A nagy gonddal kialakított Nazarbajev-imidzs valóban azt mutatja, hogy a lakosság politikailag aktív része elfogadja az elnök e koncepcióját, s ezt a nagy propaganda-hadjáratok kísérte elnöki vizitek, „történelmi jelentőségű” szerződések sokasága is alátámasztja. Azt azonban, hogy Kazahsztánban nem létezik semmiféle, se jobb, se bal ellenzék, csak egy olyan magabiztos elnök jelentheti ki, mint Nazarbajev, s ő is csak „kifelé”, a külföldnek nyilatkozhatja ezt. Mert belülről nagyon is pontosan látni, miként lavírozik e két – nem létezőnek titulált – ellenzéke között.
Pedig egykori elvtársai, most bal ellenzéke már összeszedte magát. A szocialistának nevezett kommunista utódpárt az „emberarcú szocializmus” jelszavának leporolásával próbál híveket toborozni: saját bevallásuk szerint már 50 ezernél tartanak, s a neobolsevizmus vádja ellenére ma valóban az egyik legfontosabb politikai erőt képezik.
Nazarbajev elnök másik bal ellenzéke, a Kazahsztáni Munkásmozgalom szeptember végén egyenesen az elnök lemondását követelte a hiperinfláció miatt.
Etnikai pártok
Külön mozgalmakat alakított az orosz anyanyelvű lakosság egy része a Lad (Egyetértés) nevű oroszpártba, illetve az inkább klubhálózatra emlékeztető Szociáldemokrata Pártba és a Demokratikus Haladás Pártjába lépett be. Van miért szervezkedniük: a kazah parlament döntése szerint 1995-ig minden állami intézményben áttérnek a kazah nyelv használatára, s az orosz ajkúaknák vizsgával is kell igazolni erre való alkalmasságukat. Máris nagyarányú elvándorlás kezdődött, az oroszpárt tiltakozó akcióit viszont a kazah nemzeti ellenfeleik etnikai konfliktusok szításának minősítik.
S ez a bizonyos kazah etnikai „tömegpárt”, a Kazah Nemzeti Kongresszus, egyre nagyobb befolyásra tesz szert: a két legnevesebb kazah költő és közéleti személyiség vezeti, mindketten ökológiai mozgalmak szervezésével szereztek hírt és híveket maguknak. Nazarbajev mindjárt az alapító kongresszuson megpróbálta kisajátítani, saját tömegbázisává formálva, ám az egykori „szelíd” környezetvédők hallani sem akartak róla. Azóta a kormány sem nézi őket jó szemmel.
Még nagyobb tömegeket vonz a parlamenti képviselettel is rendelkező Kazah Republikánus Párt, amelyet az Azat (Szabadság) nevű kazah nemzeti mozgalom radikális szárnya irányít. Nemzeti programjuk azonban az utóbbi időben jócskán vesztett radikalizmusából, most leginkább azon igyekeznek, hogy megakadályozzák a nemzeti vagyon elherdálását privatizáció címén, különösen pedig azt ellenzik, hogy ez a vagyon idegen nemzetiségűek kezébe kerüljön, akiknek gondolkodásmódja – úgymond – „még nem érett meg a piaci viszonyok befogadására”. A nacionalizmus vádját határozottan elutasítják, az viszont bizonyos, hogy igazi bázisuk csak a kazahok lakta területeken van.
Ökoiszlamizmus
A politikai mozgalmak – posztkommunista és etnikai pártok után – harmadik legjellegzetesebb csoportja egyrészt az atomtámaszpontok körüli konfliktus köré szerveződik, másrészt nemzeti és muzulmán identitásra épít. A kisebb környezetvédő pártok, a Zsoltokszan (December) nevű párt és a zöldek pártja, a Tabigat s a karizmatikus költőegyéniség, Szulejmanov vezette Szemipalatyinszk–Nevada-mozgalom az utóbbi hetekben egyre nagyobb tekintélyre tesznek szert – az iszlám vallási vezetők nagyon is élénk támogatásával. Az őszön épp a dzsambuli mullah vezetésével indult békekaraván a szemipalatyinszki támaszpontról a FÁK muzulmán köztársaságain keresztül Szaúd-Arábiába, egyre hangosabban skandálva a jelszót: Atomleszerelést – a muzulmán világ egyesülése révén!
A kazah vallási pártok másik része azonban nem Szaúd-Arábia bábáskodásával képzeli el a muzulmán egyesülést: az „Alas” Nemzeti Szabadságpárt például, mely a nagytürk egység követelője, egyre több s zajosabb hívet szerez, nem idegen tőle a terrorakció sem. Nemrég az alma-atai mecsetben tört ki – letartóztatásokkal végződő – tömegverekedés. Radikális nemzeti programjukat fő ideológusuk, Aron Atabek hirdette meg (egykori orosz nevét Kutusev rég elfeledte) az Igazság (Hak) című, Moszkvában kiadott lap hasábjain: az egyetlen bölcs lépés, amit az állam tehet – repatriálni azokat a népeket, melyek akaratuk ellenére kerültek Kazahsztánba. „Ne higgy az elnök mosolyának” című, Moszkvában kiadott könyvét elkobozták, ő maga pedig Azerbajdzsánba menekült, az Alas párt pedig illegalitásba kényszerült.
A kazah elnöktől ugyancsak nem idegen a nagytürk gondolat, még ha nem is épp így képzeli el. Alig egy hónappal ezelőtt gyűlt össze Ankarában Turgut Özal elnök meghívására a volt szovjet türk világ, hogy megünnepeljék az Ottomán Birodalom bukása utáni modern Törökország megteremtésének évfordulóját. „69 éven át egyedül ültük az ünnepet – mondta a török külügyminiszter –, de most itt az egész »türk világ«, a Földközi-tengertől egészen Kínáig.” A párizsi Figaro a következőképp jellemzi a vendégsereget: „A türkmén Nijazov, igazi sztálinista, imádja irodalmi díjakkal jutalmazni magát; az azerbajdzsán Elcsibej politikai sírját ássa óvatlan nacionalista kijelentéseivel, Nazarbajev nagy ázsiai birodalomról álmodik; az üzbég Karimov beéri annyival, hogy talpon maradhasson az apparatcsikhad gyűrűjében; egyedül a tenyérnyi Kirgízia elnöke, Akajev indított el valami demokráciafélét.”
Udvariasságból kapott meghívót az egyébként a perzsa népcsoporthoz tartozó tádzsik elnök is, aki persze „törvényen kívül helyezése” miatt épp nem tudott jelen lenni.
Annyi bizonyos, hogy Törökország épp leggazdagabb ellenfeleivel, főként Szaúd-Arábiával és Iránnal konkurálva igyekszik gazdasági befolyását érvényesíteni a térségben, s a kazah olaj importálására 1,2 milliárdos hitellel már be is szállt a vezeték építésébe. Többre az orosz befolyás hallatlan ereje miatt aligha lesz lehetőségük a közeljövőben: mozdulni sem tudnak az oroszok nélkül. Ankarában kiderült, megszólalni sem: mivel egymás nyelvét nem ismerik, a volt szovjet–türk törzsfők oroszul beszéltek egymással.
(Alma-Ata)
- Külföld [6]