Annak a háznak a falán, ahol Solt Ottilia élt, ma emléktábla hirdeti emlékét. Mi, a barátai az igazi emléktábláját persze a szívünkben és agyunkban hordozzuk, ahova felírtuk azt a rengeteg nagyszerű emléket, amit őrzünk róla, és azt a rengeteg, egyszerre hihetetlenül merész és ugyanakkor hétköznapi hősi tettet, amit végbevitt.
Mert Ottilia egyszerre volt hihetetlenül közvetlen és hihetetlenül bátor, egyszerre törődött a családjával, a barátaival és minden magyarországi – adott esetben külhoni – szegénnyel, akivel csak tudott, aki az útjába került, vagy aki segítséget kért tőle.
Lakásában igazi otthont teremtett – nemcsak családjának, hanem nekünk, barátainak is. De ez a lakás virtuális otthona volt minden magyarországi szegénynek is a hetvenes-nyolcvanas években.
Fiatal szociológushallgatóként, a hetvenes évek közepén még csak látásból ismertem. Egyszer terepmunkán voltam vidéken Kemény István tanítványaival. Amikor végeztünk, a többség bepréselődött néhány kocsiba. Mivel a legközelebbi vasút- vagy buszállomás meglehetősen messze volt, megkértem Kozák Gyulát, visszavinne-e Pestre. „Persze, ülj csak be” – válaszolta, majd már a kocsiban, útközben megjegyezte: „De nem tudlak hazáig vinni, fel kell ugranom Solt Ottiliához.” Éreztem, itt az alkalom, hogy megismerjem Ottiliát és közelebbről az egész Kemény-iskolát. „Nem mehetnék én is fel?” – kérdeztem Gyulát, aki a legtermészetesebben felelte: „Dehogynem, miért is ne.”
Az első pillantásra elvarázsolt az az atmoszféra, ami Ottilia lakásában fogadott. Kopott bútorok közt barátok, ismerősök, ismeretlenek, gyerekek nyüzsögtek, Ottilia pedig folyamatosan egyszerre, párhuzamosan beszélgetett és tevékenykedett.
Ettől kezdve számtalanszor voltam nála. Hihetetlen forgalom volt ebben a lakásban, amelynek ajtaja mindig mindenki előtt – szó szerint – nyitva állt. Állandóan jöttek-mentek, hol barátok és ismerősök, hol pénzt, ruhát vagy csupán tanácsot kérő ismeretlenek. A kis szalonban dohányzott, beszélgetett Iványi Gábor, Nagy Bálint, Kozák Gyula, Havas Gábor, Hodosán Róza, Szász István, a Szegényeket Támogató Alap, a Szeta többi alapítója és sokan mások.
Még a hetvenes évek elején jártam az időközben már kivándorlásra kényszerített Halász-féle lakásszínházi színtársulat Dohány utcai előadásaira. Esténként ott is zsúfolt volt a nem túl nagy, elég lepusztult erzsébetvárosi lakás, a többi napszakban pedig szinte állandóan barátok, lányok, avantgárd művészek, alternatív, margóra szorult fiatal értelmiségiek üldögéltek, teáztak, beszélgettek, vitatkoztak. Ottiliáék életformája, Ottilia lakásának atmoszférája mutatis mutandis leginkább talán Halász Péter és Koós Anna ugyancsak mindig nyitott ajtajú lakásáéra emlékeztetett.
Solt Ottilia neve mellé ugyanúgy nincs értelme semmiféle titulust tenni, mint Halász Péter neve mellé. Az ő neve ugyanis – áldozatos tevékenysége és személyiségének intaktsága okán – önmagáért beszél. Írásai sem választhatók el gyakorlati munkásságától. Annak meghosszabbításai, szerves részei.
Tőle tanultam a legtöbbet a szabadság és a szolidaritás elválaszthatatlanságáról. Ő maga ezt a tudást részint génjeiben hordozta, részint a 70-es években Kemény István szegénységkutató munkacsoportjában érlelte haláláig vallott szilárd meggyőződésévé.
Aláírta a Charta ’77 polgárjogi mozgalom vezetőinek pere elleni tiltakozást: ebben a gesztusban is egybeesett a szabadság és a szolidaritás eszméje.
A következő évben alapítottuk meg a Szetát, amelynek ő volt a lelke.
Röviddel később az illegális Beszélőnek is szerkesztője lett. Minden, a késői Kádár-rendszerben elképzelhető retorzió osztályrészéül jutott: állásvesztés, rendőri zaklatás, lehallgatás, letartóztatás – és ő mindezt a legtermészetesebben fogadta, anélkül hogy egyetlen percig is elfogadta volna.
