A bosnyák férfi a Schwedenplatzon két bankfiók között állva hegedült. Több napon át arrafelé vittek ügyes-bajos dolgaim, s talán fel sem figyeltem volna rá, hiszen Bécsben az ember hovatovább belefásul a horvát, román, szerb és cigány koldusok látványába. Az egyik alkalommal azonban éppen egy békebeli magyar slágert játszott, azt, amelyik így kezdődik: „Szép vagy, gyönyörű vagy Magyarország…”
Hogy bosnyák az illető, azt a hegedűtoknak támasztott kartonpapírról olvashattam le, amely hibás német helyesírással adta a járókelők tudtára, hogy egy „Flühtling”, azaz menekült zenéjét hallják, amit persze maga a konstelláció is valószínűsített. A tokban húsz schilling árválkodott, nyilván abból a célból, hogy további adakozásra animálja az alkalmi közönséget. Közelebbről szemlélve kitűnt, hogy a ravasz csalétek régi bankjegy volt, abból a szériából, amelyet néhány éve kivontak a forgalomból, s ma már legföljebb a Landerbank váltja be merő kegyességből, bár félő, hogy a bosnyák ezt nem tudta.
Néhány pillanatra eltűnődtem: ki és mi lehetett ez az ötven év körüli férfi szülőhazájában? Ipari munkás, dolgozó paraszt – vagy, ne adj’ Isten, riadt meg bennem a kasztom iránti megkülönböztetett szociális érzékenység – értelmiségi? Vajon van-e családja, s ha igen, magával hozta-e őket ide a Császárvárosba, a procc kirakatok közé? Mit csinál a felesége, a gyerekei? Ők is koldulnak? Van szállásuk, tartózkodási engedélyük? Mi késztette őket arra, hogy elhagyják szülőföldjüket? Politikai emigránsok-e, vagy inkább, mint errefelé mondják, némiképp megvető hangsúllyal, gazdasági menekültek?
Éreztem, persze, hogy szónoki kérdéseket teszek fel magamnak, s részvétteljesen bár, de tehetetlenül bedobtam egy ötschillinges érmét a hegedűtokba, majd továbbballagtam. Hanem a dallam sehogy sem akart kimászni a fülemből. Honnan szedhette a bosnyák a valamikori édes-bús slágert? A dal szerzője különben érzelmes, hazafias zsidó komponista volt, néhány évvel a dal megírása után marhavagonban hurcolták a szép, a gyönyörű Magyarországról egy német haláltáborba.
Persze, megvan!, böktem a homlokomra: Emir Kusturica zseniális filmjéből, „A papa szolgálati útra megy” címűből leshette el a bosnyák a dalt, annak zárójelenetében szólalt meg lírai szopránban. Igen, kezdek ragaszkodni ötletemhez, alighanem ezt a filmet látta a Schwedenplatz koldusa az átkozott és boldog kommunista békeidőkben, egy szarajevói moziban. Amikor még volt mozi Szarajevóban.
„Szép vagy, gyönyörű vagy, Magyarország / gyönyörűbb, mint a nagyvilág” – omlik szét bensőmben a bosnyák hegedűszó, hazám idegen húrokról felcsendülő, megható dicsérete, s mementó is egyben. Mert Európát már a sláger születésekor elözönlötték a hontalanok, az érlelődő háború előhírnökei, s a vaksággal vert kontinens már akkor is elsősorban idegenrendészeti problémát látott bennük. Ahogy a menekült Bertold Brecht írta a harmincas évek végén:
Persze, persze, törvény van akárhol,
rendőrönkény, rend és rendelet.
Hol a passzus? – kérdezik a fától,
s igazoltatják a felleget.
Ahány üres világ – kinccsel ér fel,
a miénk meg, sajnos telve rég,
telve hőssel, koplalóművésszel,
rettegvén diktátorok dühét.
Mi lesz ezzel a bosnyákkal, aki kopott hegedűjén, íme, nap mint nap koncertet ad az európai ház udvarán? Meg kellene erről kérdezni Milosevicset, Tudjmant vagy akár Mitterrand-t, Kohlt és Vranitzkyt is. Mert az, hogy 1992 őszén itt kell magának alamizsnát összemuzsikálnia, kétségtelenül a földrész nagy szégyene. Nagyobb szégyen csupán az volna, ha nem koldulhatna itt tovább.
- Kultúra [6]