A Sade márkival az idei filmszemle legjellemzőbb és legbecsületesebb filmjét mutattad be. Radikálisan lemondtál az eredeti elképzelésről, helyette megcsináltál egy minimálprogramot. Nem tudom, nevezhető-e ez játékfilmnek, de gesztusnak igen beszédes.
Egy barátom szerint új műfajt teremtettem: a celluloid performance-t. Ezt nem lehet hagyományos értelemben filmnek nevezni, ez szellemidézés celluloidon. De a műfajelemzés az esztéták dolga, én csak azt tudom, hogy ha egy forintom van egy filmre, akkor egyforintos filmet kell csinálni, és nem eljátszani, hogy az tízforintos.
Pontosan erről van szó. Nem kéne úgy csinálni, hogy lám, itt még készülnek filmek, és ezeket most szemlére tesszük.
Persze. Én leforgattam egy csomó anyagot, pl. egy hónapig a börtönjeleneteket, amikben a Halász fantasztikus némajátékot csinál. Ez egy színésznek óriási kihívás, mert beszélni szinte mindenki tud. És nem raktam bele, bárhogy sajnáltam is. Azután filmeztem az állatokat a budoárban. Megcsináltattam egy a tízhez kicsinyítésben a makettet korabeli bútorokkal, és beleraktam patkányokat, csigákat, gilisztákat, és filmre vettem, ahogy ott éltek. Félretettem. Ha hiányzik az a játékfilmstruktúra, amiben ezeknek a jeleneteknek megvan a helyük, akkor nem csinálhatom azt, hogy a meglévő pár jelenetet belelapátolom egy riportba.
Mit hagytál még veszni?
Végigjártam Franciaországban Sade életének összes helyszínét, fotóztam, videóra vettem, és elkészítettem a pontos technikai forgatókönyvet. Fél évig szereplőket válogattam, 300 ember közül került volna ki a film 30–40 szereplője.
Mennyi ideig dolgoztál rajta?
’90 novemberében kaptam pénzt Port Ferenctől, a Budapest Film igazgatójától. 2 millióért megvette a forgalmazás jogát, igaz, nem ezét a filmét, de mire megalapítottam a Szirtes Film nevű egyéni vállalkozást, megvettem a nyersanyagot, vágóasztalt, filmkamerákat, videofelszerelést, addigra már jobban érdekelt a márki. Szegény Portot támadták is miattam, de ő gerincesen kitartott, mondván, hogy mindegy, a Szirtes annyira szuverén egyéniség, hogy úgyis azt csinál, amit akar. Először a Filozófia a budoárban című könyvből készültem filmet csinálni, aztán rájöttem, hogy jobban izgat a márki személye.
De mi izgatott téged a Sade-ban? A személyisége vagy a története?
A kettő elválaszthatatlan. A devianciája érdekelt. Egy királyi vérből született arisztokrata, akinek teljesen nyílt és egyenes lehetett volna a pályája, mindene megvolt ahhoz, hogy érvényesüljön, de ő szembefordult a korával viselkedésében, politikai állásfoglalásaiban, botrányos kicsapongásaiban és műveiben. Az izgatott engem, hogy miért.
És a története? Mennyire van szükséged egy adott történetre, hogy itt és most elmondj valamit?
Egy történet önmagában semmi. Csontváz, amit föl kell húsozni. Végignéztem a Sade márkiról megjelent összes munkát, és találtam egyet, Gilbert Lelytől, aki szinte napról napra kutatta ki az életét, és ebből kiválasztottam a számomra fontos részeket. A Lenz esetében annyira megtetszett nekem az a Büchner-novella, amit erről a Lenz nevű kortársáról írt, hogy elkezdtem utánajárni. A Forradalom utánban Bulgakov élete volt a fontos meg A Mester és Margarita. De ezeket el lehet olvasni, egy ilyen történet még nem film. Gondolj a Szigorúan ellenőrzött vonatokra vagy a Nagyításra. De az igazán jó film önmagában hordozza a saját történetét, a saját anyagában. De vannak ún. állapotfilmek is, amik zavarba ejtik az embert, mert hiányzik belőlük a hagyományos, lineáris történet.
