Egyikük rátermettségéhez sem fér kétség, s vetélkedésükből remélhetőleg egy egységes, harci szellemű Liga kerül ki győztesen. A legközelebbi s ezért most legfontosabb Liga-feladat a sikeres szereplés a várva várt tavaszi választásokon (üzemitanács-, közalkalmazottitanács-, társadalombiztosítási önkormányzati választások). Ezeken igazolódhat majd, hogy a Liga, amely négy évvel ezelőtt, magánlakáson, öt alapító független szakszervezet részvételével alakult meg, ma csakugyan a második legerősebb konföderáció-e, mint ahogy sokan vélik.
Ami az erősbödés másik útját, a tagság gyarapodását illeti, ebben, úgy tetszik, ugyanabból fakadnak a Liga nehézségei, mint ami miatt korábban oly vonzó volt a független szakszervezeti mozgalom: az alulról szerveződés mind nehezebb az új, kapitalista körülmények között. A küldöttgyűlésre előterjesztett programtervezetükben – amelyet szekciókban vitatnak majd meg – felismerik e gondot, amikor arról értekeznek: ideje most már meglévő egységeket megnyerni a Liga ügyének, és evégből is kell a Ligának megfelelő meggyőző erőt felmutatnia. Korábban berzenkedtek az átcsaklizástól, a létező szakszervezetek SZOT-os múltja miatt. A többi konföderációval kötött szeptemberi megállapodás, majd az ÉT-megállapodás novemberben azzal az élménnyel szolgált, hogy vannak közös szakszervezeti érdekek, és érdemes némi pragmatizmussal gazdagítani a Liga-eszköztárat. Igaz, erről az élményről nem egyformán vélekednek a Ligában, és persze, egy kicsit másként festenek a pragmatista esélyek lentebb, például ágazati szinten, mint az országos politikában.
A Liga-programtervezet sokkal nagyobb súlyt helyezne a foglalkoztatásra, „a növekedés feltételeinek megteremtésére”, mint a kormány. Szerintük államilag kellene segíteni a csődbe ment vállalatok egy részét, mindamellett „az állami közkiadások ne nőjenek tovább”. Szorgalmazzák a gazdasági-szociális megállapodások rendszerének kidolgozását, hogy így a gazdasági terhek méltányos megosztását érhessék el. „Gazdasági átmenetet, de ne rajtunk keresztül!” – hirdetik plakátjukon. A programtervezet így fogalmaz: „Nem fogadhatjuk el, hogy a dolgozókat a szociális piacgazdaság szabályai helyett egy minden korlát nélküli piac törvényeinek vessék alá.” A szóhasználat tehát némelyest közeledik a nagy rivális MSZOSZ-éhez. Ajánlják tagszervezeteiknek, hogy 1993-ban legalább 15 százalékos bérfejlesztést harcoljanak ki; a munkásoknak általában is, de a mai ínséges időkben különösen kedvezőbb az időbérezés a teljesítménybérezésnél; a közalkalmazottaknál 1994-ben be kell vezetni a bértarifarendszert (nehogy a törvény írott malaszt maradjon); különösen az oktatásban és az egészségügyben dolgozók bérének növelésére kell helyezni a Liga-súlyt. Új Liga-javaslat, hogy kistérségi háromoldalú (tripartit) fejlesztési bizottságokat kellene felállítani a helyi válságok enyhítése érdekében. A Liga-tervezet szerint „az államilag szervezett nyomorenyhítéstől és önkéntes jótékonykodástól el kell jutni egy a szolidaritás elvén alapuló, tervezhető, kiszámítható, megbízható szociális biztonsági rendszer felépüléséhez”. Az állam ne vonuljon ki teljesen a nyugdíjbiztosításból, kapjon minden érintett legalább egy minimális alapnyugdíjat, fedezze a családi pótlék a létminimum 30-40 százalékát, hozzanak olyan lakástörvényt, amely a lakhatási jog elismerésére épül.
A Liga tehát, mint minden valamirevaló szakszervezet, szociálpolitikus szervezet is egyben. Ugyanakkor számos szakmát, és régiót integrálva, több tekintetben csak egymás rovására képviselhető érdekeket olvaszt magába. Hogy ez miként lehetséges, arról szól majd a küldöttgyűlés alapszabályvitája. Többen szeretnék megerősíteni a választott szervek ellenőrző szerepét az ügyvivőkkel szemben, evégből még egy új testületet: a Liga-tanácsot hoznának létre a mostani képviseleti szervek, a küldöttgyűlés és a választmány mellett.