Amikor ellenzéki tevékenysége miatt már szellemi feketemunkát sem kaphatott sem ő, sem élete hű társa, Nagy András, a fürdőszobában két mosógéppel festettek ruhát. Az ellenzék tagjai bizony egy idő után maguk is a Szeta támogatottjai lehettek volna. De bármilyen nehezen is nevelt Ottilia és András három gyereket, soha senkitől egyetlen fillért nem fogadtak el a maguk számára. Ha a postaládájukban egy borítékot s abban pénzt találtak, természetesnek vették, hogy az a Szetáé.
1988-ban a demokratikus ellenzékből alakult Szabad Demokraták Szövetségének egyik alapítója, később kétszer is ügyvivője, 1990-től 1994-ig országgyűlési képviselője lett. A parlamentben is a szociális, egészségügyi és családvédelmi bizottságban dolgozott, 1994-től pedig egy teológiai főiskola szociális munkásokat képző tanszékét vezette. Közben továbbra is részt vett az immár legális hetilappá vált Beszélő szerkesztésében is.
Ottilia ugyanakkor nem volt a szó közkeletű értelmében politikus típus. Ami a szívén volt, azt nyíltan ki is mondta, nem törődve a következményekkel. Mégis, én személy szerint a professzionális politikusi pályám szempontjából is sokat tanultam tőle. Ugyanis egyszerre tudott hangot találni személyes barátaival és távoli ismerőseivel, politikai elvbarátaival és politikai ellenfeleivel, politikusokkal és karitatív munkásokkal; értelmiségiekkel és egyszerű emberekkel; budapesti polgárokkal és eldugott vidéki cigányputrik lakóival; tűrhető jómódban élőkkel és olyanokkal, akiknek otthonuk sincs.
Iványi Gáborral és más régi szetásokkal együtt rendkívül sokat segített nekünk, Budapest vezetőinek a hátrányos helyzetű fővárosiakat és a hajléktalanokat megtartó szociális háló megszövésében. Solt Ottilia ugyanis tudta, hogy demokrácia nincs piacgazdaság nélkül, és hogy csak a szabad vállalkozáson alapuló gazdasági rendszer működőképes. De azt is tudta, hogy az európai demokratikus társadalomnak nemcsak az egyéni szabadság és a gazdasági teljesítmény, hanem a szolidaritás eszménye is alappillére.
Budapesten a liberálisok képviselték a rendszerváltás óta eltelt tizenhét évben a legenergikusabban a szegényekkel és a rászorultakkal való szolidaritás elvét és gyakorlatát. Nem csak a hajléktalanellátásra gondolok, meg a téli hónapokra érvényes kilakoltatási moratóriumra. Azokra a saját lakásukban élő családokra és egyedül élő budapestiekre is, akik a teljes gáz- és villanyszámláikat nem tudnák fizetni, ezért a főváros ezeknek a díjterheknek egy jelentős részét már több mint egy évtizede átvállalja helyettük. Így nem kapcsolják ki náluk a közüzemi szolgáltatásokat, nem indul be náluk a lecsúszáshoz vezető ördögi spirál: munkaképesek maradnak, illetve normális életet tudnak otthonukban élni.
A Szabad Demokraták Szövetségének liberalizmusa egyesíti a szabadság és a szolidaritás, a verseny és a segítség elvét. Mi, liberálisok szolidáris versenytársadalom kiépítésén dolgozunk. Olyanon, ahol mindenki esélyt kap. Ahol, akinek módja és tehetsége van, mennél kevesebb bürokratikus gát nélkül érvényesülhet, vállalkozhat. Ám a Solt Ottilia által megálmodott és általunk megvalósítani kívánt szolidáris versenytársadalom attól szolidáris, hogy a hátrányos helyzetű, de alkotó- és munkaképes polgárai versenyhátrányait lefaragja, így ad nekik esélyt. Azokat pedig, akik önhibájukon kívül nem versenyképesek – az elesetteket és a szegényeket –, támogatja. Az ilyen társadalomban az emberek boldogulnak, és felvirágoztatják az országot.
Ez az álom, Solt Ottiliának és nekünk, tanítványainak, barátainak és társainak az álma továbbra is a szabaddemokraták álma kell, hogy maradjon. És akkor továbbra is büszkék lehetünk arra, hogy ahhoz a párthoz tartozunk, amelynek Solt Ottilia is egyik alapítója volt.
- Játéktér [6]