[1]
Azt is csak találgatni lehet, hogy tulajdonképpen miért is veszített George Bush. A vereség legkézenfekvőbb magyarázata a gazdasági helyzet. Csakhogy egyrészt az amerikai gazdaság Bush népszerűségének tetőpontján, másfél évvel ezelőtt sem állt jobban. Másrészt pedig mérvadó vélekedések szerint (Economist, Wall Street Journal) az amerikai gazdaság nincs is olyan rossz állapotban. Az érthetően elkeseredett republikánus táborból is igen különböző magyarázatokat hallani. Vannak, akik úgy gondolják, hogy a választási kudarc már Bush hivatalba lépésekor előrevetítette árnyékát; mások szerint viszont csak a kampány utolsó hetében lett elrontva minden. Érdekes a mind Reagan, mind Bush kormányzása alatt fontos posztokat betöltő William J. Bennett véleménye. Semmit nem vet Bush szemére, csak egyszerűen konstatálja, hogy a hatvannyolc éves elnök ideje lejárt. „Valóban hitt abban, hogy fő feladata a hidegháború befejezése” – így Bennett. Vagyis a mór megtette kötelességét, a mór mehet. Bush ügyesen és hozzáértéssel felelt meg a hidegháború elvarrásával kapcsolatos diplomáciai kihívásoknak, és lehet, hogy ezért Amerika (és a világ) hálával tartozik neki. De a hála Amerikában sem politikai kategória. Új korszak kezdődött új kihívásokkal; új válaszok, új eszmék kellenek tehát. De ilyenekkel Bush – s általában a Republikánus Párt – nem rendelkezik.
Gyönyörre vágyva
Bill Clinton viszont állítólag igen. S ha hinni lehet az Egyesült Államok újonnan megválasztott elnökének – valamint azoknak, akik hisznek benne –, akkor neki nem csupán pragmatikus ötletei vannak, hanem víziója. Víziója arról, hogy milyennek kellene lennie Amerikának, és – ami még fontosabb – arról, hogy miként kell/lehet ezt a hatalmas országot kormányzati eszközökkel jó útra terelni.
Túlzás lenne azt állítani, hogy mindenki, aki Clintonra szavazott, maradéktalanul hitelt adott ennek. Cinikus lelkek szerint az amerikai szavazók november harmadikán két rossz közül az ismeretlen rosszat választották. De ez mitsem változtat azon, hogy Clinton a demokraták számára fontos rétegekben – elsősorban az értelmiségiek körében – képes volt lelkesedést is ébreszteni. Igaz, részben öngerjesztés eredménye volt ez a lelkesedés. A carteri epizódot leszámítva 1968 óta nem volt demokrata elnök a Fehér Házban. Ez azt jelenti, hogy már a nyugdíjhoz közeledtek azok a demokratákkal szimpatizáló értelmiségiek, akiknek még volt részük igazi politikai gyönyörben. Érthető, hogy az új értelmiségi generáció is nagyon akarta már ezt az élményt. S ez a leküzdhetetlen vágy kötelezővé tette az esélyes demokrata jelölt iránti rajongást.
Közjó és liberalizmus
Clinton megválasztása a liberalizmus győzelmét jelenti a megfáradt konzervativizmus fölött. Ez az állítás igaz, csak az a baj vele, hogy európaiul – s magyarul még inkább – félrevezető. Bizarr dolog lenne azt képzelni, hogy az amerikai elnökválasztást az amerikai SZDSZ/Fidesz nyerte meg az amerikai MDF-fel (kisgazdákkal, kereszténydemokratákkal) szemben. Az amerikai konzervatívok nem egészen európai értelemben vett konzervatívok, az amerikai liberálisok pedig európai értelemben alig tekinthetők liberálisoknak. (Ráadásul magyarra fordítás esetén azt a fogós kérdést is meg kellene válaszolni, hogy az európai felfogáshoz milyen értelemben liberálisok, illetve konzervatívok a magyar pártok.)
Az amerikai liberálisok európai névrokonaikkal ellentétben szilárdan hisznek abban, hogy a jó állam képes az emberek életének javítására. Az amerikai konzervatívok – ők sincsenek igazán összhangban a (kontinentális) európai konzervatívokkal – ezzel szemben úgy vélik, ahogy azt Reagan tizenkét évvel ezelőtt megfogalmazta: „Az állam nem megoldás a problémáinkra. Az állam a probléma.” Mármint a nagy, költekező, pénzemésztő kormányzat.
