– Téged szeretlek. Csak téged – mondja szerelmetes urának a hősnő, aztán nem borulnak össze a legősibb forgatókönyv szabályai szerint. Köztük (közéjük) áll a kamera, a nő abba néz, annak beszél. A harmadik egyedül van otthon, közvetlenül közelről néz bele szerelmének csupasz, szép, beszélő arcába: „Téged szeretlek. Csak téged.” Mi a zsöllyében ülünk, szemben a vászonnal, és e vallomás iszonyú kétértelműségével. Ez Sopsits Árpád Video blues című filmjének helyzete. Keresve sem találni ennél „filmesebb” helyzetet, kötve hiszem, hogy a mozi a maga nyelvén őszintébben beszélhet rólunk és magáról. Ha verbalizálni kéne, amiket látunk, súlyos ismeretelméleti meg művészetfilozófiai szövegekbe bonyolódnánk, ám Sopsits a szemével gondolkodik. (Ennél hízelgőbb képzavarral filmest nem illethetünk.) Merőben szakmai, technikai kérdések foglalkoztatják: a mozgókép különféle rögzítőinek – keskenyfilm fekete-fehérben, „rendes” film színesben, videofelvétel – egymással való összehozása; hogyan lehet a filmet megcsalni, képpel hazudni, beleavatkozni a látványba; a valóság és a róla való kép viszonya (a Nagyítás kérdéseire vélünk ismerni, és szép Antonioni-idézetekre); hogyan írható filmre a levélregény; hogyan volna kivihető, hogy ne csak a sokat és joggal dicsért Kardos Sándor szemével lássunk, hanem színéről-visszájáról, kívülről-belülről egyaránt, váltogatva a nézőpontot (ezt már Kuroszava is kérdezte, és A vihar kapujában volt rá a válasza).
Mindez máris olyan színben tűnhetik föl, hogy Sopsits begyűjtött magának pár gombot, aztán ezekhez keresett kabátot. (Könnyen lehet, hogy így volt, de nem ez a baj.) Kimódolt a videós levelezés is, hacsak az alkotók (Sopsits Fábryval, Garaczival írta a forgatókönyvet) nem rendelkeznek ördögi tehetséggel, hogy elhitessék velünk, igazat látunk. Nem indul rosszul. Már az első kockákon kibontják előttünk a hibátlan dramaturgiával összeállított küldeményt, benne van minden, ami kell, a hősök, az alaphelyzet, az eljövendő konfliktusok, a testvérviszály magvai. A hét éve felszívódott fivér párizsi csomagja ez, kamera az öcsnek, erotikus ruhanemű az asszonynak, és az: első videolevél, (had)üzenet. Minden a helyén van, és mindennek van helye. A fiúk csak tovább írják – a maguk korának eszközével – azt a „privát történelmet”, amit még a papa kezdett írni keskenyfilmre, videokamerával vívják tovább azt az ősi harcot, amit még az első testvérpár kezdett. A küzdelem az asszonyért folyik, de miként Káin sem nőügy miatt ölé meg az ő atyjafiát, úgy e két fivérnek is más a baja egymással. (A forgatókönyv bűne, hogy roppant dramaturgiai súlyt rak a hősnőre, de elmulaszt személyiséget tölteni, lelket lehelni belé. Juditnak szép arca, teste van, jó állása a Füvészkertben, de ettől még nem létezik. Mostoha sors jut a gyereknek is: lévén a legkiszolgáltatottabb, ő lehetne az abszolút néző, a nézésnek egészen kiszolgáltatott, de ez a lehetőség nem valósul meg, áldozatul esik a dramaturgiának, melyről lesz még egy-két rossz szavunk.)
Nem lehet eléggé dicsérni azt a természetes emberi nyelvet, amelyen a szereplők beszélnek. Se szeri, se száma a mai filmeknek, amik annyira „életesen” akarnak szólni, ahogy élő ember soha. Sopsitsnál minden együtt van, és készen áll: nyelv és filmnyelv, kép és elképzelés, a kibontott csomagból szellem szabadul ki, felkapja és viszi ezt a filmet – hiányosságaival egyetemben – ameddig bírja. Két egymást szerető-gyűlölő fivér mintha ugyanegy személyiség kétféle sorslehetőségét élné, közös szerelmet választanak, mintha egyik a másnak volna Esti Kornél-i sötétebb énje. Eszelős konoksággal hajszolják bele magukat és egymást ebbe a videovetélkedésbe, egyre jobban eltávolodva a valóságtól (úgy is, hogy manipulálják és meghamisítják), egyre inkább kiszakadva a világból. Semmi sem szent többé, semmi sem számít immár, csak még vadabb, még sokkolóbb üzenettel ütni fölül a másikét. Így működik fivérek alakjának belső logikája, így írja tovább magát a történet. De ezt a film már nem győzi képpel, látvánnyal.
(És itt a nyúl kérdez: hogy jön ahhoz, hogy ő vigye a puskát, aki alkalmi helyettes csak ennél a rovatnál, és még a szép, kék harisnyáját is félti?) A Video blues realista film, nem is lehet más, ha egyszer a valóság és képi mása megütközését választja tárgyául. Az igaznak és létezőnek valószerűen kell megjelennie, a hamisnak és nemlévőnek valódinak kell látszódnia, hogy összetéveszthetők legyenek, hogy lássuk, összetéveszthetők. Hogy a fiúk anyjával együtt tanuljuk meg vagy ismételjük át a harmadik leckét: nemcsak a mondott vagy az írott szó hazudhat, hanem a kép is, amiben pedig legtovább hittünk. Ám a realista film eszközei igen kevéssé alkalmasak az emberi lélekben végbemenő bomlási folyamatok ábrázolására. A rendezés elbizonytalanodik, a szereplők mondják meg, mit kell vagy mit fogunk látni, a kép megzavarodik, elkezd illusztrálni és magyarázkodni. És ez a dramaturgia bűne, ez hajszolja bele filmünket „a helyzet fokozódásának” hamis kényszerébe. A fokozásnak vannak szabályai és korlátai. A több után jöhet még több, de azután már csak a (túl) sok. Az anya halála – a filmen – nem több (és ezzel keveset mondok), mint az a közeli, amin zavarban-kínban először áll a kamera elé. Gábor és Judit egymást nézése kamerán és képernyőn át leleplezőbb, mint a szeretkezésüket rögzítő dokumentum. Nem kell a fél családot kiirtani, hogy láthatóvá váljék, micsoda pusztítást vitt végbe köztük a fiúk mániája. Sok. Annyira, hogy már paradox hatást kelt, a néző előbb ásít, majd hörög s röhög.
Videolevelek – ez volt, s maradhatott volna a film címe, ez legalább pontos és korrekt. A felénk dúló címadási gyakorlat – nem kell, hogy értelme legyen, csak nagyot szóljon – azonban dögösebbre vágyott. A jelenkori filmcsinálás alacsony ege alatt nem volna méltányos a csillagokhoz mérni Sopsits Árpád teljesítményét. Bőszemű volt, nagyot markolt, és csinált egy magyar filmet. Ez a film nem provinciális. Tartsuk őt számon.
- Kultúra [6]