A Puskin-expressz Isztambul és Budapest közt jár. Vakon söpör át Macedónián és Szerbián, az albán és a koszovói határ mentén. Hideg és koszos, a négyszemélyes fülkék teli Németországba vendégmunkára igyekvőkkel, menekültekkel, csempészekkel, amatőr tolvajokkal, zűrzavar és háború közt hánykolódókkal. Aki már nem először utazik erre, megtanulhatta, hogy lehet átvészelni az utat: pár üveg ásványvíz, dinár, forint, egypár szerb szó és egy walkman – ez a túléléshez szükséges felszerelés a Puskin-expresszen. Én konferenciákra, megbeszélésekre megyek ilyenkor, az errefelé dúló konfliktusok megoldásáról tárgyalunk.
Ha Tiranában felszállok a reggeli 9.30-as budapesti Malév-gépre, simán elérem a délutáni 3.30-as belgrádi vonatot. Amerikai útlevelem van, benne albán vízumokkal és jugoszláviai születési hellyel – csupa gyanús körülmény. A jugoszláv határőrök megnézik a nevemet, engem, útlevelemet, félrevonják a kollégáikat, gyűrögetik, hajlítgatják az útlevelemet, megkérdezik, szerb vagyok-e, amire én New York-i kiejtéssel felelem: „Nope.” Végül is lepecsételik és visszaadják az útlevelet. De addigra már a többiek a fülkében gyanakvóan méregetnek, a tekintetükben vadabbnál vadabb feltételezések: Koszovóban születtem, New Yorkban nőttem fel, Albániában dolgozom, és Belgrádba utazom? Erre már oda kell figyelni.
Belgrádban elintézem a teendőimet, és este 8-kor felülök a budapesti vonatra. Ha szerencsém van, a fülkében tudnak annyira angolul, hogy ha csak néhány szóval is, de barátságosan elbeszélgethetünk; s akkor, ha támad némi bizalom köztünk, nem kell magammal cipelnem a poggyászomat még a WC-re is. Ám kisvártatva az egyik szerb utas megkérdezi, mi a véleményem a háborúról. Tudom, hogy még hat óra az út Budapestig, és nyilván ki kell majd mennem a WC-re, úgyhogy nagyon diplomatikusan válaszolok: „Csak annyit tudok, amennyit a nyugati sajtó megír.” Majd megkérdezem: „És mi az Ön véleménye?” Előszed valami nacionalista lózungot, kicsit védekezik, és végül határozottan kijelenti: a háborúnak be kell fejeződnie. Amire én csak annyit mondok: „Érdekes.” Az ő válaszából, az én feleletemből is világos, hogy egyikünkből se lesz államférfi, soha.
Ötpercnyi hallgatás következik. Végül rászánom magam, és megkérdezem, mit gondol a Koszovó-kérdésről. Érzékletes, ám lehangoló leírás következik az albánokról: miként próbálják kiebrudalni a szerbeket Koszovóból, s hogy a Nyugat nem érti: Koszovó a szerb ortodox vallás bölcsője. Továbbá a koszovói csata, amelyben az ottomán törökök megverték a szerbeket, nemzeti ünnep, az ottomán uralom elleni küzdelem megemlékezésére. S a Puskin-expressz mozdonya innentől már más térben, más időben röpíti fülketársamat, akire ettől kezdve én is csak úgy nézek, mint egy villanypóznára, útban Budapest fele. Föl is tűnik neki: „Ez a baj a legtöbb emberrel – mondja –, senki nem akarja meghallani, hol az igazság ebben a válságban.” Pedig a balkáni igazság valahol itt van, Isztambul és Budapest között. Csak sajnos, változik minden állomáson.
Tirana 1993. január 20.
- Kultúra [6]