Munkámat ajánlom szeretettel Varga Zoltán MDF-es képviselő figyelmébe, aki azt kérdezte, hogy lehetne-e segíteni. Továbbá Kulin Sándor és Pál József képviselőknek (MDF), akik beszélgetéseink során tanújelét adták annak, hogy elutasítják az erőszakot.
Emlékeztető
Szeptember 7-én délután a falu egyik cigány lakosa, Csurár Péter összeszólalkozott a közelében lakó Gulyás Mihállyal, olyannyira, hogy neki is ment. Csurár Péter segítségére sietett néhány rokona, Gulyáséra meg az övéi. Gulyás Mihály fejét beverték valamilyen éles szerszámmal, Csurár Péternek megsérült a keze. A tömeges verekedésnek az vetett véget, hogy valaki Gulyásék környezetéből kihívta a rendőrséget. Másnap a kora esti órákban falubeli fiatal férfiakból álló csoport egy Kamaz billenős teherautón megtorló hadműveletre indult: Csurár Péter, a testvére és a fia ugyan elmenekült, de a házát megrongálták, Csurár Gábort pedig megtalálták, és vasrudakkal, botokkal összeverték. Ismét megjelentek a rendőrök, méghozzá nagy erőkkel, késő este mégis kigyulladt és leégett Csurár Gábor és idős Csurár Péterek háza; Csurár Péterében azonban nem robbant fel az a Molotov-koktél, amit oda is elhelyezett valaki. Éjszaka öt fiatalembert elvitt a rendőrség. Másnaptól a falu nem cigány lakosainak kisebb-nagyobb része a polgármesteri hivatal előtt gyülekezve követelte, hogy az őrizetbe verteket engedjék szabadon, Csurárékat viszont a rendőrség telepítse ki Kétegyházáról. A Csurár rokonság négy tagját a nap folyamán szintén őrizetbe vette a rendőrség, s jegyzőkönyvezték azokat a sérelmeket, amelyeket Csuráréktól a falu lakosai elszenvedtek. Az őrizetbe vetteket csak két nappal később helyezték szabadlábra, addig a lakosság permanensen tüntetett. A polgármester többször is úgy igyekezett rendezni a veszélyes helyzetet, hogy kinyitotta a kultúrházat, és falugyűléssé alakította a tüntetést. Az őrizetbe vett Csurárok nem kerültek vissza Kétegyházára, a rendőrség – állítólag saját kérésükre – végegyházai rokonaikhoz szállította őket.
Kissé gyanús elemek
Titokzatos epizódokban már szeptember 7. és 11. között nincs hiány. Gulyás Mihály egyik fia állítja, hogy – mivel a 7-i, hétfői verekedéstől felkorbácsolt indulatok másnap sem ültek el, s Csurár Péter meg néhány rokona ádázul fenyegetőztek – segítségért telefonált a gyulai rendőrkapitányságra. Ott azonban azt válaszolták neki, hogy van Kétegyházán elég fehér ember, intézzék el maguk a dolgot. Ezek után kereste meg a testvérét, aki a helyi Tüzép-telepen dolgozik, s kérték meg némi szívességre a Kamazával fuvarozó jó ismerősüket. Erről a telefonról azonban a gyulai rendőrségen azóta senki nem tud. Némiképp furcsa körülmény az is, hogy Csurár Péter meg Csurár Gábor a tűz és rombolás után másnap még egyáltalán nem adták jelét, hogy el akarnának költözni a faluból. Sőt, fennhangon követelték a polgármesteri hivatal előtt, hogy adjanak nekik valami lakást, mert nincs hol aludniuk. Családtagjaik, valamint apjuk és anyjuk ott is maradt Kétegyházán, egészen addig, amíg üzenetet nem kaptak szabadon engedett hozzátartozóiktól, hogy hol találják meg őket. Még furcsább a gyanúsítottak szabadlábra helyezését hírül adó rendőrségi közlemény. Ebben ugyanis arról esik szó, hogy „csoportos garázdaság és rongálás” miatt indítottak büntetőeljárást összesen 24 személy ellen, a szándékos tűzokozás tényállása azonban kimaradt. (Magyar Hírlap, 1992. szept. 