Tandori Dezső

Nyomtatóbarát változat

Egyszer, úgy egy ilyen hétvégén, hogy mozdulhatós enyéim pihenni tértek – ó, nem haltak meg! csak elutaztak, s még messze sem; messzebb utazni magam szoktam –, mondom, egy ilyen alkalommal gyönyörűen kisikáltam a szemétládát a konyhában, s ezzel rögvest el is büszkélkedtem enyéimnek, ahogy ők hazatértek megint.

Szeretem, hogy ezt olyan kedélyességgel lehet elmondani, amilyenek 1945 után voltak a német nyelvű – osztrák – ábécéskönyveim. Kevésbé volt kedélyes, hogy 1949-ben e könyvsornak vége szakadt. Most akkor ennek azért, hallom, úgy semmiképp sem fog. S ez jó. Az ember jobban kiterjeszkedik azzal, amit elmond. Itt ez a Bang & Olufsen. A kis fanyelű fegyverről beszélek. Már hogyan mertem volna én ilyesmiről akár négy éve is szólni! Pedig épp ezek a bánatos, de nem ráérős délutánok – dolgozom, mint a gépágyú! – és délelőttök –: dolgozom, mint a gépágyú, és azokkal az enyéimmel is sokat foglalkozom, akik nem mozdulhatósak, ám (mint például az ellőtt szárnyú Tóni, a sánta Aliz, a vén kanári Berci meg özvegy doktor Nyúl Rudolf, és még négyen) élnek, ellentétben azokkal, akik meghaltak már, és arra figyelmeztetnek, hogy nemsokára nem lesz kiért élnem, úgy érdemben értem ezt, és így jön elő a Bang. Nyilván azt kérdezné valaki, ha játékot játszanánk tévén vagy telefonon, hogy a „bang”, az a kis fanyelű hangja, nem? (És az illető már tudná, hogy a kis fanyelű boltja mellett láttam Párizsban, a Villiers úton először ilyen Bang & Olufsent, és nagyon megtetszett. A kis fanyelűvel egyébként, azt hiszem, nem követnék el semmit. Még ha megszerezhetném is ott valaki révén.) Igen, hazudnám, a „bang” az – az. De mi akkor az „olufsen”, így hangzana a további kérdés. Mondanám, fogalmam sincs. Hogy az nekem, ugye, mit jelent? Mondanám, fogalmam sincs, hogy nekem, ugye, mit jelent, de még rájöhetek. Az ember például azért is ír, hogy kiderüljön: miféle ravasz játékokat űz az ő elképzeléseivel és a Megvalósulás… egészen ravasz adagolások adódnak, formák forrják ki magukat.

Most akkor kiforráztam a szemétládát, és derűnkben egymást is egy ideig, épp mert a lakás legtisztább darabja lett, önállagához képest feltétlenül, szólítgattuk így: „te szemétláda”.

Sose hittem, hogy ezt a viccet városszerte viszontlátom. Nem itthon; a Rajna és a Ruhr összetorkollásának városában.

A duisburgi állatkert mellett van egy ilyen – főleg barna színben tartott – étterem, teázó, egyéb. Neve Ich & Du. Nem olyan szép név ez, de sokaknak megnyugtatóbb, mint a Bang & Olufsen. (Egyébként a Daumesnil úton Párizsban; Kölnben épp déli szünet miatt zárva; és Duisburgban a fogadóiroda mellett megnyílóban: láttam Bang & Olufsent.) Van tehát egy ilyen hely, és ez még nem is lenne meglepő. Hanem… ahogy ott mentem a hajnali, zuhogó esőben a lóversenypálya melletti fogadómtól (hotel) vissza a vasútállomáshoz, mit látok, behúzódva egy fa alá, esernyő nélkül, a nagyja zuhatag elől: ott egy szemétláda, barnás színben tartva, rajta okkerszínnel: Ich & Du, azaz Te meg Én (Én & Te, na ja).

S végig, ahogy a kofferkocsimat az állomásra visszatoltam az esőben, láttam ezeket a szemétládákat, s megannyi utcán, napfényben is, városszerte ilyen szemétládákat láttam.

A kofferkocsinak külön története van. Előző este érkeztem, hatalmas hőségben. S nem leltem a pályaudvar melletti villamosmegállót. Könnyű kizökkenteni engem: mondták, metró jár; metró, kérdeztem, s toltam tovább a kofferkocsit, félek én az újdonságtól a jól bevált helyeken, a légszennyezett budai Alagúton ezért járok át szívesen a Krisztinavárosba, mert nem iskolába kell már rajta, és nem újdonat… ráadásul az egyetlen módja az önpusztításnak, mellyel – hülyén? nem is oly! büszkélkedhetem. (Bocsánat a szóismétlésért.) A kofferkocsin a táskáimat négy és fél kilométeren át szorgosan toltam. Talán valami más önépítés-önrontás folytán voltam ily fel-nem-fogó állag. A fogadóval (hotel) szemközt, csinos kertes utcában leállítottam a tolókocsit, aztán este még sétáltam is egyet a szomszédos város főútján (kihalt; óránként 5 emberes sétálóátlag), s csak másnap hajnalban, hogy a hársfák esőzúgására fél öt tájt felriadtam, döbbentem rá, mit látok. Egyértelműen ott ékeskedett ablakommal szemközt, a csinos kertes utcában a kofferkocsi. Tolvaj ne legyek! Láttam magam rács mögött, kitoloncolva… Vissza a pályaudvarra! Ittam is egy rendeset, egy korn, két kölsch sörnek megfelelő dortmundi Union, az Alagútkiöntőben (Tunnelschenke v. -schanke).

