A kitoloncolás megosztotta az izraeli társadalmat, az igazság kedvéért azonban meg kell jegyezni, hogy a két tábor nem egyforma nagyságú. Közvélemény-kutatások szerint az izraeliek 90 százaléka helyeselte a kitoloncolást annak ellenére, hogy az értelmiségiek, az újságírók és más efféle „széplelkűek” 90 százaléka az ellenzőkhöz tartozott. Az ellenzők tábora csak lassan és kismértékben növekszik, mióta egyre világosabbá válik, hogy a kitoloncolás több problémát okozott, mint amennyit megoldott. A kitoloncolás ellen leghangosabban a liberális Merec hívei tiltakoznak, akik közül sokan árulással vádolják a kormányt és elsősorban saját pártjuk minisztereit.
Rabin, a „nemzeti”
Árulásról szó sincs, legfeljebb hibás helyzetértékelésről. A jobboldali, nacionalista kormányokkal ellentétben a Rabin-kormánynak állandóan bizonyítania kell, hogy ő is „nemzeti”, hogy nem hajlandó bármekkora árat megfizetni az annyira óhajtott békéért, és hogy béketörekvései nem jelentik a lakosság biztonságának elhanyagolását. Ennek látványos bizonyítékául szánta a kormány a tömeges (415 főt érintő) kitoloncolást, amire – ezt sokan elfelejtik – egy rendőrtiszt túszul ejtése és bestiális meggyilkolása után került sor. Rabin miniszterelnök néhányszor hangsúlyozta, hogy ilyen méretű kitoloncolást egyetlen előző kormány sem hajtott végre. Ez ugyan eléggé kétes dicsőség, de az előző kormányoknak nem is volt szükségük arra, hogy szilárdságukat ily módon bizonyítsák: mindenki készségesen elhitte, hogy a békéért szinte semmilyen árat nem hajlandók fizetni.
Hozzá kell fűzni, hogy a kormány eredeti elképzeléséhez képest, tehát a letartóztatással vagy a házrobbantással összehasonlítva, az enyhébb büntetés mellett döntött – hiszen az ideiglenesen kitoloncoltak szabad emberek maradtak volna az emigrációban. A kitoloncolt Hamasz-aktivisták viszont ügyes propagandafogással a senki földjén maradtak, ezzel magukra vonták a közvélemény figyelmét és szánalmát, szolidaritásuk kinyilvánítására kényszerítették az arab államokat, és így minden terrorakciónál hatásosabban szolgálták tulajdonképpeni céljukat: a béketárgyalások megszakítását és megbénítását.
Rabin kettős csapdában találta magát. A kitoloncolással ugyan elérte közvetlen célját: az izraeli közvélemény nagy részének támogatását. Olyannyira, hogy a jobboldali ellenzéki pártok fejezték ki leghangosabban támogatásukat a kormány intézkedései iránt (igaz, hogy csak azért, mert – más előjellel, de csakúgy, mint a Hamasz – a békefolyamat megfeneklését remélték az előállt helyzettől). Rabinnak azonban éppen azért kellett bebizonyítania „nemzeti hitelességét”, hogy ennek alapján nagyobb eréllyel folytathassa a béketárgyalásokat.
A kitoloncolás nemzetközi következménye azonban a békefolyamat befagyasztása lett, s feloldását Rabin csak a kitoloncoltaknak tett gesztussal érheti el. Ugyanakkor minden ilyen gesztus csökkenti támogatottságát a jobboldali ellenzék által befolyásolt közvélemény körében.
Kutya-macska koalíció
A Rabin-kormány különben is nagyon vékony jégen mozog. A kormány gerincét a Munkapárt képezi, és csekély parlamenti többségét két koalíciós partnere biztosítja. Ezek azonban egymás szöges ellentétei: a racionális, világi és liberális Merec és az ortodox, fanatikus és fundamentalista Sasz párt. A Sasz első és fő célja a vallásos intézmények feletti uralom, és csak e cél érdekében támogatja a kormány békeprogramját: a Merec szinte kizárólagos célja a békefolyamat előmozdítása és csak ezért tűri – duzzogva – a klerikális térfoglalást.
A következmény: állandó kutya-macska párviadal kettejük között. Ha Sulamit Aloni, a művelődésügyi miniszter asszony azt találja mondani, hogy a XX. század végén talán még a vallásos iskolákban sem kellene azt tanítani, hogy a világot hat nap alatt teremtette Isten – ez elég ahhoz, hogy a Sasz rabbijai ezt szentségtörésnek minősítsék, és Aloni eltávolítását követeljék.
A Munkapárt egyes tagjai is olykor olajat öntenek a tűzre. Jael Dajan képviselőnő (Mose Dajan, az elhunyt legendás honvédelmi miniszter lánya) például az első országos homoszexuális találkozót szervezte meg a minap – nem másutt, mint a parlament épületében.
