Tuba Lajos

Nyomtatóbarát változat

A Csallóköz új látvánnyal ismerkedik: a Duna vize két héttel az elterelés után lényegében ellepte a Bős felett számára kijelölt teret. Az építőknek október végére műszaki szempontból valóban nem maradt más választásuk, mint hogy még a decemberi árhullám előtt áttöltsék az augusztus óta mindkét oldalról gyanúsan nagy hallgatás mellett a felére szűkített medret, ezt azonban minden bizonnyal nem tehették volna meg a pozsonyi kormány radikális politikai fordulata nélkül.

A szlovák döntéshozóknak tudniuk kellett, hogy az európai csúcsszervek Jugoszlávia szomszédságában érzékenyen fognak reagálni minden új feszültséggóc kialakulására. Emellett a magyar diplomácia rendelkezik jobb tárgyalási pozíciókkal, és a cseh fél egy ideje már egyáltalán nem töri magát a szlovák álláspont védelmében.

Szakmai szempontból nem ennyire rosszak a szlovák tárgyalási pozíciók. A ’89-es változások után több részterületen komoly szakmai munka indult meg: a Phare-program keretében, az Európai Közösség által küldött és finanszírozott szakértők részvételével javában folynak a kutatások a talajvizek szintjének és minőségének vizsgálata terén. Ennek eredményei nyilvánvalóan nagy súllyal esnek majd latba az európai „szakmai zsűrizés” során. Dominik Kocinger cseh–szlovák kormánybiztos többször is csodálkozva jegyezte meg, hogy a magyar fél elutasította az e munkában való részvételt, sőt – így Kocinger – a magyar szakemberek nem jelentek meg az e tárgyban tartott nemzetközi eszmecseréken, illetve a hivatalos magyar kormányszakértő hátat fordított, amikor a Phare-program pozsonyi vezetője az elért eredményeket kezdte fejtegetni. Az efféle „kellemetlenségek” persze a kutatás dán, holland stb. résztvevői előtt zajlanak.

A tervek szerint a Hágai Nemzetközi Bíróság előtt Prága (vagy addigra tán Pozsony) folytatja az eddigi tárgyalási taktikát, és a kölcsönösen fizetendő kártérítés mellett fog érvelni. A nagymarosi építkezés leállítása óta ugyanis szorgalmasan nyilvántartják Pozsonyban a szerződés be nem tartásából eredő károkat. Igaz, a követelés nagyságára egyelőre csak homályos utalások történtek: az eddig megjelölt legnagyobb összeg meghaladta a 200 milliárd koronát.

A döntő szót minden bizonnyal a Természetvédelmi Világalap (WWF) fogja kimondani. A WWF közelmúltban kidolgoztatott tanulmánya világosan rámutat arra, hogy egyik fél sem aludhat nyugodtan a hágai döntés előtt: a jogi szempontok csak az ökológiai katasztrófa következményeinek fölmérése után érvényesíthetők.

A „természettudományos” részletkérdéseket azonban mindkét kormányküldöttség dogmatikusan kezeli. Érdemes odafigyelni, miként viselkednek ebben a patthelyzetben az erőműellenes mozgalom cseh–szlovák vezetői. Az egykori heves ellenzők, akik felelős (bár nem feltétlenül politikai) pozícióban voltak (Josef Vavrousek, Pavel Sremer, Juraj Mesík, Mikulás Lisicky, Juraj Hblcík), most kertelés nélkül kimondják: az erőmű befejezhető. Sőt, a „legkisebb rossz” keresése érdekében részt vállaltak az elfogadhatónak ítélt befejezés koncepciójának kidolgozásában is.

A csatorna-, illetve ismertebb nevén D változat nagymértékben hasonlított a Magyarországon Tóth János biológus vezetésével kidolgozott elképzelésre, amelyet a Szigetköz szakembereiből alakult bizottság is támogatott. Ám míg a Vavrousek-javaslatot Pozsonyban gáncsolták minden eszközzel, addig a Tóth-féle elgondolás Budapesten feneklett meg. Ez sajnálatos, mert a kompromisszum kidolgozói a Duna mindkét oldalán egyetértenek abban, hogy elképzelésük nemcsak szakmai, hanem politikai szempontból is kiutat jelentett volna a válságból.

Napjainkra, amikor a Duna bal partján emelkedő új töltés kettészeli a D változat elképzelt helyét, a minimálisra csökkentek a megegyezés esélyei. Amennyiben továbbra is az eddigi szempontok szerint folytatódik az ügy brüsszeli tárgyalása, és a magyar kormány továbbra sem ér el teljes áttörést, akkor Magyarország már csak arra törekedhet, hogy a dunakiliti tározót üzembe helyezve biztosítsa önmaga számára a vízszabályozás lehetőségét. A Phare-program részeredményei szerint ugyanis állítólag még az egész tározó feltöltése esetén is ki lehet küszöbölni a korábban prognosztizált káros hatásokat. Így azután épülnek a terelőfalak, szigetelik a parti szűrésű vízművek előterét. Mindez viszont elkerülhető lett volna, ha a döntéshozók legalább elméletileg felvetették volna a víztároló nélküli, vagy legalábbis a környezetet lehető legjobban kímélő kompromisszum lehetőségét.

• Külföld