Bár nem találom túlságosan szerencsésnek, hogy a kiállítás címéül egy, a közelmúlt politikája és politizálása által rendesen igénybe vett fogalmat választottak a szervezők, s nem is egészen értem – pontosabban: nem akarom szó szerint érteni –, miért tették, az ideát, melyet a Détente-tal igyekeztek jelezni, mindenesetre kitűnőnek és példaadónak látom.
Christine König és Hans Knoll, a két bécsi galériás ugyanis azt találta ki valamikor 1989–90 táján, hogy az általuk ismert és elismert cseh művészek közül ötnek kiállítást rendez úgy, hogy a kiválasztottak maguk mellé „rendelhetnek” a tárlatra egy-egy olyan nyugat-európai vagy amerikai sztárt, akinek munkásságával rokonságot, közösséget éreznek vagy spirituális, vagy formai szinten, s aztán néhány évre együtt tartva a műegyüttest, megutaztatják azt Közép-Európában. Az ötlet nagyvonalú és kiváló, hiszen fölidéz egyrészt valami, minden bizonnyal régen elveszett romantikus gesztust, esztétikai tetté avatja másrészt a válogatást mint cselekvést (finoman jelezve annak sokrétegűségét s a felelősség elhárításának gyengéd-szemérmes módját, valamint azt: kikkel is áll szoros kapcsolatban a két galériatulajdonos), megteremti a lehetőséget harmadrészt, hogy összekötődjenek összetartozó, s szétválasztódjanak különnemű kategóriák és jelenségek, melyeknek eddig egyik mozdulatra sem igen volt lehetőségük. S végül az irányított véletlenre és annak erejében bízva kapnak és adnak egy tárlatot, mely „kifejezi-kifejezheti” őket is (így maguk is művésszé válnak), s föltár-föltárhat titkos és belső relációkat, melyek összevonják a művészeket, az időt és a színhelyeket. És persze, belevillanthat a történet képébe is (erről akarna beszélni a cím, a Détente), ám ezzel kapcsolatban elégedjünk meg pusztán annyival, hogy felidézzük a katalógusból az 1926-ban született cseh Adriena Simotova szavait: „Talán egészen más lenne a művészetem, ha más életet élhettem volna.”
Az osztrák König és Knoll (őt igényes budapesti galériája révén jól ismerjük) kiválasztotta, majd fölkérte tehát a cseheket: döntsenek ők is. Rudolf Fila erre az osztrák Arnulf Rainert, Milan Knizák az angol Tony Cragget, Stanislav Kolibal a kanadai David Rabinowtchot, Adriena Simotova az amerikai Nancy Sperót, Jirí Valoch pedig az ugyancsak amerikai Joseph Kosuth-ot hívta meg.
A Brnót, Varsót és Milánót már megjárt kiállítás most a kiscelli dombon álló, egészen fantasztikus belsőt kapott romtemplomban és annak külső falán látható, mintegy tovább gazdagítva a tárlatot övező, jelentésteli körülményeket. Kosuth két szövege nagy méretben, kint látható, mintegy a város számára (Nietzsche- és Suarez Miranda-idézetek, melyek közül az utóbbi a konceptualista gondolkodásban alapvető szerepet játszó tautológia finoman ironizáló és költői metaforáját adja), s fölöttük félkörbe veszi a falakat a művész által megadott különös nívóvonal, mellyel a pusztulásában megállított épület sajátos műszerré válik. Kosuth „társa”, a vizuális költő és koncept művész, Valoch ellentétes fogalompárokkal dolgozik: gépelt papírlapjai a klasszikus és puritán concept artot idézik. A konceptuális művészethez közel eső minimal art, egy egyszerre gazdag és szegény geometrikus szemlélet jellemzi Kolibal és Rabinowitch szobrait. Kolibal szigorúan szerkesztett rajzai s az azok alapján testet öltött labirintusok a nézetek sokféleségével élnek, míg a kanadai művész vizuális alapelemeket rögzítő munkái az egyszerű és tiszta fogalmiság s a pompás, meghatóan szép anyag, tehát a forma közötti ellentmondással operálnak. Hasonlóképpen működik a párhuzam a keleti Fluxus egyik legjelentősebb alakja, Knizák és a talán most legismertebb angol szobrász, Cragg között is. Érdekes viszont, hogy Cragg a korábbiakhoz képest egyszerűbb, szinte minimalista munkával szerepel itt, míg Knizák szürrealisztikus lényei és ironikus high-tech repülői valamifajta formai – de nem gondolati – gazdagodásról szólnak; mintha Knizák sem állna igazán ellent a nyolcvanas évek vége felé megindult cukrosodási folyamatnak. Simotova és Spero párosa másfajta összevetésre ad alkalmat: az intimitás, az alanyiság esztétikája nyilatkozik meg a cseh művész munkáin, míg Spero grafikái egyrészt a közös mítoszokat, másrészt az aktualitás, a politikával áthatott köznapok átlagolttá lett eseményeit írják át. A tárlat kiegyenlített anyagában valódi meglepetést csak Rainer munkái jelentenek, mégpedig abszolút negatív értelemben. Arnulf Rainer, a kortárs festészet egyik megkerülhetetlen alakja most – számomra legalábbis – kifejezetten rossz és unalmas képeket állított ki, melyekről az a fajta, szinte a tébolyig hajszolt őszinte expresszivitás, mely a nyolcvanas évek végéig munkáit jellemezte, teljesen eltűnt. Helyette érdektelen történeteket elfedő sápatag absztrakció jelent meg, valami érvénytelen beszámoló magáról a festésről, kelletlenül és szárazon. Éppily száraz egyébként a tudákosnak rémlő Fila, Rainer párja, aki klasszikusokat, Vermeert, Goyát, Maillolt és másokat „jelöl meg”, fest át, kommentál, gyenge posztmodernista módjára.
A kiállítás koncepciója egyébként nem esik túlságosan messze az idei Velencei Biennále vezérlő ideájától, mely az eltérő – vagy annak látszó – kultúrák és teóriák szándékolt és véletlen egymásra hatásán alapszik. Ennek érvényében, mint hallani, idén a magyar pavilonban Joseph Kosuth szerepel a frissiben rendbe hozott alagsori helyiségben kiállító Lois Viktorral. A csöndes amerikai konceptualista feltehetőleg jól megfér majd a zenés gépek magyar mesterével, annak ellenére vagy talán éppen azzal együtt, hogy egyiknek a másikhoz az égvilágon semmi köze sincsen. Valószínűleg túlságosan szimplának és banálisan kézenfekvőnek rémlett az ötlet ötlője előtt, hogy, ne adj’ Isten, a magyar concept art történetét igyekezzen Velencében felvázolni, mely históriában Kosuthnak nem kevés szerep juthatott, ha csak közvetve is, sajnos.
Ám erről a szemérmes magyar nem beszél.
- Kultúra [5]