12.) Akkor, azon frissiben érdeklődtünk efelől a Békés megyei főkapitánynál. Magyarázatot kaptunk. A „rongálás” magában foglalja a gyújtogatást is, ugyanis a tűzeset minősítése a tűzoltóság szakvéleményén múlik. Ha a kár értéke nem túl nagy, és a tűz nem fenyegeti a szomszédos épületeket, akkor nem számít közveszélyokozásnak. Márpedig itt semmi más nem került veszélybe, hiszen a Csurár-házak tüzét a tűzoltóknak sikerült lokalizálni. Mindenesetre a Békés megyei tűzoltóság így nyilatkozott. Kicsit tamáskodtunk, hogy vajon a Molotov-koktéltól ilyen könnyen el lehet-e tekinteni, ezért megkérdeztük az országos tűzoltóparancsnokot. Csodálkozott. Nem, a tényállás minősítése igazán nem az ő dolguk. De utánanéz, igen, van egy részletesen szabályozó, belső „együttműködési megállapodás” a rendőrség és a tűzoltóság között. Mitől lenne titkos? Csak belső. Másnap elküldi, csak elő kell keresni. De nem küldte el, helyette faxon értesített, hogy az információadás jogát az országos rendőrfőkapitány magához vonta. Azóta aztán, mint november 16-án hírül adták, a Békés megyei főkapitányság lezárta a nyomozást, és vádemelési javaslatot adott át az ügyészségnek. A felderítő munka eredményeképpen tizenhárom személyt gyanúsítanak csoportosan elkövetett garázdasággal. „A rongálás és gyújtogatás elkövetői mindeddig kiderítetlenek maradtak, így a nyomozást e vonatkozásban is megszüntették.” (MTI) Most már tehát a rongálás is a feledés homályába veszhet, a feltárt bűnök egyenlő súlyúak: verekedtek ezek is, azok is. Slussz. Cseh Évától, a Magyar Rádió Békés megyei tudósítójától, aki, mint rádió és hírlapi tudósításaiból is köztudott, egy névtelen telefonhívás nyomán szeptember 8-án este a helyszínen tartózkodott (rádió, Reggeli Krónika, szeptember 9., MH, szeptember 11.), a rendőrség nem kért tanúvallomást. Egyes szomszédok Csuráréknak megmondták, hogy látták, ki lopakodott be hozzájuk a benzinespalackkal. De nem hajlandók elmondani a rendőröknek, mert félnek. Mások pedig azt mondják, hogy ország-világ tudni fogja, ki tette. Majd, ha a gyújtogató háza is kigyullad.
S most következik a legfurcsább: alighogy a rendőri nyomozás lezárult, az időközben, Magyarbánhegyesen úgy-ahogy berendezkedett Csurár családfők hatósági felszólítást kaptak a gyulai városi jegyzőtől: haladéktalanul bontsák le megrongálódott házaikat, mert a romok életveszélyesek. Bár az nem szerepelt a határozatban, hogy házaik helyét kötelesek sóval beszórni, a közös tanácskozásra összegyűlt különféle hatóságok – rendőrség, köztársasági megbízotti hivatal és helyi önkormányzat ezen döntése, melyet azonban a helyi jegyző iránti méltányosságból a köztársasági megbízott a gyulaira bízott – hathatósan hozzájárult, hogy lehetőleg az ügyészi vizsgálat érdemi megkezdése előtt tűnjenek el Kétegyházáról a három Csurár családnak még a nyomai is. Holmi bizonyítékként persze ilyen két hónapos maradványok nem sokat érnek, de ha mondjuk az ügyészség bizonyítási kísérletet kívánna folytatni, a helyszínt eltüntetvén, azt már nemigen lehet.