És mi van akkor, ha nemhogy a hagyományos, de az utólag, a nézőben összeálló, rekonstruálható történet is hiányzik?
Ennek ugyanúgy megvan a létjogosultsága. Él egy beidegződés, hogy az a játékfilm, ahol élő emberek találkoznak, beszélnek, szituációba kerülnek egymással, valami történik velük. Mindez inkább a drámából jön. Engem igazából nem ez érdekel, hanem a további rétegek érdekelnek. Egy film attól lesz egyetemes mű, kortalan és független bizonyos kötődésektől, és élvezhető ezer év múlva is, hogy olyan rétegeket érint, amelyek nemcsak egy adott történethez kapcsolódnak.
Úgy gondolod hát, hogy a filmek is számot tarthatnak az örök életre?
Épp annyira, ahogy a könyvek vagy a zene. A művészet kategóriájában nincs nagy különbség a művészeti ágak között. 99 százalék a selejt, és nagyon kevés az, ami örök érvényű, vagy akár csak túlmutat a saját nemzedékén.
De mintha a filmek gyorsabban öregednének…
Nem hiszem. Csak több köztük az üzleti termék.
Jó, úgy látszik, te nem csinálsz gondot a történetből. De a közönség…
Az sem. Csak olyan rossz filmek készülnek, hogy egy normális ember kifordul a moziból.
A Sade nem ilyen lett volna?
Nem hát. Ennek óriási sikere lett volna, valószínűleg a magyar film történetében ez hozta volna be a legtöbb pénzt.
De senki nem látta meg benne a nagy lehetőséget? Miattad vagy Sade márki miatt bukott el?
Miattam ugyan nem.
De neked sem a sajtóval, sem a hivatalossággal, sőt még a saját szakmáddal sem felhőtlen a viszonyod. Ott se voltál a Sade bemutatóján.
Utálom a televíziót, az újságírókat, az egész belterjes bulit, kidobáltam az összes táviratot, amikben különféle műsorokba meg beszélgetésekre hívtak. A Beszélőnek méltányolom az illegális múltját, meg hát én is ellenzéki volnék. De ha legközelebb a liberálisok győznek, én akkor is ellenzéki leszek. Utálom a hatalmat, az egész hatalmi, politikai szférát, de erről beszél eleget a márki. Tudom, hogy ez a magatartás nagyon megnehezíti a munkámat, nem számíthatok támogatásra. De ezúttal nem velem, hanem Sade-dal volt a baj. A márki mindig is fölháborította a polgári világot, a hatalmat, kortól, rendszertől függetlenül. Nem véletlen, hogy most is megijedtek tőle, még parlamenti interpelláció is volt az ügyből, feljelentő levelek mentek a kultuszminiszterhez meg az újonnan alakult filmes kur(v)atóriumokhoz – én csak így hívom őket. Még a független stúdiók is berezeltek, csak titokban mertek segíteni. Szerencsére én mindenre föl voltam készülve, bespájzoltam az anyagot meg a felszerelést, mint a hadikommunizmusban. Közben előállt egy francia producer, akinek nagyon tetszett a forgatókönyv, de megnézte a filmjeimet – pedig mondtam neki, hogy ne tegye –, és kétségei támadtak, hogy meg tudnám-e én ezt csinálni hagyományos, kommersz játékfilmnek. Elkezdett a hátam mögött szervezkedni, és akkor én elküldtem a fenébe.
Jól értem, hogy te el voltál szánva arra, hogy kommersz filmet csinálj?
Persze. Amiről a márki beszél, az mindig megjelenik, ilyen dedósan. El is mondja, és meg is van mutatva. Ez nem a néző lenézése, hanem azoknak a sztereotípiáknak az elfogadása, amikkel az embereket be lehet csalogatni a moziba. Természetesen lettek volna szexuális jelenetek, nem naturálisak persze, azt akármelyik pornócég tudja csinálni, hanem az én vizuális elképzeléseim szerint, de azért nyilván érdekelte volna a nézőt, hogy miket csinált ez a Sade.
