a megszégyenítés a lehető legnyilvánosabb megszégyenítés, meg a különféle büntetések. Köztük a legsátánibb a mézesen hangzó gyermek-üdülőotthon. Valójában nevelőintézet, kezelhetetlen gyerekek számára.
Innen már csak az utolsó harmad utolsó harmada van hátra. „Hős lett az ágybavizelőből” – csúfolódik magán az elbeszélő, mintha nem is rajta múlt volna, mintha nem is értené. Ő ugyan nem csinált semmit, nem tanult többet, nem vált belőle jó fiú, csak a világ kezdett el jó képet vágni hozzá. Egyszerre szebbik arcát mutatta felé, miközben tébolyítóan szédült a vesztébe. 1944 az év. Meghallva a kor parancsát hazafias költőnek készült, aztán inkább futóbajnok és harangozó lett, a háború vámszedője. Ez pedig így történt: „A köszvény egyre kegyetlenebbül kínozta az öreg sekrestyést, üzletem fölvirágzott, minthogy a traunsteiniek csapatostul hullottak el a különböző frontvonalakon… Minthogy már gyerekfejjel eléggé kapzsi voltam, állandóan átrohangáltam Pfenningerékhez érdeklődni, hogy meghalt-e már valaki. Sose tudtak annyian meghalni, hogy ne keveselljem.” Közben a fékezhetetlen nagyapa ontja az ötleteket unokája fényes jövőjével kapcsolatban, a gyerek hegedűt, majd festőállványt kap, felvételit tesz a passaui kereskedelmi akadémián. Mikor megjön az értesítés, hogy a hajdani osztályutolsó kitűnően megfelelt, a nagyapa a fejéhez kap: „milyen jó, hogy úgy döntöttem, nem Passauba mész, hanem Salzburgba”. A városba, ahol pár év múlva a nagy Vladimír Horowitz tart majd mesterkurzust, de ez már egy másik regény. Egyébként a biciklit helyrepofozták, csak úgy csillog a kályhaezüsttől.
- Kultúra [6]