A templomok, rendházak, kápolnák java része 1789 után, a forradalmi törvények értelmében került köztulajdonba, azaz állami vagy helyhatósági tulajdonba. A tulajdonjogot a francia katolikus egyház nem igényelte és nem kapta vissza, noha a forradalom teremtette helyzetet csak a huszadik század elején törvényesítették. Az egyházi vagyon újabb hányada 1903 és 1905 között vált köztulajdonná, amikor – a missziós rendek kivételével – kiűzték a szerzetesrendeket Franciaországból. Visszatérésük után, másfél évtizeddel később, nem tartottak igényt elvett ingatlanaikra. Az állam ellenben több rendet is felkért, hogy foglalják el ismét műemléki értékű rendházaikat, és gondoskodjanak megóvásukról. A köztulajdonban lévő vagyon fenntartásának költségeit a köz viseli. Ugyanakkor – Franciaországban, ahol az antiklerikalizmusnak is megvannak a bigott hagyományai, ezt nem árt hangsúlyozni – törvény mondja ki, hogy ami egyszer egyházi használatban állott, az más célra csak akkor használható, ha az egyház kifejezetten lemond róla.
Új tulajdonhoz az egyház örökösként juthat; ilyen esetben az illetékkötelezettség a szokásosnál kedvezőbb. Az öröklött vagyont, például az ingatlant, az egyház természetesen tulajdonosként használhatja, eladhatja, bérbe adhatja.
Egyéb esetekben a század kezdete óta az egyházakra is a nonprofit társaságokra, egyesületekre, az úgynevezett „asszociációkra” vonatkozó 1901-és törvény érvényes. A nonprofit egyesület különféle forrásokból tehet szert pénzre, ám azt csakis saját kiadásainak fedezésére fordíthatja, a kiadások céljának pedig egyezniük kell az alapító okmányban rögzített célokkal. Megbeszéléseiről az egyesület jegyzőkönyvet, gazdálkodásáról szakszerű könyvelést köteles vezetni. Ha nagyobb az egyesület, akkor erre könyvelőt is fölkérhet, ezért pénzt fizethet. A francia egyházközségek pénztárkönyveivel gyakran önkéntes szakemberek foglalkoznak.
Egyházmegyénként több ilyen egyesület működhet. Pénzügyeikben a legfőbb fórum az egyházmegyei tanács. Így például a párizsi Magyar Katolikus Misszió az itteni püspökség „egyházmegyei egyesületéhez” tartozik, az folyósítja a káplán szerény fizetését. (A papok fizetése egyébként nagyjából a minimálbér felének megfelelő összeg. Ha szükséges, az egyházközségi költségvetés gondoskodik a hitoktató fizetéséről is. Ez körülbelül annyi, mint egy tanítói fizetés. Maga a hitoktató lehet teológiát végzett világi személy is.)
Adományok, szeretetvásárok
Egyházi adó nem lévén, az egyházi pénzek elsődleges forrása a hívők önkéntes hozzájárulása. Ez egyrészt egy évente egyszer adományozott összegből, másrészt a rendes vasárnapi gyűjtésekből áll, harmadrészt pedig az úgynevezett szeretetvásárok bevételéből. Ez utóbbiakat a plébániák, egyházi iskolák szervezik rendszeresen. Valóban vásárok, s az árut a hívek, szülők és gyerekek maguk viszik, készítik, értékesítik. A háromfajta bevétel fedezi például az egyházi fizetéseket, az egyház működéséhez tartozó épületeknek – azaz a plébániáknak, egyesületi székházaknak, lelki gyakorlatos házaknak, búcsújáró helyek szállásainak – fenntartási költségeit. Valamint a templomok közül azokéit, melyek 1905 után épültek. Vagyis azután, hogy életbe léptek az állam és egyház szétválasztásáról, illetve a már államosított egyházi épületek állami tulajdonban maradásáról intézkedő törvények. A századelő óta épült templomokat az egyházi egyesületek építik, kezelik, tartják karban. Kivétel itt is akad: a modern művészek közül többen – Cocteau, Chagall s mások – készítettek freskót egy-egy templom számára. Ezeket, a hagyaték védetté nyilvánításával, az állami műemlék-felügyelőség kezelésébe veszi, karbantartásukra pénzt ad.
Az állami költségvetésben ez sem egyházi kiadás, mivel olyan a francia költségvetésben nincs. (Történelmi okokból egyedül Elzász regionális költségvetésében szerepel „egyházi kiadások” rovat, de ott a püspök, plébános, káplán állami fizetést kap.) Állam és egyház szétválasztásának francia alapelvéből következik, hogy egyházi ügyekben az állam sem költségvetés-készítőként, sem felügyelő hatóságként nem illetékes. Kül- és belpolitikai okokból működik egyházi konzultációs iroda a belügyminisztériumban, illetve a miniszterelnökség mellett. Az állam egyházi pénzügyei pedig a költségvetésben csak közvetett módon jelennek meg mint épületfenntartási, műemlékvédelmi vagy oktatási kiadások.
Demokratikus játékszabályok
A francia magániskolák mintegy kilencven százaléka egyházi tanintézet. Fenntartásukat adomány, évi gyűjtés, egyházmegyei egyesület, szülők egyesülete, öregdiákok egyesülete biztosítja, s a befizetett tandíj. (Az állami iskolák tandíjmentesek.) Egyházi iskola költségvetésének tizenöt százaléka lehet állami pénz. Az ún. Debré-törvény (1959) értelmében az állam akkor adhat anyagi hozzájárulást, ha az illető egyházi iskola szerződést köt vele. A szerződés előírja, hogy az állami szakfelügyelő bemehet az egyházi iskolába, ha ott olyan tanárok tanítanak, akik állami oklevéllel is rendelkeznek, s az iskola követi az állami tantervet. Mivel ezt különben is tették, hisz ugyanarra az érettségire készítettek föl, a szerződéses rendszer a régi gyakorlatot kodifikálta. Méghozzá úgy, hogy ne csorbuljon a szétválasztás elve, amely mögött évszázados konfliktusok nyomán kiküzdött konszenzus áll: az állam minden körülmények között kötelezőnek tartja a demokratikus szabályokat, a társadalom pedig elég gazdag ahhoz, hogy működtetni tudja az államtól elkülönített intézményeket.
P. S. Minderről történészként tüzetesebb áttekintést ad új könyvében Bozsóky Pál Gerő: Az állam és az egyház kapcsolatai Franciaországban című új könyvében (1992, Agapé, Újvidék). A több mint negyven éve Franciaországban élő szerzetesnek itt mondok köszönetet a cikkben összefoglaltak egybegyűjtéséhez és áttekintéséhez nyújtott segítségéért.
Hivatkozott cikkek
- Külföld [7]