És most mi lesz? Elkészült ez a beszélő fejes, szűkített változat, és ezzel vége Sade márkinak?
Most már más terveim vannak, de ha kapnék hozzá pénzt, nagyon szívesen megcsinálnám, hadd nézzék meg az emberek. Ez nekem mulatság, szórakozás. Játékfilmet csinálni a legkönnyebb, ezt is nagyon élveztük.
Rögtön Halász Péterre gondoltál, mint Sade márki?
Nem is nekem jutott eszembe, hogy őt kérjem föl, hanem Szeredás Andrásnak. Telitalálat volt. Nélküle még ebből a satnya kis vállalkozásból sem lett volna semmi. Ő ugyanis annyira sugárzó személyiség, hogy ha jó ez az anyag, annak ellenére, hogy technikailag, műszakilag, szakmailag így le van rombolva, le van rontva, akkor tőle jó.
Ez részben szándékos belerontás, nem?
A vizuális része igen, a hang nem.
Akkor itt az őszinte vállalás a kezedre játszott. Mivel ilyen a kép, könnyen gondolja azt az ember, hogy a hanggal is ez a helyzet.
Sajnos, nem. Nem volt pénz utószinkronra, és nem lehetett kivágni a gép zümmögését, mert ugyanabban a tartományban van, mint az emberi beszéd. Lejárt, tízéves nyersanyagra forgattam, amit már ki akartak dobni a szemétbe.
Mindez idegesíti a nézőt és nehezíti a megértést, ugyanakkor intenzívebb odafigyelésre is kényszeríti.
Ez egy 100 dolláros gyerek-videokamera volt, amit játékboltban lehet kapni. Azért használtam ezt a technikát, mert azt mondtam magamnak, ha én most, 250 évvel a születése után megidézem Sade márkit, akkor az legyen olyan, mint a szellemidézés. De a rasztereket és pontokat szerettem volna élesen és fekete-fehérben látni, nem pedig életlenül és szürkében, a kamerazajt lejjebb venni, hogy kisebb legyen a fájdalomküszöb, mert nem akarom én elpusztítani a nézőt, hanem inkább átadni neki valamit. Lehet, ha sikerülne átírni a filmet, valami halk gépberregést vagy földöntúli szellemfüttyöt betennék, hogy ízesítsem a főztöm. De ez így nagyon nehéz étel.
Érzel valami elégtételt, hogy a Halász megkapta ezt a díjat?
Persze, nagyon örülök neki, végül is ez volt az első magyar film, amiben ő szerepelt. És két évet együtt dolgoztunk rajta. New Yorkban írtam meg a forgatókönyvet, elvittem hozzá egyik este, és családi körben felolvastam neki. Tetszett, vállalta. Aztán itthon, miközben ő próbálta A kínait a Kamrában, elkezdtünk forgatni. Jelenetenként haladtunk, elolvastuk, újraírtuk egy részét, és volt olyan jelenet, amit 15-ször vettünk föl. Stáb nem volt, csak néhány barátom segített.
A filmnek nincs se eleje, se vége, főcíme.
Nincs, mert nem a szerző a fontos, hanem a mű – ahogy a márki mondja. Azért most elmondom a barátaim nevét: Ocztos István, Tímár Éva, Vörös Róbert, Rózsa Gábor és Ujj Zsuzsanna segítettek nekem.
Kik lettek volna benne az eredeti változatban?
A Szentjóby lett volna a riporter, ő meg a Halász régi haverok, és nagyon jó személyes kérdéseket tudott volna még föltenni. A riporter az űrből érkezik a márki cellatornyába, szovjet szkafanderben, amit 24 ezer forintért vásároltam. Michael Mehlmann mint Lumiere egy kurblis kamerával rögzíti a riporter és a márki találkozását. Remek burleszk lett volna.
Azért sajnálod te ezt a meg nem született filmet.
Már csak azért is, mert jól jött volna egy olyan film, aminek a bevételéből nekikezdhetek a következőnek. Szerintem ez lenne a filmcsinálás normális módja.
