Skip to main content

Az emberarcú utópia hőse

Nyomtatóbarát változatNyomtatóbarát változat
(Alexander Dubcek, 1921-1992)


„Nemzeteink szemében Ön jelképezi a jobb, méltóbb és szabadabb életbe vetett reményt, amellyel az 1968-as év első fele egybefonódott; a világközvélemény szemében Ön a jelképe az »emberarcú szocializmus« megteremtésére irányuló csehszlovákiai kísérletnek. Az emberek becsületes, tisztességes és bátor embernek tartják Önt; Önben látják az igaz ügyért síkraszálló politikust; szeretik az Ön tiszta tekintetét és emberi mosolyát; hiszik, hogy nem képes árulásra” – egyebek közt így vezette be a Dubcekhoz írott 1969. augusztus 8-án kelt levelét Václav Havel. A fiatal drámaíró a csehszlovák tragédia beteljesülését kívánta elhárítani azzal, hogy az akkor már csupán szövetségi parlamenti elnöki tisztet betöltő politikust a prágai tavaszt elfojtó katonai intervenciót elítélő, nyílt színvallásra hívta fel.

A nyílt kiállás azonban sokáig elmaradt. A csehszlovák párt élére került Husák 1969 decemberében még ankarai nagykövetnek neveztette ki Dubceket, de 1970 augusztusában minden tisztségétől megfosztották, és kizárták a pártból. Nyíltan nem protestált – nem is igen tehette volna – a husáki „normalizáció” ideológiai és káderpolitikai masinériájának beindulása ellen: „Írtam a pártvezetésnek, a központi bizottságnak, a pozsonyi Pravdának, a Rudé Právónak – de ezek a levelek mind a szerkesztőségi fiókokban maradtak” – nyilatkozta 1989-ben az MTV-nek.

Dubcek eltávolítása és az, hogy revizionistának bélyegezték és a „csehszlovákiai belpolitikai válság” okozójának kiáltották ki, mindazonáltal elegendő politikai fedezet volt ahhoz, hogy Dubcek neve a harcos normalizátorok és a hiszékenyek kivételével Csehszlovákiában az 1970–1980-as években mindenki számára a neosztalinizmussal szembeszegülő ellenállás védjegyévé váljék.

Dubcek fellépését, az áprilisi csehszlovák kommunista akcióprogram igen óvatos hangját, a korabeli cseh és szlovák szellemi és politikai élet ennél alig radikálisabb reformszellemét lehetetlen különválasztani 1968 párizsi, nyugat-berlini, varsói légkörétől, a nyugatnémet keleti politikától vagy akár a Sík-féle csehszlovák közgazdasági reformmal azonos alapképletű magyarországi szárnypróbálgatásoktól, Tito és Ceausescu Nyugat által lelkesen támogatott különutas politikájának, gesztusainak részsikereitől. Dubcek Prágája az alapvető emberi és demokratikus értékek törékeny űrkompjának a kelet-európai holdra szállását jelentette; az áttörés vagy inkább csupán a fokozatos, csöndes forradalom lehetőségét és reményét.

Az emberarcú szocializmus utópiájának hőse őszintén hitt az igencsak eklektikus – a pártos elkötelezettséget piacgazdálkodással, a sajtószabadságot a „Kétezer szó” címen közreadott ártatlan pamflet elleni boszorkányüldözéssel, az igen szerény különutas külpolitikai elképzeléseket blokkhűséggel ötvöző – megújulási program sikerében. Osztatlan népszerűségét – Amerikában 1968-ban az év emberévé választották – nem a régi pártvezetés munkastílusának folytatásával érdemelte ki, hanem azzal, ami az igen korlátozott reformokat meghirdető pártprogramban is manifesztálódott: a „másként is lehet!” hitével. Dubcek igazi és alighanem legmaradandóbb érdeme éppen ebben rejlik: bebizonyította, hogy még az olyan hermetikusan zárt ideológiai-hatalmi rendszeren belül is, mint amilyen a hatvanas évek kelet-európai „szocializmusa” volt, lehetett alternatívákat kidolgozni, nem megváltoztathatatlan örökkévalóságként elfogadni az adottságokat.

