1.
Papuskám, emlékszel még Csónakosra? Én igen. Tudod, mi lett vele? Én nem. Csak sejtem: felnőtt, született neki egy lánya, aki képtelen volt megtanulni fütyülni, ahogy a Csónakos is képtelen volt megtanulni egy csomó dolgot, a világháborút, az őszirózsás forradalmat, a Tanácsköztársaságot (most hogy hívják?), a fehérterrort, a Horthy-konszolidációt: az életét, aztán megöregedett és… szóval érted. Boka sincs már, Geréb sincs már, Áts Feri sincs.
Hát, azért erre nem mernék mérget venni, papuskám. Szerintem mind megvannak, sőt, a gigerli Csele is, a két Pásztor is, megvan a grund és megvan az einstand, él és virul a gittegylet, most épp megint Weisz az elnök, ő rágja az egyleti gittet, a Kolnay a pénztárnok, a Barabás a pecsétőr, és megvan a két bélyeg is: amit a Richter lopott a papájától, és a másik, amit visszalopott, de a papája rajtakapta és megpofozta, és azt mondta, hogy „tüstént vidd vissza a Kolnaynak, mert az bizonyára valahol lopta”. Nemecsek is megvan.
De hát Nemecsek kapitány meghalt, ezt te is tudod. Hétéves voltál, amikor megtudtad, és majdnem te is belehaltál, nem emlékszel?
Nemecsek kapitány meghalt, de Nemecsek közlegény él, ez tény, és tényekről nem vitázom.
Milyen nap van ma, papuskám?
Csütörtök. 1993. február 11. Csütörtök.
2.
Azt hinné az ember, hogy ha valakinek, hát Molnár Ferencnek aztán bejött.
Azt hinné az ember, hogy régen minden másképp volt. Hogy ami volt, az elmúlt, és hogy majd minden másképp lesz.
Hát nem egészen, papuskám.
Igaz, Molnár Ferencnek sikerült még életében világhíressé válnia. Bár messze nem annyira, mint például Harriet Beecher Stowe-nak, a Tamás bátya kunyhója írónőjének, akinél pedig több körrel jobb író volt. Mégis, ismertebb volt külföldön, mint Ady Endre, aki pedig nálánál… De miért fontos mindez? A Tamás bátya kunyhója klasszikus, Ady klasszikus, A Pál utcai fiúk nem különben. Kár volna őket egymás ellen kijátszani. Elég, ha azt mondjuk, hogy a világhír is relatív, meg még azt, hogy nem minden remekmű világhíres, és nem minden világhíres mű remekmű. És erről nem az írók tehetnek.
Jó az, ha valakit, aki arra rászolgált, szeretnek, és elfogadják őt olyannak, amilyen. Molnár Ferencet szerették is nagyon, meg nem is, de már életében megvádolták a honfitársai nemzetietlenséggel, valamint cinizmussal. Bármily hihetetlen is, de a kiváló tisztességű Schöpflin Aladárhoz fűződik az az elmés megjegyzés, hogy darabjain „idegen nyelvre lefordítva bajosan lehet észrevenni a magyar eredetet”. Tudnék néhány helyet a világon, ahol ennek a kijelentésnek nem volna semmi értelme, de Magyarországon volt és sajnos van is. Halála után pedig Molnárról többnyire lekicsinylően, néha megvetéssel nyilatkoztak, vagy épp sehogy se. Pedig neki köszönhetjük Nemecseket. Na és! – mondják erre azok, akik mindig mindenre tudnak valamit mondani. Nálunk Ady Endrét se tartotta mindenki elég magyarnak, ’45 után Babitsot volt divat utálni, ma pedig… De a mát hagyjuk. A lényeg, hogy Molnárnak sikere volt életében, és ha más nem, ez elegendő ok arra, hogy ne kedveljük. És kész. Érdekes, hogy Ady Endrét nem bántotta a Molnár Ferenc sikere. Szépen és bölcsen írt róla a Nyugatban (1910), máig is érvényes szavakat. És Móricz Zsigmond is védte, éppen a nemzetietlenség vádjával szemben (Nyugat, 1912). Mulatságosan hangzik a védelme, mert Móricz olyat, hogy antiszemitizmus, ki