És mi lenne a következő?
Befejezném a Napló című filmeposzomat, ami már tíz éve készül, és egy 24 órás, 48 kisebb epizódból álló film lenne. 40 novella hiányzik még belőle. Közben beadtam vagy öt pályázatot is a különféle kuratóriumokhoz, ebből kettő az én tervem, a többi a barátaimé, amiknek, mint Szirtes Film elvállaltam a gyártását.
Ez a Szirtes film nem akárhol, hanem a világ tetején, egy toronyban működik. Hogy találtál rá erre a helyre?
Laktam ott egy ideig, épp szemben a Károly körút 5.-tel. Megláttam ezt a rondaságot, és bementem az IKV-ba, hogy filmes vagyok, Budapestről szeretnék forgatni úgy, hogy a nyolc lőrésbe beteszek egy-egy kamerát, és öt éven át forgatok napi öt percet, aztán a végén majd látni lehet, hogyan változott a város.
Ezt akkor találtad ki?
Persze, ott helyben. És akkor kivettem öt évre ezt a tornyot, de szívesen megvenném örökre, csinálnék ott egy kis szabadtéri mozit. Vagy lehetne olyasmit, amit San Franciscóban láttam, egy camera obscurát, van egy forgó tükör meg egy lavór, vagyis vetítőernyő, és abban lehet nézni a várost. Vagy legalább befuttatnám azt a tornyot borostyánnal, csinálnék belőle egy zöld kúpot, de kéne hozzá 50 ezer forint.
Úgy látom, sokkal több tervedről kell lemondanod, mint amennyit megvalósíthatsz. Mégsem vagy fáradt vagy keserű, hanem teli vagy ötletekkel.
Ez már így van, ez egy ilyen pálya. ’69 óta, amióta filmmel foglalkozom, mindig az volt a kérdés, hogy mit csinálhatok és miből éljek. De ez nem számít. Most sok embernek nincs meg a betevője, én meg jobban élek, mint ’69-ben, nézd meg, Marlboro cigarettát szívok. Csak én is öregszem, és egyre nehezebb ezt a dolgot fizikailag és szellemileg kibírni. Ha végképp semmi nem jön be, arra találtam ki az Önportrét. Vállalom, hogy bárkinek az életéről készítek egy filmet. 5 és 50 ezer forint között kérnék érte, attól függ, hogy él az illető, és mennyit tud fizetni. Kimegyek hozzá, elbeszélgetek vele, elmondja az életét, a szüleit, az álmait, a terveit, és utána megkapja 90 perces videokazettán, elteheti magának, elküldheti a rokonainak, megmutathatja, akinek akarja.
Jó. Nem félsz, hogy ellopják az ötletet?
Nem. Ilyen olcsón senki nem csinálná meg. Mindenhez kell érteni, ki kell menni az illetőhöz, beszélgetni, odafigyelni rá, kezelni a kamerát, utána az anyagot összevágni, mert nem 90 percet veszel föl, hanem 3–4 órát. Nem hálás munka, és nem lehet belőle meggazdagodni. Egyébként gyakran használják föl az ötleteimet, én meg nem sajnálom tőlük, bár jönne valaki, aki tehetségesen csinálná meg az egyiket. Voltak durvább esetek is, amikor a filmjeimből jeleneteket és snitteket loptak ki a megkérdezésem nélkül, és háttérként vetítették a maguk dolgai között. Magyarország agyarország – ezt Szentjóby találta ki –, a szabad rablás hazája, itt mindent el lehet lopni. Nem vagyok kicsinyes, használjanak csak belőlem, amit tudnak, de az rosszulesik, ha a televízióban a Lenz felhőit látom száguldozni, mert nyugodtan megkereshettek volna, hogy kellene nekik pár szép felhő, és akkor én ezer örömmel odaadom, csak írják oda picike betűkkel, hogy Szirtes-felhő. Különben meg vigyék csak, amit tudnak, én úgyis bőviben vagyok ötleteknek.
- Kultúra [6]