Clinton nyilván azért győzött, mert a választók jelentékeny része elhitte neki, hogy a súlyos társadalmi és gazdasági gondokat a társadalmi és gazdasági folyamatokba hatékonyan beavatkozó állam enyhíteni képes. De feltehetőleg nem volt ennyire üzletszerűen prózai az ügy. Az amerikai társadalom közvélemény-formáló erői lelkesedéssel vették tudomásul, hogy most a közjó érdekében a nagyszabású társadalmi összefogás van napirenden, amit természetesen a Clinton-kormányzat fog vezérelni, sőt, kivitelezni.
Ha tekintetbe vesszük két kitűnő történész, id. és ifj. Schlesinger elméletét, ez nem véletlen. Szerintük az amerikai társadalom úgy harmincévenként ismételten kész lesz a társadalmi célokért küzdő (amerikai értelemben vett) liberális idealizmus hatalomra segítésére. A „progresszív” Teddy Roosevelt (1900), a New Dealt meghirdető Franklin Roosevelt és a New Frontier-t meghirdető John Kennedy után a kilencvenes években egyszerűen jönnie kellett egy Clintonnak. A nem kevésbé kitűnő társadalomtudós, Albert Hirschman szerint a társadalmi elkötelezettség periodikus vissza-visszatérésének meg is van a maga társadalomlélektani magyarázata. Mégpedig az, hogy a magánboldogságra való törekvés egy idő után unalmassá válik, és ezért az unatkozó polgárok a köz szolgálata felé fordulnak. (Persze a köz szolgálatába is bele lehet fáradni: vagyis kezdődhet elölről a körforgás.)
Akárhogy is van, a közjóért küzdő liberális idealizmus retorikája az európai – főleg német – fülnek elég antiliberálisnak hangzik. De az amerikai liberálisok nem németül, nem a német hagyományban gyökerezve emlegetik a közjót. Az amerikai liberálisok számára a liberális mentalitás és a pluralizmus összeegyeztethető a közjóról alkotott elképzelésekkel. Sőt, összeegyeztethetőknek is kell maradniok, mert egyébként nincs esély a „jó társadalom” megvalósítására.
Értékek és választások
A liberális mentalitás és a pluralista meggyőződés tanúskodnak amellett, hogy az amerikai liberálisok nem véletlenül nevezik magukat épp liberálisoknak. Amerikában is a liberálisok érzékenyebbek az emberi jogi és polgárjogi problémák iránt, ők a megértőbbek a kisebbségekkel szemben, és ők tiltakoznak a diszkrimináció megnyilvánulásai ellen. A kulturális és életviteli értékválasztások tekintetében pedig a konzervatívok és liberálisok között Amerikában ugyanolyan – ha nem élesebb – ellentétek vannak, mint Európában.
Kétség nem fér hozzá, Clinton e kritériumok szerint is liberális. De a választási küzdelem során ezt – minden bizonnyal bölcsen – nem hangsúlyozta túl. Inkább sokat és ékesszólóan beszélt a liberalizmus újrafogalmazásának szükségességéről, vagyis tulajdonképpen arról, hogy bizonyos konzervatív értékeket át kell menteni a liberális értékek közé. Példának okáért Clinton szerint a kisebbségeknek (értsd: a feketéknek) azzal kell viszonozniok a társadalom toleranciáját és nagylelkűségét (liberális értékek), hogy felelősséggel viseltetnek önmaguk iránt, és tudomásul veszik, hogy nekik is vannak kötelezettségeik a társadalommal szemben (konzervatív értékek). Ez az, amit Clinton kicsit túlzottan biblikus nyelven „new covenant”-nak – új szövetségnek –, vagyis tulajdonképpen új társadalmi szerződésnek nevezett. Ha nem is túlzottan világos, hogy miként lehet majd ezt az elvet a gyakorlati jóléti intézkedések nyelvére lefordítani, azt nem lehet tagadni, hogy az elv mellett lehet racionális érveket felhozni.
Általában is igaz az, hogy Clinton hagyományos demokrata párti hittételeket revideáló nézetei mellett racionálisan lehet érvelni. Bizonyosra vehető tehát, hogy nemcsak a konzervatív(abb) választóknak hízelgett, a kampány során kifejtett nézeteit komolyan is gondolta. A kampány során a Demokrata Párt zokszó nélkül követte sikeres elnökjelöltjét. A nagy kérdés az, hogy ugyanilyen előzékeny lesz-e az elnökkel is.
- Külföld [6]