Alig lábaltunk ki a lágerkorszakból, úgy érezzük: Kelet-Európát most a nacionalizmus szabdalja új zónákra. A Gulagon sokféle nemzetiségű elítélt volt; hogy viselték el egymást?
Amikor iskolába jártam, az osztályunkban nagyon sok fura nevű gyerek volt – Zejbot, Zelgyesz, Zemmel. És esküszöm neked, a mai napig nem tudom, milyen nemzetiségűek voltak. Azt tudtam, hogy én zsidó vagyok, és persze jólesett, amikor azt olvastam, hogy Botvinnyik sakkvilágbajnok zsidó, hogy Max Bear boxvilágbajnok amerikai zsidó. De az én nemzedékem abban a hitben nevelkedett, hogy nem a nemzetiség határozza meg az emberek közti viszonyt. A láger előtt merő ostobaságból én is tagadtam a nemzeti karakter létezését. Úgy gondoltam, hogy azt csak a filozófusok és irodalmárok találták ki. Most, hogy a nyolcadik X-emet taposom, már másképp vélekedek erről. A zsidók és örmények ravaszságát, agyafúrtságát, gyakorlatiasságát és üzleti képességeit például azzal magyarázták, hogy mivel diaszpórában éltek évszázadokon át, alkalmazkodniuk kellett: meg kellett tanulniuk túlélni. És az maradt életben, aki a többieknél jobban kifejlesztette magában ezeket a tulajdonságokat, ugyebár? Csakhogy a népjellem nem kötelezi az egyént arra, hogy nemzete minden vonását magán viselje. Az emberekben az az érdekes, hogy nincs két egyforma zsidó, orosz, grúz. Persze azért lehetnek szimpátiáink, Julik Dunszkij, megboldogult barátom például mindig azt mondogatta: „Én biológiailag kedvelem a grúzokat.” Egyébként én internacionalista vagyok. Jó szó, kár, hogy a szovjet ideológusok kompromittálták.
A Szent Oroszország szószólóinak egyik alaptézise, hogy akkor kezdődött minden baj, amikor a zsidók az ún. „letelepedési körzetek” megszüntetése után felköltöztek az orosz fővárosba és a nagyvárosokba, ellepték az ipart, a bankokat, magukhoz ragadták a hatalmat, kirobbantották a forradalmat, megalázták, gojjá alacsonyították az orosz népet. Nem Sztálin, hanem ők, a zsidók rendeztek tömegmészárlást a parasztok ellen, totális tisztogatást 1937-ben stb. Az 58/8 című visszaemlékezés-kötetében – ha lesz rá pénz és papír, nemsokára megjelenik – azt írja, hogy rengeteg zsidó nyomozó volt. Ez is a patrióták állítását igazolná?
Arról is írtam, hogy zsidó elítéltből még több volt. A zsidó nyomozókat nem sokkal később, amikor elkezdődött az állampolgárok üldözése, az 5. pont, a nemzetiségi hovatartozás alapján, kirúgták a „szervektől”. Amikor ’53-ban elkezdték a zsidókat mindenhonnan kiebrudalni, tőlünk, a lágerőrsről elsőnek egy Blinder nevű zsidó KGB-őrnagy repült. A sütöde főnöke volt. Odament hozzá egyszer két orosz spicli – rakodómunkások –, és tökrészegen elkezdték a fürdőben vödrökkel püfölni: „Tudja a te fajtád, hová menjen. Addig tülekedtél, míg főnök nem lettél, mi meg a zsákokat cipeljük neked!” Nem volt igazuk: amikor Blindert odahelyezték, csak a sütödében volt üresedés.
Ön is megszenvedte a zsidózást?
Tudod, aki szabadlábon nem szerette a zsidókat, a zónában sem szívlelte őket. Én személy szerint a lágerben nem szenvedtem az antiszemitizmustól. Ott egyetlen dolog volt fontos: életben maradni, és ehhez be kell tartani a láger íratlan törvényeit. A nemzetiség másodlagos volt. A lágerben az embert más tulajdonságai szerint értékelik – megbízhatóság, akaraterő, elkötelezettség, becsület. A nyugat-ukrajnai banderisták például, akik a negyvenes években Ukrajna függetlenségéért harcoltak, a lágerben először elvesztették a fejüket. Aztán magukhoz tértek, és összefogtak. Szorosan összetartottak, sőt már-már konspiratív szervezetet is építettek ki. Megvoltak a maguk teljhatalmú vezérei, akiknek a többiek teljesen alárendelték magukat. Kialakították a maguk szakszerű harcmodorát, amit az alvilági bűnözőkkel vagy a „szukákkal”* szemben egyaránt be tudtak vetni. Nem úgy, mint az alvilágiak, akik ha eltettek valakit láb alól, spiclit vagy szukát, mindig zajt csaptak körülötte: – Napos! Takarítsd el a hullát. És takarítsd el a fejszét!