A belügyminiszter tizenegyese
A szeptemberi forró kétegyházai hét a turai kettős gyilkossággal fejeződött be. Egy mezőőr agyonlőtt két cigányt, egy férfit és egy életéért könyörgő asszonyt, mert körtelopáson kapta őket a tsz gyümölcsösében. Boross Péter belügyminiszter szükségesnek látta, hogy maga tájékoztassa a parlamentet – s a tévéközvetítés jóvoltából az egész lakosságot – szeptember 14-én, az országgyűlés plenáris ülésén. Kétegyházával kapcsolatban egy cigány család felgyújtott, megrongált három házáról beszélt, továbbá azt állította, hogy „egy tíztagú családról van szó, akikkel szemben tizenegy esetben indítottak büntetőeljárást korábban, lopás, rablás, garázdaság, súlyos testi sértés és más bűncselekmények elkövetése miatt”. De a jog és az igazság a belügyminiszter szavai szerint diadalmaskodott, mert „a rendőrség a gyújtogatókat elfogta”, s „egyidejűleg a bűnöző család tagjai ellen is büntetőeljárás indult”. Varga Zoltán Békés megyei MDF-es képviselő – bár a helyszínen nem járt, csakúgy nem, mint Boross Péter – baráti tájékoztatás alapján megerősítette a miniszter szavait. „Úgy gondolom, hogy torokszorító és nehéz pillanatok azok, amelyeket átélünk Magyarországon ezekben a napokban. Úgy gondolom, hogy senkit nem hagyhat közömbösen mindaz, ami történt a közelmúltban… Úgy gondolom azonban, hogy nem szabad azt a hibát elkövetnünk, amit jó néhányan elkövetnek, nevezetesen, hogy bizonyos eseményeket nagyvonalúan kezelve egyetlen kalap alá vonják az országot, egyetlen rasszista, kirekesztő politikaként próbálják meg megjelölni és jellemezni mindazt, ami ma Magyarországon történik. Mindenképpen a kétegyházi eset kapcsán tiltakoznom kell… A miniszter úr szó szerint idézte azt, ami történt. Valóban, ha pogromról beszélünk, egyetlen család pogromkísérletéről van szó, akik megpróbáltak egy egész közösséget – románokat, magyarokat, cigányokat – rettegésben tartva kisajátítani egy települést, amelynek lakossága végső és kétségbeesett fegyverként, ha úgy tetszik, önbíráskodásként, ha úgy tetszik, önvédelemből, élt ezzel a nagyon súlyos fegyverrel. Helytelen és elítélhető, de még helytelenebb és elítélhetőbb, ha úgy, gondoljuk, hogy ez a kísérlet bármelyik faji kisebbség ellen irányult volna. Önvédelem volt, tisztelt Ház. Szeretném elmondani, akit érdekel, utánajárhat, hogy korábban ez a család Almáskamarás községből hasonló körülmények között kényszerült távozni, éppen azért, mert nem volt képes tiszteletben tartani a legelemibb normákat sem.”
Mivel a belügyminiszter ebből az alkalomból kiemelte a korrekt és tényszerű tájékoztatás fontosságát, felhívta figyelmünket, hogy „a pontatlan, valóságtól eltérő információk nyilvánosságra hozása szükségtelenül ingerli a közvéleményt”, s mivel Varga képviselő úr is felajánlotta, hogy akit érdekel, utánajárhat, megpróbáltunk minél több tényt beszerezni. A belügyminiszter úr által nyilvánosságra hozott információkkal kezdjük. Ahogyan sejtettük is: nem stimmelnek.
Hány család, hány családtag, hány elkövetett bűncselekmény?