Több se kellett az ortodox képviselőknek! A kormányon kívül maradt vallásos pártok – amelyek nagyon szenvednek a nekik szokatlan ellenzéki szereptől – mindent megtesznek, hogy összeugrasszák a Saszt és a Merecet, és kiprovokálják, hogy egyikük elhagyja a kormányt. Két hete például egy videokazettát terjesztettek, amelyben a Sasz vezető rabbija volt látható, amint azt mondja híveinek, hogy ha Sulamit Aloni meghalna, örömünnepet kellene rendezni. A provokáció ezúttal nem ért célt. Sulamit Aloni nemes eleganciával hosszú életet kívánt a rabbinak, „hogy megélje az örömünnepet”.
A Merecnek nem is jött rosszul a kazetta: a jövőben, ha valami nagyon felháborítja a Saszt, mindig emlékeztetni lehet majd a felháborodókat: ahhoz képest, amit Sulamit Aloni haláláról mondtak, ugyan mit számít némi kétely a világ teremtésének körülményeiről?
„Színes rongy egy rúd végén”
Aloninak nemcsak az ortodoxokkal gyűlt meg a baja. A 90 éves, enciklopédikus műveltségű Jesajahu Lebovics professzornak a függetlenség közelgő ünnepén készültek átadni az ország legfontosabb díját, az Izrael-díjat. De az agg tudós, aki mindig is „enfant terrible”-nek számított, és soha nem rejtette véka alá nézeteit, azt találta mondani, hogy a nemzeti lobogó nem más, mint „színes rongy egy rúd végén”; továbbá, hogy a megszállt területeken gyermekeket gyilkolnak.
Óriási felháborodás támadt: sokan azt követelték, hogy Lebovicstól vonják meg az Izrael-díjat. A professzor felvette az odadobott kesztyűt: nem kell neki a díj. 90 évig megvolt nélküle, meglesz ezután is. Aloni miniszter asszony (aki a díjazottakat jelölő zsűri kinevezéséért felelős) Lebovics védelmére kelt: életművéért kapja a díjat, nem ezért vagy azért a kétségbe vonható nyilatkozatáért.
A vitába váratlanul beleszólt egy televíziós sorozat, amelyet Izrael-szerte sugároztak egy amerikai ügyvédi irodáról.
Egyik epizódjában a Los Angeles-i (egyébként zsidó) ügyvéd egy kondomgyártó védelmét látja el, akitől a vám elkobozott egy egész szállítmányt, mert a kondomokat az amerikai zászló színeiben gyártották, és ez „sérti az amerikai nép méltóságát”. A védő érvelése: „Ha valaki épp ily módon akarja kifejezni hazafiságát, vajon a gyártmány elkobzása nem sérti-e a szólásszabadságot, az alkotmány első kiegészítése értelmében?”
A happy end pedig: a gyártó már nem érdekelt a perben, mert „Japánban óriási érdeklődés mutatkozik az amerikai zászlós kondomok iránt, annyit adok el belőlük, amennyit csak gyártani tudok.” Na ugye, ehhez képest Lebovics határozottan szalonképes.
Fordult a kocka
Egyszóval Rabin nincs könnyű helyzetben: törékeny kormánykoalíció, agresszív ellenzék, és olyan megbízhatatlan tárgyalópartnerek, mint Asszad szír elnök vagy a palesztinok. Kell ennél több? A kettős csapdából azonban valószínűleg mégis sikerül kitörnie. A múlt hónap végén úgy tűnt, hogy nincs kiút: elkerülhetetlen lesz az összeütközés az arabokkal, az amerikaiakkal, az ENSZ-főtitkárral és a Biztonsági Tanáccsal egyaránt. Aztán hirtelen fordult a kocka. Száz kitoloncolt visszaengedését (akik közül még egy sem tért vissza) az amerikaiak a Biztonsági Tanács határozatának „más ütemű” megvalósításaként értékelték, az Izrael elleni szankciók kérdése pedig, úgy látszik, lekerült a napirendről, a szíriaiak, a libanoniak pedig jelezték, hogy a kitoloncolási affér ellenére részt fognak venni a béketárgyalások további menetében, és valószínűleg a palesztinok is követni fogják őket.
Akik azt hitték, hogy a béketárgyalások holtpontra jutottak, úgy látszik, nem vették számba a leglényegesebb körülményt: voltaképpen minden résztvevő a béketárgyalások folytatásában, sőt azok végső sikerében érdekelt. A Rabin-kormány léte a tárgyalások folytatásától és sikerétől függ: a szíriaiak már régen rájöttek, hogy a szovjet támogatás megszűnte után csak tárgyalások útján érhetnek el bármilyen pozitív eredményt; a PFSZ-t, miután (közvetetten de egyértelműen) tárgyalásba bocsátkozott Izraellel, csak a tárgyalások sikere mentheti meg a vereségtől a minden tárgyalást elutasító radikális Hamasszal vívott párharcban. Kénytelen-kelletlen szolidaritást vállalnak a Hamasz embereivel, de valójában nyűg számukra ez a sok provokáció, amivel a Hamasz a békefolyamatot igyekszik (olykor sikeresen) zátonyra futtatni.
(Jeruzsálem)
- Külföld [6]