– Az hol van? – kérdezte az illető.
– Rjabov koponyájában!
A banderisták vagy litvánok is megölték ellenségüket, de szép csendben. Valami sötét sarokban, bányavájatban… Magyar olvasóidat esetleg érdekli véleményem a magyar nemzeti jellemről. Ültem együtt magyarokkal, és a legjobb a véleményem róluk. Nálunk a bányában nagyon gyorsan kitűntek a magyar gyerekek. Wetter Gyula, akit az egyszerűség kedvéért Jurkának hívtunk, vagy Pakett Ferenc, akit Fegyának neveztünk. Mindketten jellemes, energikus, tanult, erős akaratú emberek voltak. A háború vége felé kerültek be a lágerbe. Ott tanultak meg oroszul.
Akkor hát mást is adott a lágerélet, mint szenvedést?
Igen, nekem nagyon sokat adott. Emberismeretre tettünk szert, képességet szereztünk arra, hogy megítéljük: ki mennyit ér, természetesen onnan nézve. Ravaszságot, kegyetlenséget is tanultunk: azt, hogy miként lehet kivergődni bizonyos élethelyzetekből. Julik barátomat és engem a láger faragott íróvá. Ehhez nem fér kétség. Az emberi jellemek, a szókincs, minden a lágerből való. A világosan gondolkodó vagy épp deviáns embert mindenképpen becsukták, akár közbűntényes volt, akár politikai. Na, most képzeld el ezeket az embereket együtt. Sehol az életben nem találkoztam ennyiféle típussal, ennyi karakterrel, ennyiféle nyelvvel! A lágernek köszönhetem a legjobb barátaimat is. Igaz, szétszóródtak a világ minden táján, egyik Izraelben, másik Lettországban, Vorkután, Ogyesszában, de jönnek mindig, megszállnak nálam, csomagot küldenek. Akár hiszed, akár nem, szerelmes is voltam a táborban. Igazi szerelem volt, míg élek, nem felejtem el.
Milyen a tábori szerelem? Hogyan történt?
Az érdekel, technikailag hogyan? Ugyanúgy, mint szabadlábon.
De hát szét voltak választva. Hogyan és hol találkoztak?
’48–49-ig sok tábor volt, ahol a férfitáboron belül női zóna volt. Ott őrségben nem fegyveres katona állt, hanem valami hadirokkant, akinek tilos volt átengedni a férfiakat, de megvesztegetéssel mindent el lehet érni. Egyszer olyan telepre kerültem, ahol 100 férfi volt és 800 nő. A férfiak nem mind voltak, mondjuk úgy, használhatóak, érthető módon… Egyébként nem igaz, amit a lágertörténetekben mesélnek, hogy a nők megragadták a férfiakat, magukhoz rántották, megcsavarták dróttal a micsodájukat, és megerőszakolták őket. Ez csupán az onanizálók lázálma. Ilyesmiről szó sem volt. Persze a nők valóban hidegvérűen és cinikusan is folytattak viszonyt a férfiakkal. Tudták, hogy így túl lehet élni a tábort. Emlékszem, érkezett egy transzport Ivanovóból. Fiatal lányok voltak, azért ítélték el őket, mert elhoztak a gyárból egy-két spulni cérnát. Megkapták a maguk öt évét, és olyan körülmények közt találták magukat, amilyenekről addig halvány fogalmuk sem volt. Természetesen egy ilyen lány számára a férfi védelmet jelentett. Könnyebb munkát tudott kibulizni, ha embere „régi” táborlakó volt. Igaz, a táborvezetőség igyekezett ezeket a párokat szétválasztani. Szóval, ezeknek az Ivanovóból jött lányoknak elkezdték a lágerban régóta raboskodó nők magyarázni a helyzetet: „A könyvelésen van egy olyan göndör hajú zsidó. Az szereti a nőket.” „A kenyéradagolóknál a grúz Mgeladze. Azt is az érdekli.”