Dubcek – akár az „emberarcú” utópia bukásra ítéltetett: ezért volt tragikus hős. A tankokkal körbevett prágai pártszékházból Moszkvába hurcolt politikust világhíre, népe és az árulóknál nagyobb számú hűséges munkatársai együtt mentették meg a moszkvai forgatókönyvben tervbe vett azonnali politikai megsemmisítéstől. A moszkvai tárgyalások végén a kamerák előtt elutasított aláírás, majd a kényszerhelyzet beismerése és a szovjet megszállás tényének elfogadása már nem jelentett új esélyt. Ehelyett az következett be, amire Havel – fentebb már idézett – levelében így figyelmeztette őt: „…az Ön nevében s az Ön védelme alatt fosztják meg Önt tekintélyének és hatalmának legfontosabb forrásaitól.”

1989 minden személyes és történelmi elégtétel ellenére megkésetten keserű igazságokkal ismertette meg Dubceket. Kiderült, hogy 1968-ból, a prágai tavasz szellemi örökségéből csakis az általános szabadságvágy, a szovjetellenes függetlenségi törekvések és a cseh–szlovák viszony végleges megoldásának heveny igénye bizonyult aktualizálhatónak, folytathatónak, illetve felkarolhatónak. A kelet-európai létező szocializmus az 1968 óta eltelt idő alatt teljesen kiürült és kompromittálódott, a nyugat-európai szocialista elképzelések pedig – általános politikai visszaszorulásukkal csak részben magyarázhatóan – nem bizonyultak transzplantálhatóaknak a kelet-európai kisállamok nyomorúságába.

Biztos sokan emlékeznek még Dubcek 1968. június 12–13-i budapesti látogatására, amikor a főváros utcáin a kirendelt úttörőkön, KISZ-eseken kívül sokan önszántukból köszöntötték a fekete kormánykocsiból fülig érő mosollyal integető prágai reformátort. Ő maga is megérezhetett valamit a személye és politikája iránti budapesti rokonszenvből, mert Kádárék pár héttel későbbi végzetes döntése ellenére meleg szavakkal emlékezett itteni benyomásairól. A csehszlovák–magyar kiegyezés ritka és hamar szertefoszlott lehetőségének, rövid időn belül szertefoszlott epizódjának szintén ő volt a főszereplője.

Így vált Dubcek a sokáig késlekedő prágai bársonyos forradalom Havel által irányított dramaturgiájában a háború utáni csehszlovák történelem egyetlen emberközeli politikusaként, a nemzeti szabadság és a humanizált szocializmuseszmény szimbólumaként a folytonosság hordozójává, Havel fegyvertársává.


















Blogok

„Túl későn jöttünk”

Zolnay János blogja

Beszélő-beszélgetés Ujlaky Andrással az Esélyt a Hátrányos Helyzetű Gyerekeknek Alapítvány (CFCF) elnökével

Egyike voltál azoknak, akik Magyarországra hazatérve roma, esélyegyenlőségi ügyekkel kezdtek foglalkozni, és ráadásul kapcsolatrendszerük révén ehhez még számottevő anyagi forrásokat is tudtak mozgósítani. Mi indított téged arra, hogy a magyarországi közéletnek ebbe a részébe vesd bele magad valamikor az ezredforduló idején?

Tovább

E-kikötő

Forradalom Csepelen

Eörsi László
Forradalom Csepelen

A FORRADALOM ELSŐ NAPJAI

A „kieg” ostroma

1956. október 23-án, a késő esti órákban, amikor a sztálinista hatalmat végleg megelégelő tüntetők fegyvereket szerezve felkelőkké lényegültek át, ostromolni kezdték az ÁVH-val megerősített Rádió székházát, és ideiglenesen megszálltak több más fontos középületet. Fegyvereik azonban alig voltak, ezért a spontán összeállt osztagok teherautókkal látogatták meg a katonai, rendőrségi, ipari objektumokat. Hamarosan eljutottak az ország legnagyobb gyárához, a Csepel Művekhez is, ahol megszakították az éjszakai műszakot. A gyár vezetőit berendelték, a dolgozók közül sem mindenki csatlakozott a forradalmárokhoz. „Figyelmeztető jelenség volt az, hogy a munkások nagy többsége passzívan szemlélte az eseményeket, és még fenyegető helyzetben sem segítettek. Lényegében kívülállóként viselkedtek” – írta egy kádárista szerző.

Tovább

Beszélő a Facebookon