A II. világháború után néhány évvel a két egymást hagyományosan gyűlölő ország megbékélését szolgálta egyebek mellett a Német–Francia Diákszövetség, melynek munkálkodását a képzőművészeti főiskolások rendszeressé vált közös kiállításai színesítették. Az idő teltével s az eredeti cél érvényének szürkülésével e bemutatók éppen nem megszűntek, inkább egyre gazdagabbá váltak azzal, hogy mind több ország csatlakozott a valaha csak német–francia ügyhöz, s mára a Germinations az Európai Közösség által patronált eseménnyé lett, mely a tagállamok 35 év alatti művészeit mutatja be rendszeresen. (Tavaly óta teljes joggal vesznek részt a nemzetközi szervezet munkájában és biennáléin a lengyelek, csehek, szlovákok és magyarok is.) A szervezet – mely elsősorban a főiskolások közös munkáját segíti, a műtermek közti kapcsolat erősödését, a mentális és tradicionális korlátok megszüntetését célozza – kifejezetten politiko-kulturális jellegű, s szándékai tökéletesen egybeesnek a Közösségéivel. Így aztán nincsenek szociális-karitatív gesztusai; egzisztenciális segítség helyett spirituálisat nyújt: az információcserét szolgálja.
A hetedik Germinations-biennálé a francia művészetszervezés nyolcvanas évekbeli nagy fölhabzásának egyik büszkeségében, a grenoble-i Magazinben nyílt decemberben. A résztvevők a nemzeti szervezőbizottságok – nálunk a Budapest Galéria – pályázatai és javaslatai révén jutottak el a kiállításra, melyen a nyáron, vendégként készült munkáikat mutathatták be. (A magyarokat – a főiskolás Gál Andrást és Takács Mátét meg a Stúdió által kiválasztott Köves Évát és Beöthy Balázst – a grenoble-i Képzőművészeti Akadémia fogadta annak idején.) Az elvileg zsűrizetlen anyagot a 3000 négyzetméteres kiállítótér úrnője, Adelina von Fürstenberg bárónő szelektálta és rendezte el. Kétségtelen, nem volt könnyű dolga a hatvankét művész ki tudja mennyi munkájával, ízlését és koncepcióját azonban, úgy rémlik, töretlenül képviselni tudta. A francia, német és talán a brit művészet preferálásával – a spanyolokat hozzászámítva amúgy is e nemzetek képviseltették magukat a legnagyobb létszámmal – hitet tett vonzalmai és érdekei mellett, amiért megróni persze gyermeteg és értelmetlen dolog lenne. Igaz ugyan, hogy raktárban maradtak jelentős munkák annak érdekében, hogy piciny és érdektelen plasztikák kényelmesen heverhessenek, meg előadta magát olyasmi is, miszerint egy triptichonnak csak egyik darabja került a falra (véletlenül Gál András is így járt), az viszont kiviláglott keményen, hogy a hölgy szerint (is) az installáció, s elsősorban a francia és német kézzel berendezett tér süt itten, vagyis ottan a legerősebben.
Tagadhatatlan persze, hogy e pillanatban, meg valószínűleg a következőkben is, az installáció szerepe és ereje döntő és meghatározó: az eszközök, technikai és szellemi értelemben egyaránt ebben a sajátosan kreált térben nyilatkoznak meg a legteljesebben. A görög Aliki Palaska Palack és tartalom, az ugyancsak görög Alexandros Xanthakis Hang jelentés nélkül vagy Beöthy Balázs Csak mint a fájdalom című munkája pontos és tágas mű, s jól jelzik az installációnak a színházias-színpadias narrativitásra való törekvését, más szempontból – mint Xanthakis teszi – a virtuális terek megragadásának szándékát.
Az installációk környezetében azonban a viszonylag konvencionális – mármint az eszközöket illetően megszokott – munkák elveszítik aurájukat. Egyre bizonyosabb, hogy elegyíthetetlen a festmény, egyáltalán, a kép és a megtervezett térdarab, az installáció, mely a mégoly hatalmas és színes, de mindenképpen a síkban maradó tárgy dimenziót összezavarja. A Magazin óriási tereiben sem oldódhatott fel a feszültség a narrációt, az időt és teret szabadon kezelő tárgyegyüttesek és a „meditációs objektumok” között, melyekről a rendezőnek amúgy sem volt túl jó véleménye. (Így tűnt szinte el a holland Sharon Baerveldt szép fotósorozata.) A dolgot tovább bonyolítja, hogy az installációk sem férnek össze: mindegyik külön kiállítás már önmagában is. A dilemma, már amennyiben és már akinek az, végeredményben feloldhatatlan, hiszen minden műnek gyakorlatilag önálló, külön teret kellene adni. Erre is volt persze már példa, s éppen Franciaországban: a tavalyi Lyoni Biennálén.
Mindettől függetlenül, a Germinations mint mozgalom rendkívül hasznos. Nemcsak azért, mert lehetőséget teremt arra, hogy kezdő művészek bemutatkozhassanak Európa legjelentősebb kiállítótermeiben, vagy hogy közvetlen kapcsolatba kerülhessenek külföldi kortársaikkal. Fontosabb talán az, miszerint gyorsan és közvetlenül szembesülnek a struktúrával, a művészetcsinálás eszközeivel és eljárásaival, a művészet esztétikán és elméleten innen és túl eső szféráival, melyek jobbára szomorúak és keserűek, kiábrándítóak és elkedvetlenítők, de amelyek nélkül már nincs semmi. Művészet sem.
- Kultúra [5]