Kálmán C. György

Nyomtatóbarát változat

Hogy milyen az új Grendel? Olvasmányos, humoros, kellemes. A szerző ebben a könyvében is szellemesen mesél, anekdotái és jellemzései mulatságosak és vitriolosak. Egyáltalán: sok jót elmondhatnánk a könyvről.

Hanem azért… a könnyűszerkezetes, elegáns épület tetejére odakerült néhány ormótlan ólomsúly: az építész, nem bízván eléggé a kecses alkotmány stabilitásában, kicövekelte, és rút pallókkal támasztotta alá. Grendel túlságosan is óvatosnak bizonyult.

Ilyen zavaró segédeszköznek tekintem az aforizmákat. A műfaj könnyed – példányait jól be lehet építeni lakodalmi köszöntőkbe, parlamenti felszólalásokba, szépen mutatnak az emlékkönyvek lapjain –, de a regény szövetét kilyukasztja. Márpedig aforizma van bőven ebben a regényben. (Én csak azért sem idézek belőlük egyet se.) Egy mű sem lesz mélyértelműbb vagy bölcsebb attól, ha gazdagon meg van hintve kerek mondásokkal; s az olvasók sem aranyigazságok csattanós megfogalmazásaira vágynak.

Grendel nemcsak az aforizmákkal siet segítségünkre. Vannak a regényben súlypontinak elgondolt jelenetek, ahol ismét kézen fog a szerző, elébe vág annak, hogy a felismerés vagy a félreértés öröme érjen bennünket. Csak egy lépés választja el attól, hogy nyíltan didaktikus legyen – pedig az olvasók talán azt sem szeretik, ha minden kártya fel van fedve.

Grendel túlságos előzékenységet mutat abban is, hogy eléggé kiismert, bejáratott konstrukciós eszközökkel él. A regény elbeszélő főhősének Utolérhetetlen Énje Einstein képében szokott testet ölteni, és okosakat mondani: az Én és Énke, az „ami vagyok” és „ami lehetnék vagy lenni szeretnék” kettős játéka jó egyszer, kétszer, de itt nem elég érdekes és hatásos, különösen, mert nem érezni, hogy a szerző kellő távolsággal és humorral kezeli Einsteinjét.

S bizonyára az zavar a leginkább, hogy mindez egy rendszerváltás-regény része. Mi is lenne nagyszerűbb alkalom a sokértelműségre, az iróniára, a maszkok játékára, a magánéleti tragédiák és a világkomédia (vagy fordítva, a magánvígjáték és a világtragédia) kibogozhatatlan együttállásának érzékeltetésére? Az alkalmat Grendel csak részben használja ki. Gusztussal és élvezetesen ecseteli a kommunista, majd kiábrándult, de párttag főszereplő viszontagságait; szegény apósa egy varrodának álcázott szig. titkos kutatóintézetbe dugja be, élete néhány döntő fordulatakor találkozik ezzel az Énnel, a forradalom kitörésekor összeesküvő-társai több napra elaltatják, ő meg gyilkossággal áll bosszút (legalábbis azt hiszi), és kiugrik az ablakon. Súlyosan megsérül, ekkor utol is éri Utolérhetetlen Énjét, és immár zseniálisan, tényleg azt teszi, amit kell. Kiderül, hogy a legmocskosabbnak hitt figurák bátor ellenállók voltak; a győzelem után a varrodaálcából apácazárda-álca lesz, a hajdani konspiráló forradalmárok egy részét meg csak a tisztesség ne essék szólván, farka csóválta; hősünk az állatkerti gondozó pótolhatatlan posztján leli meg a szabadságot és boldogságot.

A történet krimi is, politikai pamflet is, orwelliáda is. Jó történet, nagyszerű anekdotikus betétekkel és a totalitárius állam abszurd világának pazar leírásaival. De mindvégig érezzük az olvasóhoz szóló Örkényi intenciót, mely szerint, ha „ügyel rá, hogy gondolatai ne kalandozzanak összevissza, hanem helyes irányban haladjanak, nagy igazságoknak jöhet a nyomára”. Nem mondanám, hogy a didaxis fűrészporába fullad a regény, de hát néhány kiskanál is elég ahhoz, hogy elrontsa a szánk ízét. S akkor megérezzük, hogy a humor nem képes átjárni az egész művet, hogy érintetlenül hagy nemcsak jeleneteket és monológokat, de szereplőket és viszonyokat is: kénytelenek vagyunk el-elkomolyodva, borongós homlokráncolással nagyokat bólogatni – bizony, ilyen az élet – ahelyett, hogy szabadon átadnánk magunkat a megvilágító erejű nevetésnek. Pedig a regény egésze eléggé rezignált, mi több, szomorú ahhoz, hogy ne kelljen bölcselkednie; mondhatna elég komolyat, ha nem venné olyan komolyan magát. Fontos tanulságokkal még így is szolgál: nem relativizálja a forradalmat, nem fordítja az „ezek mind egyformák” ostoba gőgjét az ellen, amit pedig utál; egyáltalán, a rendszerváltásról szóló esszék és privát beszámolók évadán hiányt pótolhatna.

Szeretném is rögtön attól a kritikától megvédeni az Einstein harangjait magam is, amelyik úgy érvelne, hogy a jeles szerző nyilván szükségét érezte annak, hogy „letegye voksát” (!) „a rendszerváltás bonyolult és fájdalmas kérdéseiben” (!), s ezért irodalmi engedményeket tett a „vérbő szatíra” (!) kedvéért. Hát nem. Lehet, hogy tíz vagy száz év múlva a mai aktuálpolitikai tanulságok legföljebb dokumentumként vagy akár ballasztként lesznek értelmezhetők, s azok a művek, amelyek ma, a mi számunkra efféle tanulságokat kínálnak, akkorra elenyésznek. Ki tudja. Ma viszont ma van. Az olvasót ez érdekli, és így olvas, ami jó vagy rossz, az ma és így az. A műveket aktuális mondandójukkal együtt olvassuk, nem is tudnánk másképp, s nem aggódunk az örök értékek miatt.

• Kultúra