Azt már láttuk, hogy a rendőrség – a miniszteri állítással ellentétben – a gyújtogatókat nem tartóztatta le, mert meg sem találta őket. A gyújtogatásnak soha nem is volt hivatalos rendőrségi gyanúsítottja. Egy kis baj van azonban a „tíztagú bűnöző családdal” is, melynek három háza az állítólag jogos népharag áldozatául esett. Értelmetlen akadékoskodásnak tűnik, ha azon kezdünk piszkálódni, hogy mit is értünk család alatt. Nyugodj meg, nyájas olvasó, nem az! A belügyminiszter kis fogalmi pontatlansága éppen olyan dolog, ami – hogy őt idézzem – „szükségtelenül ingerli a közvéleményt”. Társadalomstatisztikában, szociológiában, sőt a néprajztudományban is házaspárt vagy magányos szülőt gyerekekkel neveznek családnak, mely esetenként magába foglalhat még egyedülálló felmenőt vagy oldalági rokont. Azt az együtt élő alakulatot, amely ennél bonyodalmasabb, s több rokoni házaspárt is magába foglal, már másképp hívják: törzscsalád, nagycsalád, nemzetség.
A megvert, hajléktalanná vált, szeptember 9-én őrizetbe vett, majd Kétegyházáról elüldözött cigányok három családot alkottak. Az egyik, amelyik idős Csurár Péterből és feleségéből áll, nyolc gyereket nevelt fel részben Almáskamaráson, azután Nagykamaráson, végül Kétegyházán, ahol az öreg „Bábis” született és fölnőtt. Most már maguk laktak a 12 évvel ezelőtt megvásárolt régi pásztorházban. A két öreg soha nem került szembe a törvénnyel, legalábbis eljárás soha nem folyt ellenük. Sőt, Almáskamaráson és Nagykamaráson is úgy emlékeznek rájuk, mint igyekvő, küszködő emberekre, akiket segített is a falu. A nyolc gyerek mind iskolába járt, a lányok közt kimagasló tehetség is akadt, de kollégiumba nem engedte el az anyja – meséli a nagykamarást nyugdíjas iskolaigazgató. A továbbtanulásból sajnos nem lett semmi. Az apa dolgozott a tsz-ben, az asszony pedig példaszerűen tisztán tartotta a házat és a sok gyereket. Legalábbis ezt mondták a nyelves, türelmes jóindulatról igazán nem híres idős asszonyok, akikhez úgy irányítottak a falubeliek, mint akik mindent tudnak, ami a faluban történt. Talán épp a szégyen vitte el az idős Csurárékat maradék gyerekeikkel Kétegyházára, amit az egyik menyük hozott rájuk. Az ugyanis rabolt: arra vetemedett, hogy kolbászokat halásszon ki a szomszédja kamrájából. Mindenesetre a két esemény, a fiatalasszony bűnbeesése és az öregek költözése ugyanazon évre esik. A gyerekekről, főleg a fiúkról már kevesebb jót mondanak Nagykamaráson. Erős, nagy hangú fiatalemberekké cseperedtek, nemegyszer botrányt okoztak a kultúrházi táncmulatságokon, és úgy egyáltalán. Ahogy nőttek a Csurár gyerekek, zavaróan sokan lettek a cigányok a faluban. A legidősebb, már házas-gyerekes fiú az öregek elköltözése után is Nagykamaráson maradt, onnan ingázott Budapestre, a dunántúli szénbányákba egészen 1990-ig. Akkor önálló vállalkozó lett, s ő is átköltözött Kétegyházára. Házat vett két borjúért meg 15 ezer forintért. Persze ahogy ebben a körben és az ilyen faluvégi zsellérházaknál szokás, az adásvételt nem kísérték szabatos jogi aktusok. A ház nem volt egészen azé, aki eladta, s azé sem, aki annak eladta.
Nem tudom, hogy a messzebbre került lánytestvéreknél mi a helyzet, de a Kétegyházán élő felnőtt fiúk, úgy tűnik, okultak a szülői küszködés példájából. Péteréknek, akik már a negyven évhez közelednek, összesen két gyerekük van. (Az idősebbik, a fiú, harmadéves gépszerelő tanuló lett idén szeptemberben. A kollégiumi nevelőknek voltak vele problémáik, a szakmában ügyes kezű gyereknek tartják számon.) A harmincéves Gábor – aki a bátyjával együtt ingázott hosszú éveken keresztül – s fiatal élettársa most várják első gyereküket, bár a férfinak előző kapcsolatából is van már gyereke.