Volt szerelem is. Igazi. Családok alakultak. Az ilyen párokat „házasoknak” hívták. Ezek szívesen beszéltek egymásról úgy, hogy „a feleségem”, „a férjem”. Pedig a legtöbbnek volt kint családja. De hát mindenki tudta, hogy ezek a kapcsolatok nem tartanak soká: a téglák tették a dolgukat, a táborvezetőség előbb-utóbb betette egy transzportba a párnak azt a tagját, akire a táborban kevésbé volt szükség. Például, ha a „feleség” könyvelő, a „férj” brigádban dolgozott, őt küldték másik táborba. Ezt úgy is nevezték: „a házasok transzportja.” Tábori etika is volt. Ha téged „kaptak” női barakkban, a nő megúszta, te öt nap zárkát kaptál. Esetleg tízet. De ha a nőt találták férfi barakkban, neked semmi, neki öt nap zárka. Vagy még valami: a lágerban senki nem akarta hiába elrontani a viszonyt senkivel. A nőnek azért is hasznos volt „férjet” szerezni, mert így senki nem zaklatta, nem molesztálta. Volt olyan eset, hogy a „házasoknak” gyereke született. És szabadulásuk után igazából megházasodtak. De a lágerban a nők ritkábban estek teherbe, mint kint, a rossz táplálkozás és talán az állandó depresszió miatt.
Melyik volt a 10 év legszörnyűbb napja?
Mihez képest a legszörnyűbb? Természetesen a legszörnyűbb időszak a vizsgálat. Majdnem egy évig tartott. Bár akkor is voltak derűs pillanatok. Egy cellában ültem egy amerikaival, megtanított angolul.
Még a Butirkán, a börtönben elhatároztam, hogy végzek magammal. Kipattintottam a szemüvegemből az üveget, és éjjel elkezdtem átfűrészelni az ütőeremet. A teremben 140 ember volt. Alighogy elkezdtem vágni, felkel az egyik, megy a küblihez. Abbahagyom, várok. Lefekszik, fűrészelek. Felkel a másik, megint abbahagyom. Ez így ment jó darabig, amíg fel nem hagytam vele. Hogy miért? Mert az eszem azt diktálta: végezz magaddal, de belül valami tiltakozott. Életben akartam maradni. Julik is szemüveges volt, egy nehéz pillanatban ő is így akart véget vetni az életének. Elvesztette az eszméletét, és meg is halt volna, ha a felügyelő nem néz be a terembe, és nem veszi észre, hogy a fal tiszta vér. Így aztán megmentették.
Visszaemlékezéseit úgy olvastam, mint egy lebilincselő detektívregényt. És végignevettem az egészet, bármekkora szentségtörés is mulatni ezeken a szörnyűségeken. Szolzsenyicin és Salamov elbeszéléseit olvasva ilyesmi eszembe se jutott.
Olyan a világ körülöttünk, ahogy felfogjuk. Nem voltak ostobák az idealisták, nem így van? Egyébként pedig ne felejtsd el, hogy fiatalok voltunk, 22 évesek. És – szerencsénk volt. Bányába kerültünk, ahol könnyebb volt, mint azokban a táborokban, ahol Salamov raboskodott. Azonkívül ő hamarabb került be, a legrosszabb időkben, a legrosszabb lágerekbe. Persze nekünk sem volt mindig kedvünk nevetni.
Egyszer, amikor munkából mentünk befele, kipenderít az őr az oszlopból, alakzatban való beszélgetésért. Hátravisz, és a tundra közepén azt parancsolja, hogy guggoljak le, és így érjem utol a menetoszlopot. Megpróbáltam, de undorodva abbahagytam. Végtelenül megalázónak tűnt az egész. Felálltam. „Lőj agyon! – mondom –, jogodban áll. Én így nem megyek tovább.” Ő néhányszor csattintott a závárzattal. De nem lőtt. Pedig megvolt hozzá a joga, teljes nyugalommal lelőhetett volna azért, hogy nem engedelmeskedem a kísérő parancsainak. Azt mondta: „Na jó, fuss utánuk…”
Barátom, Julik a következő történetet mesélte. Az ő menetoszlopuk is munkából ment haza. A kiskorú lányok brigádja mindig megelőzte az öregeket és lestrapáltakat. Hiába mondták nekik a kísérők, hogy ne rohanjanak előre, hiába állították őket minden alkalommal a menetoszlop végére, a lányok csak előrekerültek. Nagyon éhesek voltak. Az őr megállította az oszlopot, és azt mondta, ha ez még egyszer előfordul, lőni fog.
– Nincs jogod! – ordított fel valamelyik taknyos a sorból.
– Nincs? – kérdezte az őr, és hirtelen homlokon lőtte a kölyköt. Megölte. Julik elmesélte, hogy a töltényhüvely mellette esett le, elrakta. Emlékül erről a kegyetlen történetről. A lány ruhája alól kiesett egy tál a felirattal: „Szakács, legyen lelkiismereted.” A menetoszlop ordított: „Úgy kell neked, most aztán sittre vágnak!” De jött az őrség vezetője, és azt mondta: „Nem börtönbe kerül, hanem szabadságot kap kötelessége teljesítéséért. Ti meg addig álltok itt, amíg meg nem érkezik az orvos, és meg nem nézi a hullát!” És tényleg ott álltak, nem volt választásuk.