nem mondana a század bakfiskorában: szégyenlené, mint egy disznó kifejezést. Inkább bizonygatja, hogy a Molnár Ferenc ördöge más, mint a német ördög: huszáros, magyaros. Lehet ezen vigyorogni, de azon, hogy a következő idézet 1912-ben éppoly aktuális volt, mint akár ma is, már nem. Ezt írja Móricz: „De hogy is lehetne más, mint magyar az a növény, amelyet egy százados kultiválás után termett meg a mi földünk.” Persze nem is Ady, nem is Móricz elől emigrált aztán Molnár Amerikába. A „Spenót” (A magyar irodalom története) így ír róla 1966-ban: „Herczeg Ferenc és Molnár Ferenc is érzéketlenül ment el a társadalom nagy kérdései mellett. A különbségek ellenére írói magatartásuk lényegében hasonló: a nemzeti létkérdésekről cinikusan tudomást sem vesznek, s a mondanivaló ürességét a cselekmény zsúfoltságával, a szereplők terjengős beszédmodorával akarták feledtetni.” Igaz, ugyanitt A Pál utcai fiúkról szép sorok olvashatók: „…a magyar irodalom egyik legkiemelkedőbb ifjúsági regénye… s a gyermekháborúban, a grund szeretetében szimbolikusan benne van a hazaszeretet lélektani magyarázata is.” És rögtön utána: „A fiatal Molnár Ferenc kétségtelenül ügyes író.”
Hát ez gyönyörű, ahogy a Molnár Ferencnek bejött. Nem igaz? És nem arról van szó, hogy én bírálhatatlannak tartom őt, vagy hogy azért, mert ő már akkor se hitt a szegénység és nyomorúság megszüntethetőségében, amikor pedig még sokan hittek benne, hogy azért most felmagasztalom az eszét (bár aligha volt ostoba), vagy hogy én végig szeretném nézni az összes színdarabját, vagy csak a Liliomot is a legújabb rendezésben még egyszer (annál azért volt jobb is!), hogy benne látom a magyar Balzacot, vagy hogy ne érezném, még A Pál utcai fiúkban is nemegyszer, hogy „túl vajas a vaj”. Szó sincs róla. Én csak azt akarom mondani, hogy szeretem, és hálás vagyok neki, amiért megírta Nemecseket és a társait, és hogy büszke vagyok rá. Világos ez, papuskám?
3.
Micsoda szónok volt Kossuth Lajos! Amikor ő azt mondta: „Uraim! A haza veszélyben van”, minden lélek megdermedt a képviselőházban. Aztán jött a toborzókörút, és „A hidegnek mondott nép felgyúlt, mint a villám, és megesküdött, és felkel tömegestül.”
Antonius is tudott beszélni Caesar holtteste fölött. „Temetni jöttem Caesart, nem dicsérni” – mondta, és már ki is robbant a háború.
Másképpen, de nem kevésbé nagyszerűen forgatta a szót Hamlet is, III. Richárd is.
A magyar irodalom talán legnagyobb szónoki beszéde Nemecsek nevéhez fűződik. A füvészkertben vagyunk, este, és Áts Feri megkérdezi Gerébtől: „Nem fognak gyanítani semmit?” Geréb azt mondja: „Nem. És ha gyanítanának is valamit, nem merne szólni egyik sem, mert mind fél tőlem. Nincs azok közt egy bátor fiú sem!” Ekkor szólal meg Nemecsek: „Dehogy nincs!” És ezután mondja el a híres monológját, amitől a vörösingesek még ma sem tudnak egészen magukhoz térni ámulatukból. Aztán megfürösztik, aztán Geréb megkérdi tőle: „Jó volt?” És akkor jön a monológ második része, amelyik még az elsőn is túltesz. „Jó volt – mondta csöndesen és hozzátette: – Jó volt, sokkal jobb volt, mint a parton állni és kinevetni engem. Inkább újesztendeig a vízben ülök nyakig, minthogy összeszűrjem a levet a barátaim ellenségeivel.” És tovább.
Persze ez is borzasztóan szentimentális. És mégis, ezzel együtt is, ez felejthetetlen.
Hivatkozott cikkek
- Kultúra [7]