A két felnőtt, házas fiú igazából akkor jelent meg a kétegyházi életben, amikor az ingázásnak befellegzett. Riadalmat keltettek az új környezetben, amit számos ellenük tett feljelentés illusztrál. Döntően cigányok fordultak a rendőrséghez, az ügyek azonban rendőri szakban haltak el „bizonyítékok hiányában”. Egy súlyos testi sértést az 1990-es eljárási kegyelem vitt el, az már a bíróság elé került, abban azonban nem cigány volt a sértett. Folyamatban van aztán gazdasági bűncselekmény tárgyalása, csakhogy azzal más megyében vádolnak egy népes csapatot – köztük van az egyik Csurár fiú –, s Kétegyházán nem sok vizet zavart.
Lehet tehát, hogy a falu vádaskodása igaz, és az újonnan feltűnt Csurárok félelmetes, erőszakos emberek, ám a „tizenegy elkövetett bűncselekmény”, amiről a miniszter beszélt, nem állja meg a helyét. A további két család öt tagjából kettőnek a múltját összesen három jogerős ítélet terheli, beleértve a kolbászos bűncselekményt és egy gyermektartási kötelezettség elmulasztását; mindösszesen három hónapi tényleges és egy hat hónapos meg egy két hónapos felfüggesztett szabadságvesztést vonva maga után. A három ítélet közül a legújabb is 1983-as.
Hozzá kell tenni, hogy a folyamatosan Kétegyházán lakó rokonság (unokatestvérek és nagybácsik) között akadnak, akiknek a számláján sokkal több van, őket azonban nem bántotta a falu. A bűnözés és az üldözés mértéke között tehát édeskevés az összefüggés; s ezt a jelenséget a fent említett tudományokban úgy hívják, bűnbakképzés. A legfeltűnőbb bűnbak szerep az idős Csurárék osztályrésze, akiknek egyetlen vétkük, hogy szülei Péternek és Gábornak. Ezért égett porig a házuk, égett meg a lovuk. Vagy talán azért, mert a hajdani pásztorház a falu szélén, könnyen és kockázatmentesen felgyújtható? S azért kellett menniük Kétegyházáról, hogy fedezzék a kegyetlen és oktalan erőszak tényét?
Mi másért vonta össze a miniszter nagyvonalúan a három családot eggyé, a falu tiltakozását az új, erős cigány férfiak megjelenése ellen egy család tizenegy elkövetett bűncselekményévé? S mi másért volt olyan kényelmetlen cigány politikusok s gyülevész ellenzéki képviselők kutakodása a helyszínen, ha nem azért, mert ennek nem szabadott volna kiderülnie? Miért tartott két hónapig, amíg kínkeservesen választ kaptam arra a kézenfekvő kérdésre: tessék mondani, mi légyen az a tizenegy elkövetett bűncselekmény, és hány személy között oszlik meg? Mi másért kellett leplezni a falu háromnapos tüntetését, mi másért kellett a tüntetés – mellesleg törvénytelen – fő követelését, miszerint az áldozatok tűnjenek el a faluból, önkéntes távozásnak maszkírozni?
Miért stilizálta a rendőri nyomozás két csoport verekedésévé a történteket? Miért kellett immár öntevékenyen szétverni a megrongált házak maradékát? Mert időközben ez történt. Valakik Kétegyházán hozzáláttak, hogy a gyulai jegyző határozatát társadalmi munkában hajtsák végre. S ezzel egyidejűleg megindult a suttogás: a Csurárok vissza akarnak költözni a faluba. Alighanem ismét a kollektív lélek működik, s az okozathoz konstruál okot, egyes megyei sajtótermékek előzékeny segítségével.
