„Nemzeteink szemében Ön jelképezi a jobb, méltóbb és szabadabb életbe vetett reményt, amellyel az 1968-as év első fele egybefonódott; a világközvélemény szemében Ön a jelképe az »emberarcú szocializmus« megteremtésére irányuló csehszlovákiai kísérletnek. Az emberek becsületes, tisztességes és bátor embernek tartják Önt; Önben látják az igaz ügyért síkraszálló politikust; szeretik az Ön tiszta tekintetét és emberi mosolyát; hiszik, hogy nem képes árulásra” – egyebek közt így vezette be a Dubcekhoz írott 1969. augusztus 8-án kelt levelét Václav Havel. A fiatal drámaíró a csehszlovák tragédia beteljesülését kívánta elhárítani azzal, hogy az akkor már csupán szövetségi parlamenti elnöki tisztet betöltő politikust a prágai tavaszt elfojtó katonai intervenciót elítélő, nyílt színvallásra hívta fel.
A nyílt kiállás azonban sokáig elmaradt. A csehszlovák párt élére került Husák 1969 decemberében még ankarai nagykövetnek neveztette ki Dubceket, de 1970 augusztusában minden tisztségétől megfosztották, és kizárták a pártból. Nyíltan nem protestált – nem is igen tehette volna – a husáki „normalizáció” ideológiai és káderpolitikai masinériájának beindulása ellen: „Írtam a pártvezetésnek, a központi bizottságnak, a pozsonyi Pravdának, a Rudé Právónak – de ezek a levelek mind a szerkesztőségi fiókokban maradtak” – nyilatkozta 1989-ben az MTV-nek.
Dubcek eltávolítása és az, hogy revizionistának bélyegezték és a „csehszlovákiai belpolitikai válság” okozójának kiáltották ki, mindazonáltal elegendő politikai fedezet volt ahhoz, hogy Dubcek neve a harcos normalizátorok és a hiszékenyek kivételével Csehszlovákiában az 1970–1980-as években mindenki számára a neosztalinizmussal szembeszegülő ellenállás védjegyévé váljék.
Dubcek fellépését, az áprilisi csehszlovák kommunista akcióprogram igen óvatos hangját, a korabeli cseh és szlovák szellemi és politikai élet ennél alig radikálisabb reformszellemét lehetetlen különválasztani 1968 párizsi, nyugat-berlini, varsói légkörétől, a nyugatnémet keleti politikától vagy akár a Sík-féle csehszlovák közgazdasági reformmal azonos alapképletű magyarországi szárnypróbálgatásoktól, Tito és Ceausescu Nyugat által lelkesen támogatott különutas politikájának, gesztusainak részsikereitől. Dubcek Prágája az alapvető emberi és demokratikus értékek törékeny űrkompjának a kelet-európai holdra szállását jelentette; az áttörés vagy inkább csupán a fokozatos, csöndes forradalom lehetőségét és reményét.
Az emberarcú szocializmus utópiájának hőse őszintén hitt az igencsak eklektikus – a pártos elkötelezettséget piacgazdálkodással, a sajtószabadságot a „Kétezer szó” címen közreadott ártatlan pamflet elleni boszorkányüldözéssel, az igen szerény különutas külpolitikai elképzeléseket blokkhűséggel ötvöző – megújulási program sikerében. Osztatlan népszerűségét – Amerikában 1968-ban az év emberévé választották – nem a régi pártvezetés munkastílusának folytatásával érdemelte ki, hanem azzal, ami az igen korlátozott reformokat meghirdető pártprogramban is manifesztálódott: a „másként is lehet!” hitével. Dubcek igazi és alighanem legmaradandóbb érdeme éppen ebben rejlik: bebizonyította, hogy még az olyan hermetikusan zárt ideológiai-hatalmi rendszeren belül is, mint amilyen a hatvanas évek kelet-európai „szocializmusa” volt, lehetett alternatívákat kidolgozni, nem megváltoztathatatlan örökkévalóságként elfogadni az adottságokat.
Dubcek – akár az „emberarcú” utópia bukásra ítéltetett: ezért volt tragikus hős. A tankokkal körbevett prágai pártszékházból Moszkvába hurcolt politikust világhíre, népe és az árulóknál nagyobb számú hűséges munkatársai együtt mentették meg a moszkvai forgatókönyvben tervbe vett azonnali politikai megsemmisítéstől. A moszkvai tárgyalások végén a kamerák előtt elutasított aláírás, majd a kényszerhelyzet beismerése és a szovjet megszállás tényének elfogadása már nem jelentett új esélyt. Ehelyett az következett be, amire Havel – fentebb már idézett – levelében így figyelmeztette őt: „…az Ön nevében s az Ön védelme alatt fosztják meg Önt tekintélyének és hatalmának legfontosabb forrásaitól.”
1989 minden személyes és történelmi elégtétel ellenére megkésetten keserű igazságokkal ismertette meg Dubceket. Kiderült, hogy 1968-ból, a prágai tavasz szellemi örökségéből csakis az általános szabadságvágy, a szovjetellenes függetlenségi törekvések és a cseh–szlovák viszony végleges megoldásának heveny igénye bizonyult aktualizálhatónak, folytathatónak, illetve felkarolhatónak. A kelet-európai létező szocializmus az 1968 óta eltelt idő alatt teljesen kiürült és kompromittálódott, a nyugat-európai szocialista elképzelések pedig – általános politikai visszaszorulásukkal csak részben magyarázhatóan – nem bizonyultak transzplantálhatóaknak a kelet-európai kisállamok nyomorúságába.
Biztos sokan emlékeznek még Dubcek 1968. június 12–13-i budapesti látogatására, amikor a főváros utcáin a kirendelt úttörőkön, KISZ-eseken kívül sokan önszántukból köszöntötték a fekete kormánykocsiból fülig érő mosollyal integető prágai reformátort. Ő maga is megérezhetett valamit a személye és politikája iránti budapesti rokonszenvből, mert Kádárék pár héttel későbbi végzetes döntése ellenére meleg szavakkal emlékezett itteni benyomásairól. A csehszlovák–magyar kiegyezés ritka és hamar szertefoszlott lehetőségének, rövid időn belül szertefoszlott epizódjának szintén ő volt a főszereplője.
Így vált Dubcek a sokáig késlekedő prágai bársonyos forradalom Havel által irányított dramaturgiájában a háború utáni csehszlovák történelem egyetlen emberközeli politikusaként, a nemzeti szabadság és a humanizált szocializmuseszmény szimbólumaként a folytonosság hordozójává, Havel fegyvertársává.
- Külföld [6]