[1]
Szaddám Huszeinben aligha a halálvágy munkált, amikor kiprovokálta az Egyesült Államok vezette Irak-ellenes koalíciótól önmaga újbóli megleckéztetését. Egyfelől számíthatott arra, hogy az erőszak alkalmazása a legrosszabb esetben is csak korlátozott lesz, másfelől pedig reménykedhetett abban, hogy a leckéztető célzatú bombázások nem fognak olyan általános támogatást élvezni, mint a Kuvait felszabadításáért indított Öböl-háború. Öt nappal az első büntetőakció után nagyon úgy néz ki, hogy Szaddám nem számította el magát. A Pentagon szóvivője kijelentette, hogy ez az akció minden csaták második unokatestvére sem lesz. S már annak is vannak jelei, hogy a diktátor elleni nemzetközi összefogás esetleg felfeslik.
Értékes vereség
Katonailag Szaddám természetesen megint vereséget fog szenvedni. De ez nem jelent sokat, tekintettel arra, hogy az akciónak nincsenek – vagy alig vannak – katonai célkitűzései. Az amerikaiak pontosan erre is hivatkoznak, amikor elhárítják a rossz találatarányra vonatkozó némileg kínos kérdéseket. Viszont abban az elhúzódó politikai meccsben, amely Irak és az Egyesült Államok között folyik, Szaddám igenis nyerhet egy-két pontot.
Nem mintha Szaddámnak bármilyen szemszögből is igaza lenne. Irak az utóbbi hetekben szándékosan és egyre durvábban sértette meg azokat az ENSZ-határozatokat, amelyeket az Öböl-háború után rákényszerítettek. Akadályozta az iraki atomfegyvergyártásra bizonyítékot kereső ENSZ-inspektorok munkáját. Többször figyelmen kívül hagyta a 36. szélességi foktól északra, illetve a 32. szélességi foktól délre fekvő iraki területekre vonatkozó berepülési tilalmat, amely a kurdok és a síiták védelmét szolgálná. Többször megpróbált valamit visszalopni abból a hadianyagból, amelyet két évvel ezelőtt az iraki–kuvaiti határterületeken hátrahagyott. Az iraki légierő kétszer rálőtt az ENSZ által szankcionált ellenőrző repüléseket végrehajtó amerikai repülőgépekre. Érthető, ha az amerikaiak úgy gondolták, hogy valahol meg kell húzni a vonalat. Ha pedig figyelembe vesszük, hogy a provokációkkal Szaddám azt is tesztelte, hogy mennyire cselekvőképes Amerika, amikor éppen elnököt vált, akkor ezt a vonalat most kellett meghúzni.
Kettős mérce
Csakhogy az ENSZ-határozatok tekintélyének és az amerikai presztízsnek az aláásására tett szaddámi kísérletek a nemzetközi közvélemény szemében nem számítanak akkora bűnnek, mint Kuvait elfoglalása volt. Szaddám akcióit végső soron úgy is lehet értelmezni, mint a teljes iraki szuverenitás visszaszerzésére irányuló próbálkozásokat. Az Arab Liga országai ezt a célkitűzést megértéssel kezelik. Egyelőre hivatalosan az arab országok többsége ugyan még elítéli azokat az eszközöket, amelyeket e cél érdekében Szaddám bevet, és úgy gondolják, hogy Iraknak be kellene tartania az ENSZ-határozatokat, de egyúttal azt is gondolják, hogy ha Irak mégsem tartja be ezeket a határozatokat, akkor sem szabad lőni, hanem tárgyalni kell. Abd el-Magid, az Arab Liga főtitkára, a Spiegelnek adott interjújában kijelentette, hogy a Szaddám-ellenes katonai fellépés elsietett, túlzott – és ezért igazságtalan is. Elvégre az Izrael által megszállt területek és Bosznia ügyében nem ilyen kemény az ENSZ, sőt még Líbiával is jobban bánik, nem lép fel ellene katonailag a felrobbantott utasszállító repülőgép miatt.
De nemcsak az arab országoknak vannak fenntartásaik Irak jelenleg folyó megleckéztetésével kapcsolatban. Az oroszok is azt szeretnék, ha az iraki ügy visszakerülne az ENSZ elé, vagyis vissza akarják venni az amerikaiaktól azt a biankó csekket, amelyet két évvel ezelőtt aláírtak. Egyelőre nem világos, hogy az oroszok az elveszített szuperhatalmi státus iránti nosztalgiából és az öntörvényű orosz külpolitika veszélyes jelszavának jegyében valóban segíteni akarnak-e Szaddámon, vagy csak arról van szó, hogy nem akarnak felelősek lenni egy olyan katonai akcióért, amelynek nem látják értelmét.
A 22-es csapdája
Ugyanis a katonai akció értelme valóban nem nyilvánvaló. Az akcióban részt vevő amerikaiak, britek és franciák a bombázásokat, úgy tűnik fel, merőben határozott hangnemben megfogalmazott diplomáciai jegyzékként fogják fel. Ebben kétségkívül van valami cinizmus, és semmi biztosíték sincs arra, hogy ez a „jegyzék” különösebb hatással lesz Szaddámra. Őt aligha érdekli az ártatlan áldozatok sorsa, a nemzetközi közvéleményt viszont annál inkább. Az eszkalációtól nem kell tartania, hiszen bármelyik ponton kijelentheti, hogy most már tényleg meg fog javulni. És ha ezt megteszi, az ellentábor egyetlen lövést sem adhat le anélkül, hogy ne váltson ki világméretű felháborodást. S mibe kerülne ez Szaddámnak? Egy hét múlva ott folytathatná, ahol abbahagyta.
Tragikus módon nem Szaddám, a rendbontó, esett bele a 22-es csapdájába, hanem a nemzetközi rendet fenntartani kívánó hatalmak. Az iraki diktátor sikeresen fárasztja a nemzetközi közvéleményt, látszólag esztelen cselekedeteivel elülteti a szkepszist azzal kapcsolatban, hogy lehetséges-e a nemzetközi normák betartatása. Egyáltalán nem biztos, hogy az Egyesült Államok képes lesz még egyszer annyi támogatásra szert tenni, hogy felléphessen katonailag Irak ellen, ha szükségét látja. Ez a támogatás már most is nagyon puha.
Ráadásul Szaddám desszertet is kapott. Az események megzavarták a külpolitikailag tapasztalatlan Bill Clintont. Elejtett két olyan mondatot, amelyet úgy lehetett értelmezni, hogy nem mindenben ért egyet Bush iraki politikájával. Később kiderült ugyan, hogy nem azt és nem úgy gondolta, de a kár már bekövetkezett: a hivatalba lépő amerikai elnök tekintélyén csorba esett.
Sajnos nagyon valószínűtlen, hogy Irak megleckéztetése egyúttal Szaddám Huszein megleckéztetése is lesz. Ez csak akkor következhetne be, ha a katonai akció puccsot provokálna ki. De talán még az illetékes titkosszolgálatok sem tudják felmérni, hogy mennyi erre az esély.
- Külföld [6]