Ich & Du.

Itt, ahogy az Alagút előtt a Duna büféből a postára átmentem, s nem is a fél vodka, nem is a sikerrel föladott levelek örömével, de a sűrű reggeli kocsiforgalom darabjai közt sikkel átcikázván, hirtelen megálltam riadtan. A Lánchídról kukaautó kanyarodott le, sárgás, mint az Ich & Du felirat színei. Kétarasznyira voltam a kerekétől. De hát gondolható, mennyire nem hiszem, hogy ennyire összefüggene minden.

A kuka hátuljából az a szemétszag szállt, melyet megbüdösödöttnek nevezhetünk. Nálunk most, ha három napra magam maradok otthon (és még a kapualjba se megyek le, szemétládaürítésre sem), azért ez a szag nincs. (Le is mennék…!) Nem eszem tojást, húst e napokon, s nem romlik ilyképp a ládában semmi.

Élek tehát – családomból valakit, hétfőn ide hazatérőben ért baleset, lerepültek a kocsival egy felüljáróról; sem ő, sem a kutya, vagyis a másik családtag, nem görbült a haján sem. Valamint még a kukás napomon egy csavargót vágott el éjszaka egy Lada, közvetlenül a házunk előtt. Mindezt nem veszem személyesre.

Személyesre a szemétládát veszem. Nem „Te meg Én” alapon, hanem… de hát ezt akkor elmondom, mert nem tudom, mit „jelent”.

A két szemétláda közül nem a hengeres alakút használom e hétvégeken. A téglatestest. Kibélelem papírral, elsőül a leginkább belé a nyolc élő madár reggel kivett, előző napi táplálékmaradványai kerülnek. Rájuk újabb papírréteg. Hirdetésújság stb., személytelen. Aztán az előző napi salátáik, taposófüveik. Szikkadtan, fonnyadtan, száradtan, feketülten, sárgultan. Aztán idehajigálom az aznap reggeli kosztjuk hulladékát. Netán egy literes borosüveg kupakját. Olykor, váltáskor, fakóvá használt indigót. Esetleg paprígyűreléket, értsd, elrontott kéziratlapot. Radírt, ceruzát, bármi csonk is, sosem dobok szemétbe; és kenyeret sem. Akkor elképzelhető, hogy uborkásüveg fedele kerül a ládába, netalán fogtörő kolbászvég. Egy tottyadott paradicsom a jégszekrény sarka-mélyéből.

A következő két nap szintén: papírnemű, üveg – visszaválthatatlan –, elégetett krumpliszelet (étkem: a madarak kalitkájából kiszedett, számukra már nem tápjellegű sajtdarabokból, krumplidarabokból összesütött együttes, ezt olaj-zsír nélküli serpenyőben készítem, megsózva fogyasztom; paradicsomot és uborkát ehhez már nem, ahhoz fáradt vagyok, lásd: közeledő harmincadik évforduló, a prózafordítóé; ugyanezen okból olykor: eltűnés délelőtt, hazatérés késő este, netán másnap hajnalban; mindenkim, mindenem otthon van, csak túl rég csinálom netán, kérdem olykor, ugyanazt?, semmi más – csinálás – nem képzelhető, és nem is panaszképp hangzik el; a személyláda személyes. A személyládába személyem számos „vonatkozása” kerül. Olykor, teljesen fölösleges alapon, gyógyszeresfiók tisztogatása révén: lejárt medikamentumok, üres dobozok, vatta. A fürdőszobából: vécépapír leüresült kartongurigája. Kinyomogatott fogkrémes tubus. A konyhából (ujjamról szoktam nyalni a tartalmát): mustáros henger. De főleg a még élő Nyolcak hulladéka változatos.

Vak széncinegénk megkeményült, netán avas diótörmeléke, szépiával szórt elegy; a szépiától szépen ki is vedlett az lesi; a törmelék – vagy elegy – egész nap ott van a rúdja előtti „platón”, a falapon, csakígy a zöldborsó, kétfelől a főtt krumpli, a sajt. Még látó korában is megdöbbentett minket, mekkorákat krumplizik az lesi. (Egy széncinege!?) Egy-egy kalitkaalj is gazdagítja a személyládát. Homok, köles, más magok kavarculata. A többit felsoroltam már.

Maguk az újságlapok is a személyládába kerülnek, melyek például a nedves salátának és füveknek szolgáltak tálcául, aljazatul. Jelölésekkel kerül ide a rádióújság, a lejárt. Egy-egy duisburgi, párizsi etc. újság is hasznos: ha már úgy döntünk, hogy nem olvassuk őket, eleve nem is olvastuk esetleg, személyládalistára vetülnek. Mivel a három nap hosszú, s a lakásból nem mozdulok ki (újabban; lehetőleg), egy-egy folyóirat, netán kekszesdoboz (széthajtogatva), pillérként még kristályvizes műanyagflakon is remekül magasítja a ládaoldalakat; több fér a személyládába.

Van egy ládánk, vidéken tartjuk, könyvek vannak benne (sosem-olvasásra). Nagyapám megjárta Amerikát, ki tudja, miért, és visszatért, ki tudja, miért. Magyarországon kétszer vesztette el így mindenét. De egy hajóláda maradt utána. Még mindig majdnem személyesnek érzem; lehetnék amerikai? Bonyolult számítás. Szelíden megtaposom inkább a személyládát, s családom nem szemeteli vele végig a lépcsőházat, ha leviszik holnap. Kutyánk jó érzékkel kíséri „személyem”.

• Kultúra