Utójáték, elhanyagolt mellékkörülmények
A három Csurár család csaknem mindenét elvesztette. Egy lovuk belepusztult az égési sebekbe, egy életbe maradt, de használhatatlan, egyet eladtak, hogy a három családnak egy fedelet vásároljanak a feje fölé. Ágynemű, bútor, ruha, minden odalett. Biztosításuk persze nem volt. Eddig senkinek nem jutott eszébe az elemi kár esetén szokásos segítség. Elkergetett cigányra, úgy látszik, nem vonatkoznak a szolidaritás normái, a regionális intézményeknek nem akaródzik megtörni a szigorú tabut. Titokban, szinte konspiratíve kaptak valami segélyt. Nem mondom meg, hogy honnan, mert azoknak, akik adták, ott kell élni és dolgozni továbbra is, abban a többségi környezetben. Magyarbánhegyes azon az áron nyelte le odaköltözésüket, hogy állandó bejelentkezésüket nem fogadja el. Ott lakhatnak, de magyarbánhegyesi lakosok ugyan nem lesznek! Változatlanul a kétegyházi önkormányzat kap utánuk költségvetési támogatást.
Az öregek nyugdíján és a családi pótlékon kívül jövedelmük nincs, nincsenek lovak, ezzel a névvel minden munkaalkalom ajtaja becsukódik előttük. Van épeszű ember, aki azt gondolja, hogy ezek után „megjavulnak”? Épeszű ember egészen mást gondol, és máris igaza lett. A belügyminiszter próféciája halad önmaga megvalósítása útján: a legifjabb férfi családtag, aki idén szeptemberig összesen 27 órát mulasztott a szakmunkásiskolából, szeptember 7. óta közelében sem volt az iskolának, viszont több tinédzserrel együtt részt vett egy betörésben. Azonnal lebuktak, nem tagadtak semmit. „Semmi pénz nem volt otthon, mikor jött R., és azt mondta: tud egy presszót, ahová most vettek színes tévét. Nyomjuk fel” – rögzíti egyikük kihallgatási jegyzőkönyve. A közelmúlt eseményeit átélve ugyan mi tartaná vissza az ifjú Csurárt? Ugyan mit veszíthet? Nagyon értelmes gyerek, kár érte – mondja a nyomozás vezetője.
Egyesek szerint az egész lidérces történet hátterében a polgármester, a szelíd, kisgazda-támogatású állatorvos megbuktatásának vágya munkál. A felesége körzeti orvos, de a képviselő-testületben benne van két másik orvos is, s nagy az érdekharc közöttük. Miféle polgármester az, aki nem tudja megteremteni a közbiztonságot a faluban? S akad más ambíciótól duzzadó ifjú is, aki haladéktalanul hozzálátott a polgárőrség szervezéséhez. Majd megmutatják! (A rossz emlékű tüntetés alatt bensőséges beszélgetésbe merült a legvadabbul cigányozók csoportjával. Persze lehet, hogy le akarta szerelni őket.)
Aztán itt van a kétegyházi cigány kisebbség belső tagolódása. Vagy harmincöt évvel ezelőtt egy kiváló néprajztudós, a sokáig a gyulai múzeumban dolgozó Erdős Kamill térképre rajzolta az általa törzseknek nevezett oláh cigány rokonsági csoportok elhelyezkedését Békés megyében. A Csurarának nevezett „törzs” egyik letelepedési körzete éppen Újkígyós, Elek és Gyula közé esik, csakhogy osztoznak a területen a Cserharával, Masarával, Bugarával. A hagyományok persze alaposan fellazultak az ingázással, tsz-szel, állami gazdaságokban végzett bérmunkával, de nem enyésztek el teljesen. A rokonsági csoportok ma is élő társadalmi alakulatok domináns párválasztási kör, üzleti kapcsolatrendszer és migrációs útvonal gyanánt. Alighanem ez a körülmény is szerepet játszik abban a sok összeütközésben, melyet a kétegyházi cigányok között az erős, új Csurárok megjelenése kiváltott.
Kedves Varga képviselő úr, biztos, hogy arról szól ez a történet, amiről hitte? Belügyminiszter úr! Ki ingerli itt szükségtelenül a közvéleményt, és ki ellen?
- Belföld [8]