Bizonyára véletlen egybeesés csupán, hogy a magyar tévé harmadszor ismétli néhány éven belül a Végső visszaszámlálást, épp a Kossuth moziban zajló fantasztikus filmfesztivál idejében (ahol persze szintén vetítik Don Taylor 1980-as darabját).
Ebben a filmben a szupermodern Nimitz repülőgép-anyahajó egy elektromos vihar folytán visszakerül az időben 1941 decemberébe, amikor a japánok épp Pearl Harbourt készülnek bombázni. Kirk Douglas, a hajó kapitánya merész döntésre kényszerül… Bevallom, szeretem ezt a derék és ízléses filmet. Nem blöfföl, nem nagyzol, nem dúl benne a butaság, s ez is nagy szó.
A fantasztikus filmmel éppoly nagy baj van, mint az egész filmművészettel. Színvonaluk a mélypont felé zuhan, s már nem is csodálkozunk, ha a rossznál még mindig van rosszabb. Pedig erre a műfajra mindig lehetett számítani. Ma talán furcsán hangzik, de létezett valaha két mindig felújítható, biztos szovjet sikerfilm: úgy ’55 és ’75 között bármikor vetíthették őket, a mozi mindig megtelt. S vetítették is, gondolom, míg az utolsó kópia is rojtossá nem foszlott. A Vadállatok a fedélzeten és a Kétéltű ember: azt hiszem, sokan emlékszünk rájuk jó érzéssel. Akárcsak azokra a negyvenes években készült szovjet Verne-adaptációkra (Rejtelmes sziget, Grant kapitány gyermekei, Tizenöt éves kapitány), melyeket nálunk tíz-tizenkét évvel később mutattak be. Többször belógtunk rájuk a moziba. Később már valóban értékes Verne-mozikat is csodálhattunk, például a cseh Karel Zeman képzeletgazdag és szellemes filmjeit.
Ma is kíváncsibb vagyok, szívesebben nézném őket, mint a fantáziahiánnyal megvert sikerrendezőnek, a Kossuth mozi minapi horror-sci-fi sztárjának, J. Cameronnak moziban már premierjükkor megundorult szuperfilmjeit, az Alien 2 (A bolygó neve Halál), Abysses (A mélység titka) meg a többieket. Döbbenten látom, hogy a moziiparosok vészes képzeletszegénységét díjazván rábízták a Terminátor 2-t. Talán épp ebben bíznak a hétpróbás megrendelők, a csontkemény fantáziátlanság diadalában? A műfajteremtő s valóban eredeti tehetségű Ridley Scottot (a Párbajozók, az első Alien meg a „posztmodernül barokk” Blade Runner alkotóját) már kevésbé alkalmazzák. „Rémálom az Elm utcában”: ez kell, öt felvizezett folytatással, holott még a legjobb, az első is John Carpenter Halloweenjéből lopta a szörnyűségeket.
Az álmot is sikerül kommercionalizálni.
Carpenter persze nagyágyú, a Hitchcock utáni, de a Mester vízióira már alig hasonlító (mondhatnánk: „poszthorror”) ügyes tehetségű mesterembere. A Halloween vagy A dolog, valóban nehezen felülmúlható, „aljasul” és gonoszul félelmet gerjesztő, gusztustalan ügyességgel élesre csiszolt mestermunka. A Filmvilág egy-két éve nagy terjedelemben foglalkozott velük. Emlékszem Békés Pál írására: riadt, undorral vegyült kalaplevétellel fogadta e szörnyrendezőt.
Pedig e rémmesterek és szörnysegédek, még a legboszorkányosabbak, még Ridley Scott és Carpenter is csak makogó krampuszai a fantázia luciferi világának. Arra sem méltók, hogy Verne Gyula saruját megoldják…
Hogyan, miért, hogy a régi horrornak van csak varázsa: a régi King-Kongnak és nem a látványosabb és nyalkább újnak? A H. G Wells regényéből készült régi Dr. Moreau szigetének, melyben Charles Laughton volt az emberállatokat létrehozó őrült doktor, és Lugosi Béla is ijesztgette a nézőt. Miért halványabb a hetvenes évekbeli színes, szélesvásznú Dr. Moreau? Miért, hogy örülhet, aki a régi Macskanőt látta, a francia származású amerikai Tourneur filmjét, s nem a feledhetően bárgyú újat… Miért, hogy a régi, fekete-fehér Frankenstein már-már a naivság bájos klasszikusa, míg a mai utánzói csak a butaság robotosai? Lavina, Pokoli torony, A mélység titka vagy a Batman, melyet egyedül Nicholson zsenialitása tesz elviselhetővé? Miért? Miért dúl itt ily förtelmesen a butaság?
Sok viszolyogtató zagyvalék, s néhány kiváló, remekműgyanús film (ezek, a Mechanikus narancs vagy a Shining, Kubrick alkotásai nem szerepeltek a Kossuth-filmhéten), s egy-egy tisztességesen elkészített kismesteri munka, mint kedvencem, a Végső visszaszámlálás… erre az arányra azt mondhatnánk, hát hiszen más műfajoknál, más mozikban, a világ minden mozijában is hasonló a helyzet. „Egy centiméter igazi költészet és háromezer méter butaság.” Halkan mondom, s némi rémülettel: fogyóban az az egy centiméter.
Zárszó. Furcsa módon, egykor magyar fantasztikus film is létezett, sőt Karády Katalin játszott benne! Hamza D. Ákos 1942-es Szinuszáról néhány éve a Filmkultúrában Király Jenő írt érdekes tanulmányt. Most a Kossuth-filmhéten is műsorra került. Úgy tudom, azóta csak tétova kísérletek születtek, melyekre szerencsére már senki sem emlékszik. Hogy nincsen „magyar sci-fi”, nem kell búsulnunk. A Szegénylegényektől az Én huszadik századomig a legjobb magyar filmek, bármiről is szólnak, zsúfolásig tele vannak a legerősebb fantasztikummal. Csak szem kell hozzá, hogy megláthassuk.
- Kultúra [6]