De azért nemcsak ebből állt az élet. Minden évben 365 nap – kivéve a szökőéveket, s ezek nemcsak merő szenvedéssel teltek. A bányamunka, egyébként, könnyebb volt, mint mondjuk az erdőirtás. A bányában a hőmérséklet egyenletes, a munkanap rövidebb, jobb a gépesítés, a felszerelés. És van még valami, amit el szoktunk felejteni: abban az időben a szabad élet sem volt fenékig tejfel.
De az önök számára a tíz év láger után se a szabad élet kezdődött, hanem az életfogytiglani kényszerszáműzetés! Hogyan alakult itt az életük? Ki segített önöknek, zsidóknak és egykori „ellenforradalmároknak” lábra állni? Zsidók? Oroszok?
Amikor kiszabadultunk, nem volt sok pénz a könyvünkben. Fejenként öt-hatszáz reform előtti rubel. A lágerban egyébként nem készpénzzel fizettek, hanem egy kis könyvecskébe vezették be a ledolgozott időt. Amikor kinyitottuk a könyvecskénket, mindegyikünknek ezer rubellal több volt beírva. Honnét? Zsora Bisztrovtól, orosz barátunktól származott: ő gépész volt a bányában, nálunk többet keresett. Egy árva szót sem szólt, egyszerűen átíratta a pénzt a mi számlánkra. Tudta, hogy a kényszerlakhelyen szükségünk lesz rá.
Vászja Nyikulin, a lótelep vezetője egyszerűen csak ennyit mondott: „Nem mentek sehová, nálam fogtok lakni.” És valóban nála laktunk, amíg nem talált nekünk is egy kis házat, amelyet aztán meg is vettünk. A házért akkora összeget kellett fizetni, amennyi nekünk nem volt, nem is lehetett. Odamentem Zujevhez, a körzetparancsnokhoz, ahol az utolsó időkben dolgoztam. Kértem tőle pénzt, és annyit adott, amennyije volt. Egy szó nélkül. Aztán elmentünk Leska Briszhez, egy banderistához, aki most Vorkután él – nem ment vissza Nyugat-Ukrajnába, kockázatos lett volna, pedig most ott nemzeti hős lenne, és teljes nyugalommal visszatérhetne. Szóval elmentünk hozzá, nem volt otthon. Kérdezzük a szomszédasszonyt, szintén ukrán:
– Hol van Lesa, Marija? Azt mondja:
– Dolgozik.
– Kár.
– Miért, mit akarnak?
– Hát, így meg úgy, pénz kellene, ezer rubel.
És Marija remegő hangon azt mondta:
– Adok én maguknak.
Kibogozta a motyóját, és odaadta minden – hangsúlyozom, minden – pénzét, amije csak volt. Pedig Julikot és engem akkor látott életében másodjára.
Így hát megvettük a házikót, ahol a kényszerlakhelyünk volt. 1956-ban engedélyezték, hogy visszatérjünk Moszkvába. Első forgatókönyvünket még Intában írtuk, azaz inkább a fejünkben megfogalmaztuk. A forgatókönyvet a Moszfilmhez Kapler és Trauberg, két zsidó vitte el. Látod, segítettek nekünk oroszok, zsidók, ukránok. Amikor a kényszerlakhelyen voltunk, odajön hozzánk valaki, és azt mondja: „Az egyik házban várják magukat. Jöjjenek.” A férfi, aki ott lakott, lengyel zsidó volt, a felesége orosz lány. Ő azért ült, mert azzal a felkiáltással lőtt bele az operatív tisztbe, hogy: „Megöllek büdös zsidó!” Letöltötte a büntetését, és férjhez ment egy zsidóhoz. Persze elkezdtük kérdésekkel ostromolni: „Hogyan történt, Tomocska, ilyen előélettel hogy mentél zsidóhoz?” Amire ő – jó humorú leányzó lévén – azt felelte: „Úgy döntöttem, hogy legalább egynek tönkreteszem az életét.” Most Izraelben élnek. Én is orosz nőt vettem el, de a gyerekeim amerikaiak.
Kivándoroltak az Egyesült Államokba… Ön, hasonlóan sok barátjához, miért nem emigrált?
Hová?
El, valahova.
Na, éppen ez az: „el, valahova.” Nem megyek sehová. Komolyan mondom neked: Én itt boldog életet éltem.
* Szuka – olyan elítélt, aki megszegi az alvilág törvényét, és a hatalom szolgálatába lép.
(Fordította: Hegedűs Judit)
- Kultúra [6]